Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szöveg és fotó:
2021. szeptember 24.

Kőtengeres küzdelem a jégbarlanghoz, avagy nem várt erőpróba a Durmitorban

Volt már dolgom nehezen járható sziklamezőkkel, kapaszkodós zord kőormokkal, nehéz hegymenetekkel, de második montenegrói túranapunk alighanem az egyik legemlékezetesebb ilyen élményemmé vált. A célpontunk egy látványos barlang volt, mégis az odaút maradt meg a legjobban.

Korábban semmit sem tudtam Montenegró hegyvidékéről, de túratársamnak köszönhetően gyors ismerkedésbe kezdtem a környékkel, ami már gyakorlatilag az első perctől elbűvölt. Első nap a kihagyhatatlan Bobotov kukot másztuk meg, ami 2523 méterével a Durmitor legnagyobb, illetve a turisták legnépszerűbb hegycsúcsa, és amely túra során korábban nem tapasztalt, fantasztikus formagazdagságú tájat ismerhetem meg. Eltelve a kissé váratlanul ért, mondhatni lehengerlő természeti élménytől kíváncsian vártam a következő napi eseményeket, de csak úgy, mint előzőleg, totálisan rábízva magam túratársam terveire. Az általa felvetett jégbarlang már a kezdetektől fogva erős hívószó volt. Csupán az útvonalat kellet kiválasztani, amit a térképen néhány lezser ujjmozdulattal el is intéztünk. Kijelentettük, hogy ez egy könnyű túra lesz, egyfajta pihenőnap, ami látványt is tartogat majd. Annyi azért már sejthető: tévedtünk.

A Fekete-tó partján
A Bobotov kuk megmászása után a zabljaki szállásunkon alaposan átbeszéltük az élményeket és a tapasztalatokat. Egyetértettünk, hogy a térkép pontatlan és elnagyolt ábrázolása nem annyira megbízható a terepi tájékozódásban, mint azt feltételeztük, és a jövő túratervei során bőven tartogathat még meglepetést. Ennek ellenére bátran indultunk a jégbarlangi rohamra, mindössze fejenként másfél liter vízzel, egy olyan napon, ami nem várt meleget hozott.

A Zabljak közelében található festői fekvésű Fekete-tó (Crno jezero) partjáról vágtunk neki aznapi túrának. A magas-tátrai Csorba-tó idilljére több szempontból is emlékeztető tavacska népszerű kirándulóhely, bár itt szállodák nem, csupán egy étterem áll. A korai órákban nyüzsgésnek még semmi nyomát sem tapasztaltuk, jóformán csak ketten szemléltük a zavartalan tengerszemet, ami tökéletes tükröt adott a fölé magasodó hegyeknek és az égboltnak.

A nevével ellentétben az őszi időszakra erősen leapadt tó nem volt fekete, inkább a tengerszemekre jellemző smaragdzöld színben pompázott.

Kényelmesen bejártuk a tópart egy részét, mondhatni ráérősen lődörögtünk, majd a hűs fenyves lombjai alatt a gondtalanok nyugalmával beirányoztuk a célpontunkat. Az ösvények találkozásánál kitett tábla azért már figyelmeztetett: nincs az olyan közel, mint ahogy az hiszitek! Rendben, – gondoltuk magunkban – mi baj lehet, hiszen nem ma kezdtük a műfajt, majd csak lesz valahogy. Így indultunk útnak, majd pár perccel később már a tó melletti hegyoldal kaptatóján szuszogtunk. Ez volt az első meglepetés: ahol mi könnyű szakaszt láttunk a térképen, ott combos és igen hosszantartó emelkedő volt.

Rajtam volt még a reggeli kábaság, az első falatok is csak épphogy lecsúsztak a torkomon, alig ittam valamit, de én már hegyet mászok. Közöltem Lacival, hogy nem szeretem a meglepetéseket. Arról volt szó, hogy kényelmesen baktatunk majd a barlangot rejtő hegy alá, szó se volt bemelegítés nélküli hegymászásról. Persze nem ő tettem felelőssé, de reggeli lustaságom miatt némiképp csalódott voltam. Újfent ránéztem a térképre és a gyanúm beigazolódott. Megvolt az a bizonyos „aha” érzés: a térkép csal. Egyszerűen hiányoztak a szintvonalak ezen a részen, ugyanakkor be kellet látnom, hogy 1400 méterről 2100-ra valahogy fel kell jutnunk.

Jelzésekkel alaposan ellátott, jó követhető, de meredek úton értünk ki az erdős szakaszból. Kinyílt körülöttünk a tér, ráláttunk a Fekete-tóra – ami voltaképpen két tóból áll –, illetve a mellettünk húzódó 2200 méter magas hegyláncra. Egyre alacsonyabb növényzet kísérte ösvényünket, mígnem törpefenyves ligeteken átkelve egyre inkább bekeveredtünk a Durmitor hatalmas és páratlan sziklakertjébe.

Kőtengereken át
Az előző napi túraélményekkel szemben a hegység ezen részén kevesebb kőzetgyűrődést láttunk, elmaradtak a kőbordák roppant látványos hullámzása, ellenben mély töbrök és varázslatos karrmezők formájában így is csodás karsztformákkal voltunk elkényeztetve. A haladást ugyanakkor egyre nehezítette az ösvényt sok helyen benövő törpefenyők csalitjai, valamint a szemet gyönyörködtető kőgörgeteges ördögszántásban egyre nehezebb volt könnyű lépést találni.

Lenyűgözően szép, vadregényes terepen törtünk előre a sziklavilág mozdulatlan csendjében. Gyakorlatilag csak a miénk volt a táj, csupán egy négy fős német csapat volt a nyomunkban, de erre is csak később, az úti célunknál lettünk figyelmesek. Órák óta tartó fárasztó menetünket a nap izzasztóan kísérte, a víz pedig csak egyre fogyott. Mivel mészkővidéken járunk, forrásokra ilyen magasságban nem számíthatunk, azzal kellet beérnünk, amit magunkkal hoztunk.

Egyre bizonytalanabbul követtük a turistajeleket, mert az ösvény mindinkább kitett, sziklás részeken vezetett. Eltévedésről szó sem volt, de figyelni kellett merre van az előre. Lassan a folyamatos emelkedés átment kapaszkodásba, majd helyenként már sziklamászásban juthattunk csak felfelé. A látványos mászókázásban csak egy dolog volt frusztráló: nem tudtuk meddig tart, hol is van a cél, amiért három órája küzdünk. Ezt a habozást ugye az eltájolt térkép okozta, mert csak részben tudtuk beazonosítani a helyzetünket.

Végül felértünk a 2203 méter magas Obla Glava hegy lábához, ahonnan kis csapás indult a hatalmas sziklatömb oldalába. Pár lépést megtéve egy óriási hasadék szájában találtuk magunkat, ami csak akkor mutatkozik meg, ha felkapaszkodunk a sziklapárkányra. Végre megvan a jégbarlang (Ledena Pecina), amit egyébként hatalmas méretei ellenére sem lehet alulról kiszúrni.

A sziklapárkány tetejéről még nem látszik miért is hívják jeges barlangnak ezt a hasadékot, de miután leereszkedtünk az omladékos kőgörgetegen feltárul előttünk a hegy fagyos gyomra. Már a bejáratnál hófolt fogad minket, bent pedig még a nyár végi időszakban is jégcsapok meredeznek a padlóról. A hatalmas üreg méretei és hangulata lenyűgöző. Képzelhetjük milyen látványban lehet része annak, aki tavasszal vagy nyár elején látogat el ide. A jégképződmények akkor biztosan még szenzációsabbak, persze panaszra így sem volt okunk.

Itt már társaságunk is akadt, de egész nap aligha találkoztunk tizenöt embernél többel. Többségükkel is az ereszkedés közben, illetve a hazavezető völgyszorosban futottunk össze. Ez a kihaltság nekem csak még varázslatosabbá tette a hegyi élményt. Ilyen körülmények között még jobban magával ragad a természet öröknek tűnő étere, még jobban magamba szippanthatom a lelket éltető szabadságillatot és a harmóniát teremtő csendet.

Nincs számomra fenségesebb látvány, mint a csipkézett hegyekkel körbezárt sziklavilág. Mindezt a 2164 méteren fekvő jégbarlang szájából szemléltem, miközben mély érzések fogtak el. Ez a kietlen táj voltaképpen nem embernek való, mégis vonzódunk szépségéhez, meg akarjuk hódítani, benne akarunk lenni.

Testben, de főleg lélekben egy könnyű túranapra készültem, ezért mire a barlangot meghódítottuk, már elcsigázottabb voltam a kelleténél. Pedig hátra volt még a lejutás, amiről nem tudtuk, hogy milyen terepet tartogat, és valójában mennyi ideig fog tartani. Hitelbe ugye nem izgulunk – szoktam mondani –, ezért némi frissítés után megkerestük a hazafelé vezető sziklalépcsőzős ösvényt, ami az ereszkedés során levitt a Cvorov bogaz nevű hegy köves, sziklagyepes szoknyájára. A kényelmes haladást meredekebb részek váltották, majd végül folyamatos lejtésben, kőfolyásos hegyoldalakban értünk le a már messziről látszó kis hegyi menedékekhez, amit a térkép Plan. skloniste-ként jelöl.

A Durmitorban található bivakkunyhók elég puritán menedéket nyújtanak a kint éjszakázóknak. Egyik-másik pedig még a fekete öves turistáknak sem való, olyan rossz állapotban vannak. (Beáznak, szemetesek, a juhok használják menedéknek.)

Brojista nevű völgyszoros sziklagyepes kőtengerét követően már jócskán kitikkadva és nyúzottan folytattuk az ereszkedést. A kevés víz és a folyamatosan perzselő nap megtette hatását, egyre jobban vártam a nap végét, vagy mondhatnám azt is, hogy a jutalom sört, amit egy ilyen tartalmas nap után az ember epekedve kíván. Egy kereszteződést követően ráfordultunk a már reggel bejárt meredek erdei szakaszra, ahol ismételten megállapítottuk, hogy rengeteg szintet tettünk meg a nap folyamán (kb. ezret, részben nehéz terepen), holott könnyű túrára készültünk. Idáig nem foglalkoztam montenegrói kiruccanásunk szervezésével, minden tervezést Lacira hagytam, de most úgy éreztem jeleznem kell neki, hogy holnap hasonló tornagyakorlatokra aligha leszek rábírható, bármilyen szép túráról is legyen szó, esetleg senior kategóriában még hadra fogható leszek.

A Montenegróba való beutazás feltételeiről ide kattintva tudsz tájékozódni.

Rövid, látványos, és van benne kihívás – Dera-szurdok

Rövid, látványos, és van benne kihívás – Dera-szurdok

2021.10.08.

Van egy hely a Pilis és a Visegrádi-hegység határán, ahol borongós időben is klassz kirándulni. Sőt, lehet, hogy furcsa lesz elsőre, de a párás, kissé ködös, őszi háttér a Dera-szurdokban még inkább emeli az élményfaktort. A mohás kőtömbök kerülgetése, a patakátkelések, a gerincen végigvezető sziklás ösvény kalandos túrát biztosít, és bizony nehéz betelni a látvánnyal.

→ Tovább
Őszi séta a Dunakanyar legsokszínűbb városában – Vác

Őszi séta a Dunakanyar legsokszínűbb városában – Vác

2021.10.05.

Vác bámulatos: nemcsak azért, mert itt lépten-nyomon történelmi emlékekbe botlunk, mert megdöbbentő módon több száz múmia került innen elő és mert Szentendrén is túltéve igazi cukrászda-nagyhatalom, hanem azért is, mert a városban tulajdonképpen egy kétkilométeres sétával is simán el lehet tölteni akár egy egész napot.

→ Tovább
Libegve a fekete hegyek világába

Libegve a fekete hegyek világába

2021.09.28.

Ötnapos őszi kiruccanásunk Montenegró páratlan hegyvidékének felfedezéséről szólt, az utolsó túranapra azonban alaposan elfáradtunk. Szerencsére a hegyi élményről és a fantasztikus panorámáról még így sem kellett lemondanunk.

→ Tovább