Barangolás Mezőföld szívében
Ha valaki azt mondja fél évvel ezelőtt, hogy augusztus második szombatján teljesítménytűrázunk, hát finoman szólva is furcsa pillantásokat vetek rá. Aztán ha azt is hozzáteszi, hogy Mezőföld közepén fogjuk rugdalni a port és homokot ingerszegény környezetben és több mint 30 fokban, minimum körberöhögöm, de lehet, hogy az illető szellemi képességeit is kétségbe vonom.
Nagylók Szilfamajor „városrészének” utolsó lakott ingatlana után átmentünk Rambóba, és bő másfél kilométeres dzsungelharccal adóztunk egyik kedvenc hobbinknak, hogy felkeressük egy túramozgalom keretében hazánk összes geodéziai mérőtornyát. Ezek a vasbeton tornyok még a múlt század 70-es-80-as éveiben épültek földmérési céllal, azonban a műholdas technika fejlődésének köszönhetően feleslegessé váltak.
Egy elenyésző részük más funkciót kapott (adótorony, kilátó), a többiek pedig az enyészeté és a vandáloké lettek. Lerobbant, kifosztott állapotban leledzenek, és életveszélyessé váltak, ezért a tornyokba való feljutás mindenhol tiltott, ráadásul sokuk nehezen megközelíthető, elhanyagolt környezetű és tapasztalataink szerint roppant szemetes. Épp ezért lesz életre szóló élmény a kalandos megközelítésük, egyáltalán megtalálásuk!
Nehezen tudtuk elképzelni, hogy ebben a dzsungelben nem is olyan rég még jól járható földút vezetett Sárkeresztúrra, ráadásul egy P+ turistaút is vezetett erre, amit gazdáik a nehezen járható terep miatt halálra ítéltek és megszüntettek. Azért pár jelzést még fel lehet fedezni a dzsumbujban. Miután az átlagostól is szemetesebb toronynál kódot olvastunk, a visszaúton már könnyebben haladtunk az imént kitaposott Ho Si Minh ösvényen. Közelebbi barátságba kerültünk mindenféle szúró, karcoló, csípő növénnyel és hadakoztunk a rengeteg vérszívóval, léggyel.
A bő órányi kaland közepette az úttörésen kívül sikerült számba vennünk a Mezőföld és Nagylók rövid, vázlatos történetét. A földrajzi középtáj, Mezőföld földrajztudományilag az Alföld legnyugatibb része, de a közfelfogás nem tekinti annak a Duna választóvonala miatt. Területe a Duna, a Dunántúli-középhegység, a Velencei-tó, a Balaton, a Duna-menti síkság és a Sió közé esik, nagyobbrészt Fejér és Tolna vármegye területére, de kis részei Somogy és Veszprém vármegyébe is benyúlnak. Földje homokos, löszös, de jelentős a csernozjomos termőföld területe is, mely a legjobb minőségű termőföldnek számít, így gazdaságát is elsősorban a mezőgazdaság, azon belül a földművelés jellemzi. Legjelentősebb települése Székesfehérvár, de fontos még Sárbogárd, Enying, Dunaföldvár, Dunaújváros, Paks és Cece is.
A gazdag termőföldnek és jelentős vad- és halállományának köszönhetően Nagylók már a bronzkorban is lakott volt, erről régészeti leletek tanúskodnak, de a Római Birodalom emberei is laktak a környéken, melyet feltárt temetkezési helyek és megtalált római kori kocsitöredékek igazolnak.
A leleteket jelenleg a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban őrzik. Honfoglaláskor is benépesítették a termékeny környéket, de írásban csak 1258-ban említik Lok alakban, ami szláv eredetű és tócsát jelent – ez az ingoványos területre utalhat. A Tatárjárás az ország középső részéhez hasonlóan jelentősen megcibálta Nagylók környékét is, de teljesen nem néptelenedett el.
A megcsappant lélekszám pótlására IV. Béla kunokat és besenyőket telepít be Mezőföldre. A török hódoltság idején Nagylók jóformán lakatlanná vált, ekkor délszláv betelepülők érkeznek, majd az oszmánok kiűzését követően elsősorban német ajkú telepesek népesítik be a környéket. Feljegyzések szerint a falut főurak birtokolták, mint a kéthelyi Hunyadi család, a Cseszneki család és a zicsi Zichy család. A 2. v. h. alatt hazánk legnagyobb harckocsicsatája folyt a környéken, a frontvonal 3 hónapig Nagylók környékén húzódott, ami alatt rengeteget szenvedett a polgári lakosság.
Nagylók napjainkban nagyon jó benyomást kelt az ideérkezőben, hisz portái kivétel nélkül csodásan ápoltak, rendezettek. Szemétnek nyomát sem látni, a fű pedig minden porta előtt és minden udvarban frissen élére vágott, ápolt. Egy igazi mintatelepülés.
Mezőföldön nincsenek tömkelegével jelzett turistautak, de a most megrendezett teljesítménytúrát – ami miatt mi is érkeztünk – már több mint 30 alkalommal megtartották. Idén 10-17, 36 és 53 km-es távok indultak, de a kerékpárosok is megtalálták számításukat, nekik egy 50 km-es kört kellett teljesíteniük.
Este hangulatos tábortűz mellett tartottunk ismerkedési estet és a csekély fényszennyezettséget kihasználva néztük a milliónyi csillagot a szokatlanul tiszta égbolton. Nagy élmény volt, a sör-bor is jól csúszott, és remek beszélgetések, anekdoták kerültek terítékre. Jó hangulatban telt az este, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy lassan éjfelet üt az óra. Gyors takarodó és hamar, gyorsan sokat kellett aludnunk, hisz szükség volt az erőre a másnapi megmérettetéshez. Öt óra alig múlt, amikor megélénkült a Tavipalota élete, az ott alvók elkezdetek mocorogni, készülődni, és kezdetek jönni azok az indulók, akik nem itt aludtak. Nem árulok el nagy titkot, bizony ők voltak a nagy többség, hisz a turistaház kényelmét alig tízen vettük igénybe. Tehát a szöszmötölés miatt további alvásról szó sem lehetett, így mi is kipattantunk az ágyból, pedig tudtuk volna még élvezni a kényelmét.
Mi óvatos duhajként a 17 km-es távon mérettettük meg magunkat, aminek nagyon kellemes ötórás szintideje volt. A mi távunkon hét után lehetett indulni, így bőven volt időnk elkészülni, még a helyi jól felszerelt vegyesbe is el tudtunk ugrani pótolni készleteinket. Regisztráció és a már szokásos békebeli bemelegítő nyújtások, mozgások után fél nyolckor csaptunk bele a lecsóba, léptünk ki a Tavipalota kiskapuján, és indultunk északi irányba. Ügyes volt az útvonalvezetés, hisz Nagylók minden fontosabb épületét érintettük a gyaloglat során. Először a kicsit eldugott, egyik mellékutcában családi házak, gyümölcsösök között található Szűz Mária mennybemenetele titulust viselő római katolikus templomot érintettük.
Érdemes pár szót szólni erről a nem szokványos helyen lévő templomról, hisz általában ezek az építmények tornyai a települések központjában, jól észrevehető helyen törnek a magasba. Nem így Nagylókon, ahol a templom inkább egy imaházra hajaz, és csak mellette kapott helyet a 3 harangnak otthont adó alacsony harangtorony. Maga a templom is későn, csak a 20. században, 1957-60 között épült Till Károly tervei alapján, a kivitelezést is ő végezte el. Azonban elég viharos volt az építkezés, adósságok terhelték, amit az akkori megyéspüspök segítségével tudtak elrendezni. Ezért és az akkori politikai klientura ellenkezése miatt nem épülhetett a templomhoz torony, csak egy kis rozoga faharanglábra futotta, melyet egy helyi faragóművész alakított ki. A most látható harangtornyot 1987-ben építette meg Halász Béla kőművesmester Radványi György tervei szerint.
Templomlátogatás után jöttek szép sorban a nevezetes épületek, posta, óvoda, közösségi ház, általános iskola, önkormányzat, melyek mind egy rakáson találhatóak egy ápolt, hangulatos park környékén. Továbbállva elrongyoltunk a helyi Hannapi stadion mellett, melyben messzeföldön híres küzdelmek zajlanak a környező települések csapataival.
A Kossuth utcán hagytuk el Nagylókot és kezdtük el rúgni a port, homokot. Szántóföldek közötti földúton trappoltunk meglehetősen gyors iramban, igyekeztünk futni a várható hőség elől. Már itt megmutatkoztak ennek a túrának a legfőbb ismérvei.
Ez a teljesítménytúra nem elsőbálozóknak ajánlott, hisz jelzett út itt nemigen van, és a szalagozást, egyedi jelzéseket sem vitték túlzásba a szervezők. Tudatosan van így, hogy használjuk a képzelőerőnk, próbáljunk tájékozódni, eligazodni a szöveges itiner és a hevenyészett térképvázlat alapján. Van, akinek ez nem tetszik, de nekünk pont ez adta a túra lényegét! Nemcsak menetelni kellett, hanem néha használni a józan paraszti eszünket.
Rizikós részeken volt, hogy többen összeverődtünk, és próbáltuk megtalálni a helyes utat, ami több-kevesebb sikerrel járt. Bizony, volt, ahol nem Laci által elképzelt útvonalon mentünk, sőt, tettünk még bele jó pár pluszmétert (kilométert). A kedvenceim az ad-hoc jelleggel feltűnő szórványos, nem épp szokványos, de roppant ötletes egyedi jelzések voltak neonzöld és élénk piros színekben. Ezek mibenlétét azonban fedje jótékony homály, aki ott volt, tudj,a milyenek voltak, aki meg nem, az talán egyszer eljön egy Mezőföld teljesítménytúrára és megtudja. Útközben meglepő módon több kurgánra is „felmásztunk”, de ezt csak hazaérve és utánaolvasva tudtam meg. Hisz a közhiedelemmel ellentétben ezek a kunhalmok nemcsak a nagy Alföldön fordultak elő, hanem a Mezőföldön is, ám lényegesen kisebb számban.
Jártunk kukorica- és napraforgóföldek között, kiserdőkben, ingoványos talajú legelőn, kerültünk villanypásztoros rétet. Mikor először megpillantottuk Hantos harangtornyát, az nagyon közelinek tűnt, de bizony nagyon sokat kellett talpalni, mire elértük a község első házait. Hosszú utcán trappoltunk a kőkori település központja felé, melynek első említése a 13. sz. első éveire datálódik. Később Hantosegyháza néven ismerhetjük, mely bizonyítja, hogy már ekkor volt egyháza.
A Tatárjárást követően a falu a Hantosszéki kun kapitányság központja volt. A török időkben a település elpusztult, és csak az oszmánok kiűzése után érkeztek új telepesek. A termékeny termőterületű községet és környékét adták-vették a hazai főurak. Volt itt birtokos többek közt a Sellyei, a Zichy és a Batthyány család is. Oklevelek tanúsítják, hogy a 18. sz-tól két településként tarják nyilván, Kis- és Nagyhantos, melyek egyesítéséből a 20. sz-ban jött létre a mai település.
A Sarlós Boldogasszony titulust viselő barokk római katolikus templomot 1765 és 1773 között építette a perkátai jezsuita misszió. A Batthyány-Zichy-Sellyei-kastélyt a 18. sz. végén építették a Batthyányiak, melynek tulajdonjoga a környező földekkel együtt vándorolt a főúri családok között. Az egykoron 4 hektáros angolparkban álló, viszonylag egyszerű, napjainkra elég lepusztult épület az általános iskolának ad helyet, látogatni nem lehet. Mire megismertük Hantos történetét, máris a helyi szellemi élet központjánál toporogtunk a szigorú versenybíró előtt, hogy beüsse az ittjártunkat igazoló pöcsétet itinerjeinkbe. A korcsmában szép számú turista verődött össze, kik csúcsforgalmat generáltak az egyhangú kiszolgáló hölgynek.
Jó félórás erőgyűjtés után léptünk ki a már jól felforrósodott levegőre, pedig még csak fél 10-re járt az idő. Csámborogtunk még egy cseppet Hantoson, majd ahogy jöttünk, úgy el is hagytuk a falut és a már megszokott környezetben folytattuk a vándorlást. Váltogatták egymást a szántók, erdősávok, megmásztunk egy viszonylag magas dombhátat, melynek gerincén kicsit rambóskodtunk, majd utat kerestünk és egy repceföldön átvágva értünk ki a Hantos-Nagylók országútra, ahol aszfaltkoptatásba kezdtünk. Itt szétszóródott a díszes társaság, volt, aki begyújtotta a rakétákat és úgy elhúzott, hogy csak a nyomát láttuk. Mások visszatértek a földek, erdők közé, és ott folytatták. Mi betrappoltunk Nagylókra és a Szél utcán keresztül értük el a Piroska-tavat. Nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a helyes út, de hogy hosszabb volt, az zicher. Később beszélgetve a teljesítőkkel, elég változatos útvonalon értünk be a célba.
A Piroska-tó a település legfőbb nevezetessége, az itt kialakított horgászparadicsom messze földön híres, Európa minden tájáról járnak ide sporthorgászok kipróbálni a türelmüket és a szerencséjüket. Most is minden bungalló foglalt volt, és sok olyan horgász is akadt, aki csak egy napra érkezett a főszezonban. A tó mellett egy kis büfé is van, melynek szolgáltatását mi is kipróbáltuk, és legurítottunk egy-egy nullás áfonyás Borsodit frissítés gyanánt. A Piroska-tó vizét mesterséges gáttal duzzasztották fel, vízellátását saját forrás, csapadék és a Lóki-tó felesleges vize szolgáltatja.
Az 1960-as években inkább csak egy pocsolya, kacsaúsztató volt, de miután az önkormányzat kezelésébe került, és kiépítették a horgászparadicsomot, azóta kedvelt kiránduló hely is, fürödni, csónakázni azonban nem lehet a tóban. A nevét egy szomorú legenda alapján kapta. Ugyanis történt egyszer, hogy a helyi juhász Piroska nevű lánya a nyári forróságban úgy gondolta, hogy fürdőzéssel hűti le felforrósodott testét. Beúszott a tóba, és ott elkapta a forgó (a tó forrása), életét vesztette. Ennek a halálos fürdőzésnek őrzi az emlékét még ma is a tó neve.
Miután kifújtuk és kibeszélgettük magunkat a halőr házaspárral, berongyoltunk a talán 200 lépésre lévő célba, amikor az óra delet ütött. Bőven szintidőn belül értünk be, pedig még két hosszabb pihenőt is tartottunk. Megkaptuk a jól megérdemelt kitűzőinket, okleveleinket, és ettünk egy ízletes gulyást. Elbeszélgettünk ismerős és ismeretlen turistatársainkkal, anekdotáztunk, megváltottuk a világot. Hazafelé kihasználtuk a lehetőséget, és felkerestünk még öt geodéziai tornyot a környéken. Elmúlt 9, mire begurultunk a kapunkon, de este még megjutalmaztuk magunkat egy flaska extra száraz Szovjetszkoje Igrisztojjal.
A homokhátság egyik utolsó oázisa: a Vadkerti-tó
2024.05.02.A Soltvadkert határában hullámzó Vadkerti-tó a kiszáradófélben lévő homokhátság egyik utolsó természetes, vizes menedéke. A strandolók, horgászok és főleg a környékbeli madárvilág számára oázisként szolgáló tavat egy hangulatos tanösvény járja körbe, melynek segítségével egy kellemes, másfél órás sétával a tó mindhárom arcát felfedezhetjük.
→ Tovább
Siófoktól a Piroson, betyárok nyomán
2024.04.24.Sajnos napközben jó párszor eláztunk a hideg, télvégi esőben, de így is teljesítettük a Dél-Dunántúli Piros túramozgalom több mint 24 kilométerét Külső-Somogy dombjai között.
→ Tovább
A Pilis déli kilátópontjai
2024.04.19.Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.
→ Tovább
