Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szöveg és fotó:
2021. szeptember 22.

Ismerkedés az alvó óriással – felfedezőút a montenegrói Durmitor szikláin

Bár egyre több turista látogatja Montenegró páratlan hegyvilágát, itt még elcsíphetünk valamit a vad természet érintetlenségéből és csendjéből. Mi is átéltük, az élmény pedig lehengerlő volt.

Túratársammal nem vagyunk azok a kimondott hegyi kecskék – azaz igazi hegyóriás tetején még egyikünk sem járt – de saját szintünknek megfelelően időről-időre felkeressük a csipkézett bércek törpefenyős, sziklaszirtes világát. Idén a választás egy nem mindennapi környezetre esett, ahol még zavartalanul átélhető az igazi hegyi élmény, illetve megcsodálható a Balkán még érintetlen szépsége. Valahogy így harangozták be nekem a dolgot, amitől persze egyből lelkes lettem, ugyanakkor a kiszemelt úti célról semmit sem tudtam, és ez érkezésem pillanatáig így is maradt.

Miután útitársam gyakorlott Balkán-utazó, illetve korábban már járt Montenegró hegyeiben is, teljesen elengedtem magam a szervezéssel kapcsolatban. Végre hátra dőlve utazhatok, nem kell foglalkoznom semmivel, tervezés nélkül fedezhetek fel egy új túraterepet, egyszóval gondtalanul nyaralhatok. Léhaságom két dolgot eredményezett: barátom egy igazi „soft tourist” idegen-, valamint túravezetője lett, a tájékozatlanságom miatt pedig ámulatba ejtő élményekben lehetett részem. Első élménysokkom már az oda úton megtörtént, amikor közel a Durmitor központi részéhez átkeltünk a Tara kanyon hatalmas mélységet átívelő hídján. Nem tudtam, hogy a Montenegróban ilyen csodában is részem lesz.

Tara kanyon

A Durmitor Nemzeti Parkot az UNESCO 1980-ban nyilvánította természeti világörökségnek. Az itt húzódó 78 km hosszú, legmélyebb pontján 1300 méter mély Tara kanyon a Grand Canyon után a földkerekség második legmélyebb kanyonja. A sziklái között zúgó Tara folyó a vadvízi evezősök kedvenc túraterepe.

Az 1938 és 40 között épült és a környék jelképének számító grandiózus Tara híd a Jugoszláv Királyság egyik remekműve, amit a világháborúban leromboltak, de 1946-ban az eredeti tervek alapján újjá építették. Napjainkban a keskeny hidat egyszerre ostromolja az autóforgalom és a bámészkodó turistahad, akiket mindkét partfalon bazársor és büfé fogad. A bátrabbak néhány euroért cserébe a viaduktal párhuzamosan futó közel egy kilométer hosszú drótkötélpályán is átkelhetnek hatalmas völgyszoroson.

Budapestről közel 10 órás autózással érkeztünk meg a Durmitor központi vonulatának lábánál fekvő Zabljakba, ahol tekintetünket egyből a városka fölé magasodó pompás sziklaszirtek kezdték vonzani. A már lebukó nap fénysugarai és a hegyek megfestett felhőfoszlányai sejtelmes kontrasztot alkottak, még jobban felkeltve bennem a kíváncsiságot: mit is fogunk mi itt csinálni, mire is számíthatok pontosan? Gyorsan elintéztük a szállást, bekaptunk egy plejskavicát, kiszisszent egy Niksicko, és már a térkép felett böngésztük a másnapi túra útvonalát. Mindketten egyből mohón mutattunk a környék legmagasabb pontjára, majd kijelentettük: ez lesz a holnapi célpont!

Fel a Bobotov kukra!
Laci csak úgy felvetette, Zabljakból gyalog menjünk fel a Bobotovra és vissza. Öregszem. Ez volt az első gondolatom, majd a térképen lustaságom villámgyorsan rámutatott a hegységet átszelő autóútra. Összenéztünk és a konszenzus gyorsan megszületett: amennyi távot lehet, csaljunk el az autóval, hiszen nyaralni jöttünk nem erőprópárzni. Mielőtt ezen kijelentésemért a természetjárók többsége a mókusok elé vetne, nem árt tisztázni valamit. A turistatérképek pontatlansága miatt a Durmitor igencsak meglepheti a terepezőket. A táv és szintemelkedés, valamint a terep haladási minősége sok esetben eltér a feltüntetettektől, a legtöbbször persze nem a számunkra kedvező módon. Jó erőnlét és tájékozódóképesség, elegendő víz és élelem, illetve megfelelő felszerelés szükséges az egyébként nem túl nagy hegység felfedezéséhez. Az általunk választott és nem túl hosszúnak ígérkező 7 km-es túrát 8 óra alatt jártuk le. Igaz, ebben volt bámészkodás és pihenés, de így is fárasztó sziklázás volt.

Zabljaktól nyugatra egy látványos és jó minőségű aszfaltúton jutottunk fel a pazar látványt nyújtó hegyek közé, majd a népszerű beszálláspontra, amit Sedlonak hívnak. Az 1907 méteren húzódó nyereg kedvelt parkolóhelye az olyan lusta – avagy tapasztalt kirándulóknak – mint amilyenek mi voltunk. Parkolódíj nincs – ez egyébként az egész környéken ismeretlen fogalom –, de miután elővettük a hátizsákot és nekilódultunk volna a hegynek, a nemzeti park embere tüstént odaugrott elénk belépőt szedni. Három euró a tarifa, amiért lepecsételt jegyet kapunk, tehát nem valami útonálló talált pénzszerzési módot magának. (Mint később megtudtuk, csak a népszerűbb kiindulópontoknál szednek belépőt a parkba.)

Még alig kezdtük meg az első emelkedős métereket, engem már az eddig látottak is teljesen lenyűgöztek. Ragyogó kék ég, fehérlő sziklahalmok és a virágos gyepszőnyeg tarkasága mágnesként vonzotta lépteimet. Külön üdítő élmény volt, hogy rajtunk kívül a szuper időjárás ellenére is csak alig néhányan vágtak neki a 2523 méter magas csúcsnak, így a zavartalan csend is garantált volt, amit kedvenc túrahelyemen, a Magas-Tátrában már csak szezonon kívül és csak a nehezebben megközelíthető helyszíneken élhetek át.

Jelzett és jól követhető turistaúton értünk fel a csipkézett hegyekkel körbevett olykor fennsíkra emlékeztető ördögszántásos katlanba. A jég és víz formálta barázdás kőhalmok roppant változatos sziklaszobrokat alkotnak, a gigászi földmozgások pedig úgy meghajtogatták a hatalmas mésztömbök rétegsorait, mintha az csak puha kelt tészta lett volna. Hasonló gazdagságú formakincseket korábban sosem láttam, ezért ámulatom számtalanszor megállásra, körbetekintésre késztetett, olykor tényleg szájtátva szemlélve a természet, avagy maga a Durmitor nevű óriás munkáját.

A hegység neve, a Durmitor alvó óriást jelent, akit nem szabad felébreszteni. Egy igazi természetjáró persze ezt sosem tenné. Itt pedig tényleg csak azok járnak, mert zajnak vagy szemétnek nyoma sem volt.

Eleinte kényelmes emelkedésben, szinte sík karrmezős terepen haladtunk a kétezres csúcsok között, majd a vakítóan fehér hegyek törmelékszoknyáin enyhe ereszkedésben elértük a Zeleni vir nevű tengerszemet, ami nyár végére gyakran kiszárad, és csak a következő hóolvadáskor válik újra smaragdzöld hegyi tóvá.

Megkerültük a 2309 méteres Zupci hatalmas tömbjét, miközben a szemközti hegylánc gyűrt rétegsorai és a tetejét koronaként díszítő Stit és Szamar nevű csúcsok gyönyörködtettek. Elértük a turistautak kereszteződését, ahol táblák jelölték az útirányt, valamint adatokkal szolgáltak a tereppel kapcsolatban. Ezek némiképp eltértek a térképről leolvasható értékekről, de az eddig megtett út és a tapasztalat azt mutatták, hogy inkább a tábláknak érdemes hinni. Ekkor vált számunkra egyértelművé, beazonosíthatóvá, melyik is a sok hegy közül a miénk, melyik a Durmitor legmagasabbja.

A Durmitor tetején
Az elágazásnál pihenőt tartottunk, felszívva magunkat az előttünk álló közel 500 méter szintet tartogató meredek felmenetre. Nem csak mi tettünk így: német, francia, és lengyel huszonévesek készülődtek hasonló módon a rohamra, akikkel túra közben több alkalommal is összefutottunk. A köszönésen kívül más szóváltás nem volt köztünk, de az egész napi mászás, a közös természeti élmény, illetve az a tény, hogy jóformán csak mi vagyunk a hegyen, bajtársias hangulatot teremtett.

Meredek kőgörgeteges ösvényen kezdtük meg a helyenként négykézlábas emelkedést a Bobotov kuk és a Lucin vrh közötti nyereg irányába. A helyenként nehezen járható, kapaszkodós feljutásban néha kisebb pihenőket is be kellett iktatni, de ilyenkor legalább felszabadultak az ember kezei és kényelmesen fényképezhetett. Más hegyeken is tapasztaltam, hogy csak a feljutás közben tapasztaljuk meg a szemmel nehezen feldolgozható hegyi méreteit. Ami közeli kiszögellésnek tűnik, az voltaképpen fél órás mászásra van, a kiszemelt nyereg, továbbá a csúcs pedig isten tudja mennyi időt és energiát emészt majd fel. Ez a bizonytalanság csak még izgalmasabbá, élénkebbé tette a mászóélményem, miközben igazi felfedezőnek érezhetem magam. Ez van, ha semmiről nem tájékozódunk előre. Minden új és egyedi!

Persze túratársam azért menet közben csepegtetett némi infót, azzal együtt is, hogy még ő sem járt ezen a helyen. Ismeretei a térkép pontatlan adataira támaszkodtak, így őt is érték meglepetések, de összességében azért be tudtuk magunkat tájolni. A felmenet során mondjuk egyszerű dolgunk volt, mert a sziklaösvény egyértelműen vezetett felfelé.

A már említett nyeregben már biztosan látszott a 2523 méteres csúcs, illetve az utolsó roham. Következtek az igazán kitett részek, ahol láncok segítségével lehetett egyensúlyozni a sziklafalon. Ezen a szakaszon tárult elénk a felmenet talán legszebb panorámája, melyben a csipkézett hegyek és közéjük ékelődött tengerszem (V. Skrcko jezoro) csodás látványa hosszabb megállókra kényszerített. Végül felértünk a csúcsra, és mi is elmondhattuk magunkról, hogy megmásztuk a környék legmagasabbját, meghódítottuk a Durmitor tetejét.

Korábban azt feltételezték, hogy e hegycsúcs Montenegró legmagasabb hegye, de későbbi kutatások kiderítették, hogy a montenegrói-albán határ közelében van három magasabb hegycsúcs, a Zla Kolata (2534 m), a Kolac (2528 m), az Osni Vrh (2524 m). A Bobotov Kuk hegycsúcsról jól megfigyelhetők Montenegró pompás magaslatai, a nem túl távoli Kopaonik, a Lovćen és a Szerbiában magasodó Tara-hegy, illetve a boszniai Maglić, tiszta időben pedig az Adriai-tengert is látni.

A csúcson időtlenül telt a pihenés. Az ilyenkor szokásos fényképezésen és falatozáson túl kicsit mindenki elmereng a környezet végtelen, szabadságot árasztó légkörében. Elcsendesedve szemléljük a mélységet és a magasságot, hallgatjuk a szél zúgását és élvezzük a hegyek semmihez sem fogható friss levegőjét. Ezen a napon számunkra minden tökéletesen alakult, még az időjárás is a legjobb formáját nyújtotta, mintha csak minden a mi tiszteletünkre, a mi kedvünkért alakult volna ilyen szépen.

Már a Bobotov kukon elteltem az addig átélt élményekkel, pedig még hátra volt a csúcsról való kapaszkodós ereszkedés, illetve a további szépségeket tartogató hazaút. A hegy alatti táblás elágazástól még egy két órás út várt ránk a Mlijecni do és az Urdeni do hegyek közé zárt sziklakertjében. A megkapóan szép útvonal a kevés szintemelkedés ellenére is fárasztó haladást tartogatott, mert a sziklás ösvény természet által formált kőlépcsői folyamatos figyelmet követeltek.

Mire kiértünk a Sedlo nyeregbe visszavezető aszfaltútra a sziklázástól elszokott tagjaim és az ingerekkel megtelt fejem együtt keltettek bennem epekedő vágyat egy plejskavica és egy sör iránt. Ekkor viszont még hátra volt két-három aszfaltozós kilométer az autóig, ami túratársammal ellentétben nekem már nem volt olyan élvezetes. Bár a táj itt is gyönyörű volt, számomra a túranap igazi záróakkordját a zabljaki Durmitor étterem kínálata, valamint a szállásunk teraszán átbeszélt túraélmény jelentette. Koccintás közben újabb izgalmas célpontot találtunk a térképen, ami egy jeges barlang felfedezését ígérte, de ennek a másnapi túraélménynek a történetét majd következő írásomban mesélem el.

Utazás, árak és infók

Montenegró, illetve a Durmitor Nemzeti Park – azon belül is Žabljak – 730 km autózással érhető el Budapestről, tempótól és forgalomtól függően kb. 9 óra alatt. Szerbián keresztül érdemes menni, Čačak-ig autópályán haladhatunk (autópálya díj: 450 és 630 dinárba kerül), innen jó minőségű országút vezet egészen az úti célunkig.

Montenegró elsőszámú sícentrumában, Žabljakban turistaárakra számíthatunk, de például a Magas-Tátrában tapasztalható árakhoz képest jóval mérsékeltebbnek mondhatók. Kényelmes, saját fürdőszobás szállást már 15 euróért is találunk a városközpontban. Az éttermekben 7-9 euróért jól lakhatunk, 2 euró a sör, de a büfésoron már csak 2,5 - 3 euro egy nagy adag csevapcsicsa vagy plejskavica, a boltban vásárolt sör pedig 50-60 cent. A helyiek kedvesek, segítőkészek, angolul leginkább a szolgáltatásban dolgozók fiatalok beszélnek.

A Montenegróba való beutazás aktuális feltételeiről ide kattintva tudsz tájékozódni.


Rövid, látványos, és van benne kihívás – Dera-szurdok

Rövid, látványos, és van benne kihívás – Dera-szurdok

2021.10.08.

Van egy hely a Pilis és a Visegrádi-hegység határán, ahol borongós időben is klassz kirándulni. Sőt, lehet, hogy furcsa lesz elsőre, de a párás, kissé ködös, őszi háttér a Dera-szurdokban még inkább emeli az élményfaktort. A mohás kőtömbök kerülgetése, a patakátkelések, a gerincen végigvezető sziklás ösvény kalandos túrát biztosít, és bizony nehéz betelni a látvánnyal.

→ Tovább
Őszi séta a Dunakanyar legsokszínűbb városában – Vác

Őszi séta a Dunakanyar legsokszínűbb városában – Vác

2021.10.05.

Vác bámulatos: nemcsak azért, mert itt lépten-nyomon történelmi emlékekbe botlunk, mert megdöbbentő módon több száz múmia került innen elő és mert Szentendrén is túltéve igazi cukrászda-nagyhatalom, hanem azért is, mert a városban tulajdonképpen egy kétkilométeres sétával is simán el lehet tölteni akár egy egész napot.

→ Tovább
Libegve a fekete hegyek világába

Libegve a fekete hegyek világába

2021.09.28.

Ötnapos őszi kiruccanásunk Montenegró páratlan hegyvidékének felfedezéséről szólt, az utolsó túranapra azonban alaposan elfáradtunk. Szerencsére a hegyi élményről és a fantasztikus panorámáról még így sem kellett lemondanunk.

→ Tovább