Túratársammal nem vagyunk azok a kimondott hegyi kecskék – azaz igazi hegyóriás tetején még egyikünk sem járt – de saját szintünknek megfelelően időről-időre felkeressük a csipkézett bércek törpefenyős, sziklaszirtes világát. Idén a választás egy nem mindennapi környezetre esett, ahol még zavartalanul átélhető az igazi hegyi élmény, illetve megcsodálható a Balkán még érintetlen szépsége. Valahogy így harangozták be nekem a dolgot, amitől persze egyből lelkes lettem, ugyanakkor a kiszemelt úti célról semmit sem tudtam, és ez érkezésem pillanatáig így is maradt.

A Tara kanyonhoz már az esti órákban érkeztünk

1 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Miután útitársam gyakorlott Balkán-utazó, illetve korábban már járt Montenegró hegyeiben is, teljesen elengedtem magam a szervezéssel kapcsolatban. Végre hátra dőlve utazhatok, nem kell foglalkoznom semmivel, tervezés nélkül fedezhetek fel egy új túraterepet, egyszóval gondtalanul nyaralhatok. Léhaságom két dolgot eredményezett: barátom egy igazi „soft tourist” idegen-, valamint túravezetője lett, a tájékozatlanságom miatt pedig ámulatba ejtő élményekben lehetett részem. Első élménysokkom már az oda úton megtörtént, amikor közel a Durmitor központi részéhez átkeltünk a Tara kanyon hatalmas mélységet átívelő hídján. Nem tudtam, hogy a Montenegróban ilyen csodában is részem lesz.

A környék jelképének számító Tara híd minden szögből lenyűgöző látványt nyújt

2 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Budapestről közel 10 órás autózással érkeztünk meg a Durmitor központi vonulatának lábánál fekvő Zabljakba, ahol tekintetünket egyből a városka fölé magasodó pompás sziklaszirtek kezdték vonzani. A már lebukó nap fénysugarai és a hegyek megfestett felhőfoszlányai sejtelmes kontrasztot alkottak, még jobban felkeltve bennem a kíváncsiságot: mit is fogunk mi itt csinálni, mire is számíthatok pontosan? Gyorsan elintéztük a szállást, bekaptunk egy plejskavicát, kiszisszent egy Niksicko, és már a térkép felett böngésztük a másnapi túra útvonalát. Mindketten egyből mohón mutattunk a környék legmagasabb pontjára, majd kijelentettük: ez lesz a holnapi célpont!

Fel a Bobotov kukra!
Laci csak úgy felvetette, Zabljakból gyalog menjünk fel a Bobotovra és vissza. Öregszem. Ez volt az első gondolatom, majd a térképen lustaságom villámgyorsan rámutatott a hegységet átszelő autóútra. Összenéztünk és a konszenzus gyorsan megszületett: amennyi távot lehet, csaljunk el az autóval, hiszen nyaralni jöttünk nem erőprópárzni. Mielőtt ezen kijelentésemért a természetjárók többsége a mókusok elé vetne, nem árt tisztázni valamit. A turistatérképek pontatlansága miatt a Durmitor igencsak meglepheti a terepezőket. A táv és szintemelkedés, valamint a terep haladási minősége sok esetben eltér a feltüntetettektől, a legtöbbször persze nem a számunkra kedvező módon. Jó erőnlét és tájékozódóképesség, elegendő víz és élelem, illetve megfelelő felszerelés szükséges az egyébként nem túl nagy hegység felfedezéséhez. Az általunk választott és nem túl hosszúnak ígérkező 7 km-es túrát 8 óra alatt jártuk le. Igaz, ebben volt bámészkodás és pihenés, de így is fárasztó sziklázás volt.

Zabljak városa, háttérben a Durmitor fenséges hegyeivel

3 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Zabljaktól nyugatra egy látványos és jó minőségű aszfaltúton jutottunk fel a pazar látványt nyújtó hegyek közé, majd a népszerű beszálláspontra, amit Sedlonak hívnak. Az 1907 méteren húzódó nyereg kedvelt parkolóhelye az olyan lusta – avagy tapasztalt kirándulóknak – mint amilyenek mi voltunk. Parkolódíj nincs – ez egyébként az egész környéken ismeretlen fogalom –, de miután elővettük a hátizsákot és nekilódultunk volna a hegynek, a nemzeti park embere tüstént odaugrott elénk belépőt szedni. Három euró a tarifa, amiért lepecsételt jegyet kapunk, tehát nem valami útonálló talált pénzszerzési módot magának. (Mint később megtudtuk, csak a népszerűbb kiindulópontoknál szednek belépőt a parkba.)

Aszfaltcsíkon fel a Sedlo nyeregbe

4 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Még alig kezdtük meg az első emelkedős métereket, engem már az eddig látottak is teljesen lenyűgöztek. Ragyogó kék ég, fehérlő sziklahalmok és a virágos gyepszőnyeg tarkasága mágnesként vonzotta lépteimet. Külön üdítő élmény volt, hogy rajtunk kívül a szuper időjárás ellenére is csak alig néhányan vágtak neki a 2523 méter magas csúcsnak, így a zavartalan csend is garantált volt, amit kedvenc túrahelyemen, a Magas-Tátrában már csak szezonon kívül és csak a nehezebben megközelíthető helyszíneken élhetek át.

Nem a megtett kilométer, hanem a szint és a terep nehézsége határozza meg túraidőt

6 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Jelzett és jól követhető turistaúton értünk fel a csipkézett hegyekkel körbevett olykor fennsíkra emlékeztető ördögszántásos katlanba. A jég és víz formálta barázdás kőhalmok roppant változatos sziklaszobrokat alkotnak, a gigászi földmozgások pedig úgy meghajtogatták a hatalmas mésztömbök rétegsorait, mintha az csak puha kelt tészta lett volna. Hasonló gazdagságú formakincseket korábban sosem láttam, ezért ámulatom számtalanszor megállásra, körbetekintésre késztetett, olykor tényleg szájtátva szemlélve a természet, avagy maga a Durmitor nevű óriás munkáját.

Eleinte kényelmes emelkedésben, szinte sík karrmezős terepen haladtunk a kétezres csúcsok között, majd a vakítóan fehér hegyek törmelékszoknyáin enyhe ereszkedésben elértük a Zeleni vir nevű tengerszemet, ami nyár végére gyakran kiszárad, és csak a következő hóolvadáskor válik újra smaragdzöld hegyi tóvá.

Az üledékes kőzet rétegsorai bámulatos gyűrődéseket tárnak elénk

18 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Megkerültük a 2309 méteres Zupci hatalmas tömbjét, miközben a szemközti hegylánc gyűrt rétegsorai és a tetejét koronaként díszítő Stit és Szamar nevű csúcsok gyönyörködtettek. Elértük a turistautak kereszteződését, ahol táblák jelölték az útirányt, valamint adatokkal szolgáltak a tereppel kapcsolatban. Ezek némiképp eltértek a térképről leolvasható értékekről, de az eddig megtett út és a tapasztalat azt mutatták, hogy inkább a tábláknak érdemes hinni. Ekkor vált számunkra egyértelművé, beazonosíthatóvá, melyik is a sok hegy közül a miénk, melyik a Durmitor legmagasabbja.

Kapcsolódó cikkek

Irány a Balkán! – Kopaonik-túra a szerb-koszovói határon

Tovább

Irány a Balkán! – Mesébe illő kanyon és a Kablar pompás szirtjei

Tovább

A Durmitor tetején
Az elágazásnál pihenőt tartottunk, felszívva magunkat az előttünk álló közel 500 méter szintet tartogató meredek felmenetre. Nem csak mi tettünk így: német, francia, és lengyel huszonévesek készülődtek hasonló módon a rohamra, akikkel túra közben több alkalommal is összefutottunk. A köszönésen kívül más szóváltás nem volt köztünk, de az egész napi mászás, a közös természeti élmény, illetve az a tény, hogy jóformán csak mi vagyunk a hegyen, bajtársias hangulatot teremtett.

A táblák és jelzések segítik a tájékozódást. A térkép adatai gyakran pontatlanok!

21 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Meredek kőgörgeteges ösvényen kezdtük meg a helyenként négykézlábas emelkedést a Bobotov kuk és a Lucin vrh közötti nyereg irányába. A helyenként nehezen járható, kapaszkodós feljutásban néha kisebb pihenőket is be kellett iktatni, de ilyenkor legalább felszabadultak az ember kezei és kényelmesen fényképezhetett. Más hegyeken is tapasztaltam, hogy csak a feljutás közben tapasztaljuk meg a szemmel nehezen feldolgozható hegyi méreteit. Ami közeli kiszögellésnek tűnik, az voltaképpen fél órás mászásra van, a kiszemelt nyereg, továbbá a csúcs pedig isten tudja mennyi időt és energiát emészt majd fel. Ez a bizonytalanság csak még izgalmasabbá, élénkebbé tette a mászóélményem, miközben igazi felfedezőnek érezhetem magam. Ez van, ha semmiről nem tájékozódunk előre. Minden új és egyedi!

Persze túratársam azért menet közben csepegtetett némi infót, azzal együtt is, hogy még ő sem járt ezen a helyen. Ismeretei a térkép pontatlan adataira támaszkodtak, így őt is érték meglepetések, de összességében azért be tudtuk magunkat tájolni. A felmenet során mondjuk egyszerű dolgunk volt, mert a sziklaösvény egyértelműen vezetett felfelé.

A Bobotov kukra láncos részeket megmászva juthatunk fel

24 / 31

Fotó: Lánczi Péter

A már említett nyeregben már biztosan látszott a 2523 méteres csúcs, illetve az utolsó roham. Következtek az igazán kitett részek, ahol láncok segítségével lehetett egyensúlyozni a sziklafalon. Ezen a szakaszon tárult elénk a felmenet talán legszebb panorámája, melyben a csipkézett hegyek és közéjük ékelődött tengerszem (V. Skrcko jezoro) csodás látványa hosszabb megállókra kényszerített. Végül felértünk a csúcsra, és mi is elmondhattuk magunkról, hogy megmásztuk a környék legmagasabbját, meghódítottuk a Durmitor tetejét.

A csúcson időtlenül telt a pihenés. Az ilyenkor szokásos fényképezésen és falatozáson túl kicsit mindenki elmereng a környezet végtelen, szabadságot árasztó légkörében. Elcsendesedve szemléljük a mélységet és a magasságot, hallgatjuk a szél zúgását és élvezzük a hegyek semmihez sem fogható friss levegőjét. Ezen a napon számunkra minden tökéletesen alakult, még az időjárás is a legjobb formáját nyújtotta, mintha csak minden a mi tiszteletünkre, a mi kedvünkért alakult volna ilyen szépen.

A Bobotov kuk tetején. Túranapunk során kb. 30-40 emberrel találkoztunk összesen

25 / 31

Fotó: Lánczi Péter

Már a Bobotov kukon elteltem az addig átélt élményekkel, pedig még hátra volt a csúcsról való kapaszkodós ereszkedés, illetve a további szépségeket tartogató hazaút. A hegy alatti táblás elágazástól még egy két órás út várt ránk a Mlijecni do és az Urdeni do hegyek közé zárt sziklakertjében. A megkapóan szép útvonal a kevés szintemelkedés ellenére is fárasztó haladást tartogatott, mert a sziklás ösvény természet által formált kőlépcsői folyamatos figyelmet követeltek.

Mire kiértünk a Sedlo nyeregbe visszavezető aszfaltútra a sziklázástól elszokott tagjaim és az ingerekkel megtelt fejem együtt keltettek bennem epekedő vágyat egy plejskavica és egy sör iránt. Ekkor viszont még hátra volt két-három aszfaltozós kilométer az autóig, ami túratársammal ellentétben nekem már nem volt olyan élvezetes. Bár a táj itt is gyönyörű volt, számomra a túranap igazi záróakkordját a zabljaki Durmitor étterem kínálata, valamint a szállásunk teraszán átbeszélt túraélmény jelentette. Koccintás közben újabb izgalmas célpontot találtunk a térképen, ami egy jeges barlang felfedezését ígérte, de ennek a másnapi túraélménynek a történetét majd következő írásomban mesélem el.

30 / 31

Fotó: Lánczi Péter