Reggel az előző napról már ismert útvonalon indultunk neki, ugyanis Füzér központjából a kék és a piros közös szakasza indul a vár felé is (aztán a piros, majd a piros és a kék L közös szakasza visz fel a várhoz). Ezen hagytuk el mi is Füzér házait. A Vár-forrásnál nagyon ajánlott vizespalackot tölteni, mert ez jó felkészülés a következő kaptatóra.

1 / 19

Fotó: Papp Géza

A piros eltért a forrás előtt a vár felé, a kék pedig lassú emelkedésbe kezdett. Egy esőbeállónak tűnő, kőből és fából épült házikónál indul a kék négyzet jelzés, ami Pusztafaluval köti össze az Országos Kéktúra útvonalát, de erre persze nem kell kitérni. Fentebb a domboldalban emelkedő ösvény felért egy átkelőhöz – a híd egykori fakorlátjának ma már csak romjai látszanak. Itt is egyenesben kellett maradni, nem szabad U alakban visszafordulni. Ez az ösvény vitt fel a Csata-réthez, ahol egy kis erdészházikó áll a pihenőpadok mellett, igencsak pókhálós állapotban.

3 / 19

Fotó: Papp Géza

Innen egészen a kilátóig emelkedett az út, egyre nagyobb meredekséggel. Egy kisebb, névtelen csúcsnál, sziklák tövében tartottunk egy kis pihenőt, a térkép szerint 709 méteres magasságban.

4 / 19

Fotó: Papp Géza

Ezután jött a legkeményebb kaptató, az utolsó körülbelül egy kilométeren. A mászást segíti, hogy köveken, gyökereken lehet lépcsőzni. Először két igen öreg fát láttam meg az ösvény két oldalán, majd ez felett nem sokkal már a kilátó is felbukkant jobbra fent, a hegy tetején.

6 / 19

Fotó: Papp Géza

A kilátó tövében már felbukkan az első kőoszlop. Piros tetejével, egyik oldalán S, másik oldalán M betűvel a magyar-szlovák határvonalat jelzi. Innen csak egy rövid séta volt a Kis-Milictől a Nagy-Milicig a határkövek mentén. Itt a kék együtt haladt a határ mentén továbbfutó zöld jelzéssel. A Nagy-Milichez átérve egy magas határjelző oszlopon a két ország címerét lehet látni, de a szlovák nyelvű információs tábla mellett pihenőpadot is találtunk, így tartottunk is itt egy rövid pihenőt, evés-ivást.

8 / 19

Fotó: Papp Géza

Innen a kék, zöld, sárga jelzések haladtak egy rövidke szakaszon együtt, de elhaladva egy szlovák nyelvű, fém irányjelző tábla mellett, nemsokára szét is ágaztak. (A szlovák nyelvű táblát az indokolja, hogy a sárga jelzés a szlovák oldalon induló, határon átnyúló útvonal.) A kék jelzés balra elhagyta a többit, ezután szélesebb úton, enyhe ereszkedéssel, nagyon kényelmesen lehetett tovább sétálni.

9 / 19

Fotó: Papp Géza

Kapcsolódó cikkek

Kishutától Füzérig

Tovább

Sátoraljaújhelytől Kishutáig

Tovább

A Kis-Almás-réthez leérve egy virágot formázó piros jelzés is becsatlakozott, a kettő együtt vitt le az aszfaltúthoz. Arra balra rátérve visz le az út a Bodó-rétre, ahol néhány ház is áll. Közülük különös figyelmet érdemel a fentről második épület, amely újgazdag neogagyi stílusban emeltetett, számos teljesen indokolatlan kiszögeléssel a tetőtérben, és egy hófehérre kent elefánttal az udvarán.

11 / 19

Fotó: Papp Géza

A bélyegzőt nem itt, a házaknál, hanem az utolsó ház elhagyása után, egy kis faházikónál találtuk meg. Innen továbbindulva már óvatosnak kell lenni, mert először egy nagy ívben visszafordult az út, majd a rét után erdősebb részben haladva, a következő nagyobb kanyarulatban a kék jelzés letért az aszfaltút alá, de azzal még egy ideig párhuzamosan haladt. A következő rét, a Dranosi-rét aljában újra elértük az aszfaltutat, de csak egy rövidke, 100 méternyi szakaszra. A rátérést és a letérést is kitáblázták, nem nehéz megtalálni.

13 / 19

Fotó: Papp Géza

Innen jóval bozótosabb, szúrósabb ösvények követték egymást, fokozatosan ereszkedve Hollóháza felé. Egy öreg fa érintése után nem sokkal, Hollóháza felett javult a helyzet, ismét szélesebb úton haladhattunk. Jobbra már fel is tűntek a fák mögött az első piros háztetők. Az utolsó településre, Hollóházára érkeztünk be. Ahogy az első házak közé értünk, megpillantottuk a távolban a Kánya-hegy tetején emelt katonai adótornyot is. A főutcára leérve jobbra kellett kanyarodni, és már meg is láttuk a „célegyenest”. Ez az utolsó pár méter, a végében azzal a térséggel, ahol egy csoportban megtalálni a kéktúra végpontját jelző oszlopot, egy másik kéktúrás emlékművet, a buszmegállót, és egy Nemzeti Dohányboltként működő kis kocsmát is.

19 / 19

Fotó: Papp Géza

Bevallom, itt azért kicsit elérzékenyültem. Egyrészt az örömtől, hogy megcsináltam, elértem a végére, megvan az egész! Másrészt pedig azért is, mert egy kisebb korszak zárult le ezzel. Három év alatt elértem az 1160 kilométeres túra végére. Rengeteg remek helyen fordulhattam meg, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, és közben egy kicsit a saját határaimat is feszegethettem: például korábban soha nem tettem még meg negyven kilométert gyalog egyetlen nap alatt.

Ha itt jársz, és van még időd, feltétlenül nézz fel a buszpályaudvar felett emelt Szent László templomhoz is. A felvezető úton található kis kálvária képeit Kovács Margit keramikusművész készítette 1976-ban. A templomot 1967-ben építették – akkoriban nagy szó volt, hogy új templom épülhetett az országban, ráadásul rögtön egy szokatlan formájú, modern templom. Tervezője Csaba László Ybl-díjas építészmérnök volt. Az oltárkereszt Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész alkotása – ő készítette többek között a budapesti Madách színház homlokzati szobrait, és 1945 után ő formálta újra az Országház főbejárati oroszlánjait is. (Ha nem találsz senkit a templomnál, sétálj fel a buszmegálló felett emelkedő Rákóczi utcán, az 5. házszám alatt lakó Márta néni tud segíteni a bejutásban. Egy próbát megér.)

17 / 19

Fotó: Papp Géza

Egy kis pihenés, iszogatás, feltöltődés után a két órás busszal, az összes környező faluba betérve jutottunk vissza Széphalomra, ahol az autót hagytuk. A 37-es úton cammogás után az M3-ason még egy baleset miatti terelést is sikerült elcsípni, de így is felértünk Budapestre hét óra körül. Egy igen hosszú, de életre szóló élményt nyújtó nap ért véget.

18 / 19

Fotó: Papp Géza

A cikk Papp Géza blogján is olvasható.

Az előző részt ide kattintva találod.