Még napkelte előtt érkeztem meg (Budapestről indulva, aszódi átszállással) Becske alsó vasúti megállójába. Az országút szélén Becske felé ballagva kelt fel a nap a Berceli-hegy mögött. A falu szélső házainál tűntek fel a Kétbodony felől érkező Országos Kéktúra első kék sáv jelzései a villanyoszlopokon, s már ezeket követve érkeztem meg a faluközpontba. Pecsételtem a vadonatúj, képes kéktúrabélyegzővel az élelmiszerboltban, aztán rövid kitérőt tettem a község északi szélére, egy dombtetőn álló sztúpához.

 

A szerpentinező gyalogúton elért tetőről szép kilátás nyílt a falura és a környékre. Visszatérve a kéktúra útvonalára felkapaszkodtam a Szanda-hegy csúcsai közötti nyeregbe, és tettem egy kitérőt Szandavár romjaihoz. Régebben az Országos Kéktúra érintette a romokat, de most már csak a kék rom jelzéseket követve lehet felkaptatni a csúcsra. Az innen nyíló lélegzetelállító körpanoráma kihagyhatatlan, megéri a fáradságot a kemény emelkedőn felmenni a vár szerény romjaihoz.

 

A Szanda-hegy nyergéből hamar elérjük az erdőszéli Mária-forrást, onnan pedig Szandaváralját. Itt is bélyegeztem az új típusú, képes OKT-bélyegzővel, aztán a dombokon keresztül érkeztem meg Terénybe.

 

 

4 / 7

 

Gyorsan átvágtam ezen a falun is, aztán folytattam az utam. Régebben több kilométer aszfaltos szakasz várt itt a túrázókra, most azonban új nyomvonal vezet Terény és Cserhátsurány között a dombokon keresztül. A falu temetője mellett vágtam neki a Hársas-hegy kaptatójának, majd a tető után egy völgybe leereszkedve a Vicsi-hegyre vezető húzós emelkedő következett. A gerinc túlsó oldalán a mezők között ereszkedtek egyre lejjebb a keréknyomok, szép kilátást nyújtva a környező tájra. Cserhátsurányban szintén pecsételtem, aztán már nem volt más dolgom, mint sátorhelyet keresni.

 

A Hegyes gerincén töltöttem az éjszakát egy mező szélén felütve a sátramat. A túrám második napjának reggelén innen sétáltam le a talán háromnegyed órányira lévő Nógrádsipekre. Itt is elintézve az adminisztrációt már csak át kellett ballagnom Hollókőre. Különösebben nem siettem, a sárguló lombokkal pompázó erdőben élmény volt az út. A csapadékos október után kicsit tartottam attól, hogy vendégmarasztaló sár fogad majd a Rimóc-Sipeki-patak völgyében, de egy-két makacs dagonyát leszámítva egészen jól járható volt errefelé is az út.

 

Most sajnos kimaradt a Gyertyános oldalából Hollókő várára nyíló panoráma, mert a korábbi irtásfoltokon magasra megnőtt a fiatal erdő, de több is veszett Mohácsnál. Nógrádsipek felől érkezve a várat így csak akkor lehet észrevenni, amikor szinte már a tövében állunk. Kedden kora délután, amikor beértem Hollókőre, az teljesen kihalt volt, így magányosan baktattam felfelé a házak között a faluközpontba. Csodálkozva vettem észre, hogy az utca régi, macskaköves burkolatát felszedték, és szépen illesztett kockakövekkel rakták le teljes hosszában. Ezen nyilván kevésbé fognak eltörni a látogatóba érkező hölgyek tűsarkú cipői, de szerintem sokat veszített az UNESCO-világörökség részét képező Ófalu a hangulatából.

 

Kihasználva a kissé párás délutáni napsütést, szokatlan nézőpontokat kerestem, és sokat fényképeztem útközben. A Szabó kocsmában ütöttem be a túra utolsó pecsétjét az igazolófüzetembe, és itt vártam meg a délután 4 órás buszom indulását is. Szécsényben gyorsan átszálltam a Budapestre tartó távolsági buszra, és fél hét felé érkeztem meg az Újpest-Városkapu autóbusz-állomásra, kissé fáradtan, de a túra élményeitól feldobódva. Kiruccani a lakóhelyünkhöz legközelebbi erdőbe sem rossz, de elmenni a Cserhátba még jobb.

Írta és a fotókat készítette: Hörpölin