Kedélyes sárdagasztás a Szekszárdi-dombságban
Napfény, sár, dimbes-dombos jókedv - ilyen volt az idei Bartina Maraton Szekszárd mellett.


Jó pár éve már, hogy nagyon divatba jöttek a teljesítménytúrák. Ha végignézem a TTT naptárát, januárban is rögtön találok minden hétvégére legalább hatot-nyolcat belőlük. Évek óta szeretnék elindulni ezek közül a leghíresebben, a Téli Mátrán, de valahogy mindig közbejött valami. Idén is terveztem, de sajnos pont belelógott egy szlovákiai utam.
Éppen ezért kapva kaptam Péter ajánlatán, aki a szekszárdi Bartina Maratont ajánlgatja már azóta, hogy visszatértünk egy közös chilei magashegyi túrából. A Bartina egy héttel megelőzi a Téli Mátrát, tehát időben pont jó volt, és mi tagadás, arra számítottam, hogy bár az útvonal 4 kilométerrel hosszabb, a szekszárdi domborulatok 950 méteres szintkülönbsége nem fogja annyira meggyötörni a lábam, mint amennyire a Mátra tenné.
Múlt hét pénteken munka után a kocsiba pattantam, és lehajtottam Szekszárdra, ahol egy jó tésztavacsorával készültünk rá a másnap reggel fél hetes rajtra. Kicsit aggasztott ugyan, hogy azon a héten rendesen esett és olvadt hó is, eső is, ami szombatra nyilván sok helyen komoly dágvánnyá alakult, de hát a január az ilyen.
Reggel fél hétkor felvettük az itinereket, és belecsaptunk a túrába. Mínusz egy-két fok lehetett, ezért a túranadrág alá még egy aláöltözetet is vettem. A hidegnek azért is örültem, mert az első sáros részeket még darás-kásás állapotban letudtuk.


Aztán ahogy jött föl a nap, melegedett az idő, olvadt a jég, flattyant a sár. Bizonytalan lett a lépés, ragadt a bakancs. Egy ideig még törődtem vele, hogy ne sarazzam össze magam nagyon, de aztán ez elmúlt, és hernyótalpas üzemmódra váltottam (egyenesen mindenen át).


A nap viszont egyre jobban kisütött, és a barátságos szekszárdi dombok látványa elfelejttette a túrázókkal sár cuppogását. Számomra teljesen ismeretlen nevű, de feltűnően takaros kistelepüléseken siettünk át, Péter és felesége, Ági erős tempót diktált. Ági eleve futószerkóban jött, Péter is bele-bele futott, ezért kénytelen voltam velük csattogni Hanwag bakancsomban.


Így nem nagyon maradt idő körülnézni sem Szálkán, sem Grábócon, pedig mindkettő rendkívül vonzó falu. Az egyik portán épp az utolsót sikította a disznó, a másikon egy öreg nézett értetlenül az átrohanó túrázókra. Azért a dombok között előkaptam a fényképezőt.


Menet közben Péter ismertette a helyiek által használt földrajzi neveket: Félalma-dűlő, Ittmegduglak-halom (ha jól emlékszem), mindegyikhez fűzve egy szaftos történetet, amelyek elmesélésétől most inkább eltekintek.
A felduzzasztott Rák-patak után, Ladomány környékén léptük át a harmincadik kilométert, ott kezdtem el érezni a lábam. Nem fáradtam el, inkább azt mondanám, hogy addig könnyű volt a lépésem, onnantól viszont már nem annyira.


Viszont az idő kárpótolt, mert szerencsére nem esett. Az utak így is sárosak voltak, a sötét horhosokban jobban, a napon kevésbé, de ha még kaptunk volna egy kis esőt is a nyakunkba, az nagyon megnehezítette volna a dolgunkat.


Útközben egy paksi túratárssal jól elbeszélgettünk arról többek között, hogy az atomerőmű-bővítéshez érkező oroszok jól felbolygatták a város életét, az ingatlanárak a magasban, már saját tévéadást is indítottak nekik.
Szekszárd fölött a Bati-kereszt kilátónál már túl voltunk az összes emelkedőn, tudtam, hogy az utolsó hat kilométeren, már csak egy hosszú, szintben nem emelkedő gerinc, és egy nagyobb lejtő visz majd be a célba.


Éppen ezért fel is másztam a kilátó tetejére, ha már ott vagyok, hogy jól körülnézzek.


Az utolsó szakasz ugyan nem emelkedett, de kellemetlenül köves volt, ami aztán betonozott szőlészeti útba, majd aszfaltba ment át. Ezen a részen elő is bújt a lábujjamon egy vízhólyag, de már nem törődtem nagyon vele.


A célba beérve átvettük az oklevelet, jelvényt, hagymás-zsíros kenyeret, meg a bögre teát, és végre egy kicsit lepihenhettünk. A 45 kilométeres utat behúztuk 8 óra 44 perc alatt, ami a saras viszonyokat tekintve nem is volt olyan rossz. A szervezők öniróniáját dicséri, hogy az oklevélen 19. Bartina Maraton, Sár- és teljesítménytúra felirat szerepelt.


A Bartina Maratonról az a benyomásom maradt, hogy egy jól szervezett, kedélyes túra, nem túl megerőltető szintkülönbséggel, de azért nem kis távolsággal. Évkezdetnek kitűnő, csak ajánlani tudom. A sarat meg meg lehet szokni.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!

Kevély-kör extrákkal: minden szinten szinte minden
Vannak Budapestnek olyan pontjai, ahonnan kiemelten jól látszik egy-egy főváros környéki hegy. Ilyen Dél-Pesten a Soroksári út, ahol naponta tízezrek csodálkozhatnak rá munkába menet a város fölött misztikusan elterpeszkedő Nagy-Kevélyre. A hegy sziklás tetejét sokan ismerik, de jóval kevesebben, tudják mennyi izgalmas hely van még rajta.
→ Tovább
Famúmiák temetője: a Páris-patak szakadékvölgye
Egy szakadékvölggyel télen nem lehet hibázni, kivéve, ha túlcsordulnak benne a kirándulók. A palócok „Grand Canyonjában” szerencsére általában nem lesz tömeg; a szurdok rövid, de tömény.
→ Tovább
Zöldmáli delta: Budapest ismeretlen zöldfolyosója
Kétféle hétvégi fáradtság van. Az egyik a punnyadt fáradtság. Ezt fotelben üldögélve lehet elérni. A másik a kellemes fáradtság. Ezt pedig ezzel a túraúttal kaphatjuk meg, ami ki se megy a városból, mégis tele van kilátókkal, meredek sziklákkal, barlangokkal. Sőt, egy élő remetével is összefuthatunk.
→ Tovább