Szombathelyen, a piac közelében, a kerékpár javító műhelytől talán 150 méterre törött el a hátsó tengelye Feri bringájának. A boltba zárás előtt tíz perccel pottyantunk be... A főnök csak ránk nézett, és annyit  mondott:

 

- Aki úton van, elsőbbséget élvez! Mindent félreteszünk!

 

Aztán jobban megnézve a dolgot, még hozzá tette:

- Másfél, két óra múlva kész lesz!

 

Addig épp megnéztük a Múzeumot...

 

Nem számoltak fel túlórát, sem sürgősségi pótdíjat. Majd, hogy még ők köszönték meg, hogy segíthettek, mint a kiscserkész, aki a napi jó cselekedetét elvégezte. Nem írhatom ide az üzlet címét, mert még reklámmal vádolna meg valaki, de azon a túrán imáinkba foglaltuk őket!

 

 

Mint mondtam ilyen csak egyszer történik meg. S mint tudjuk, ami elromolhat, az előbb-utóbb el is fog romlani! Ha több dolog is elromolhat, az romlik el, ami a legnagyobb kárt okozza. Hogy hol? Természetesen az öt napos bringa túrán, az erdő közepén!

 

 

Izzadva feltekertünk a buckára, s a sóderos úton lefele gurulva Pista fékez, majd megáll. Akad a váltó. Valami baj van a hátsó kerékkel. Közelebbről is megnéztük. Billeg a hátsó fogaskerék. Lecuccolunk, fejtetőre állítjuk a gépet, s óvatosan kiszereljük a hátsó kereket. Ahogy emeli ki, már halljuk is, hogy a sárhányóban
kopognak a csapágygolyók. Néhány a szandálomról pattan tova. Mire vízszintbe fordítjuk, alig negyede maradt benne. S hová essen? Na hová? Hát az úton, a hasonló méretű sóder közé.

 

Most már mindegy..., sóhajt Pista... aztán csendben kipakolunk. A csapágyfedél tekeredett le, az okozta a bajt. Ennek a szereléséhez persze célszerszám kellene. Mindegy, valahogy majd csak megoldjuk, kitisztítjuk, újrazsírozzuk, aztán számba vesszük a megmaradt golyókat. 30-32 lehetett benne, de csak 17 van meg. Míg Pista a kerékkel foglalatoskodik, Ferivel és Lacival az útra meresztett szemmel, az apró szemű kavics közül próbáljuk a többit összevadászni. Hármat még megtaláltunk, de a többi reménytelen.

 

Árnyékba húzódva a térképet nézegetjük. Papírforma szerint valahol a Kemenesháton, az Országos Kéktúrán vagyunk, Vashosszúfalu és Káld között. A domborzatból nagyjából sejtem, hogy hol, bár jelzésnek nyoma sincsen a környéken. 3-4 kilométert jöttünk a falu óta, de mind össze két jelzést láttunk az óta. Azt is természetesen az úttal párhuzamosan oda-vissza nyilazva, mert valami okos ember kitalálta, hogy ez így szabályos.

 

Iszunk, s latolgatjuk mit is tehetnénk. Ha legalább kétharmada meglenne a golyóknak, még elforogna a kerék...

 

Aztán Feri rám néz.

- Add ide a telefontokodat! Nem a telefont, a tokját!

 

Műszaki barátaim utolérhetetlenek az ötletekben! Nekihasalva, telefontok apró mágnesével

20-25 perc alatt sikerült még kilenc golyót megtalálni. Valahogy összeraktuk. Nem tökéletes, de az első faluig talán megteszi. Jobb lett, mint gondoltuk, folytatni tudtuk a túrát.