Potyautasokkal a Dolomitokban – Gleccserek és SUP-ozás
Kiruccanásunk utolsó három napja is rejtegetett izgalmakat.
Hetedik nap: Marmolada
A hetedik napon már kezdett szebb lenni az idő, így egy távolabbi úticélt néztünk ki: mivel a gleccserek eltűnőben vannak Európában, úgy gondoluk, a gyerekeknek életre szóló – és talán megismételhetetlen –, élmény lesz nyáron egy gleccsren hógolyózni. Ezért kb. másfél órát autóztunk, két hágón keltünk át, és végig, végig szerpentinen tekeregtünk, hogy megérkezzünk a Marmolada lábához, a felvonóhoz.
A felvonózás ugyan nagyon sokba került, de ezt tudtuk előre. Sokan voltak kíváncsiak a gleccserre, a körpanorámára, a katonai múzeumra. A felvonó igen nagy szintkülönbséget hidalt át: a Malga Ciapela 1450 m magasan helyezkedik el, a Marmolada csúcsa pedig 3265 méteren van. Felvonózás közben is csodálatos volt a panoráma, aztán egyszer csak kabinostul elnyelt miket egy felhő, és semmit sem láttunk, csak a nagy fehérséget. A csúcs előtt van a Serauta köztes állomás 2950 méteren, ahol étterem, szuvenírbolt és I. világháborús múzeum található.
Mivel az útikönyv azt javasolta, álljunk meg akklimatizálódni a legmasabb pont előtt, így is tettünk. A felvonó épületében megnéztünk mindent, amit lehetett: a gleccserekről szóló ismeretterjesztő kiállítást és a világháborús múzeumot is. Utóbbi nekem kicsit nyomasztó volt, nem szeretem a hadászati témát, de nyilván ez is az emberiség történelmének része, a fiaimat pedig különösen érdekli. Így töviről-hegyire végigjártuk.
Megdöbbentett, hogy a gleccserbe alagutakat, nagyobb csarnokokat vájtak anno, kialakítottak például egy kávézót is.
Persze, ez nem volt teljesen veszélytelen, mert ugye a gleccser lassan mozog, így történt beomlás, előfordultak halálesetek, de még mindig biztonságosabbnak bizonyult, mint a jégmezőn leereszkedni az állásokból a völgybe élelemért – és kitenni magukat annak, hogy az ellenség egy átellenes állásból tüzet nyit. Borzasztó cudar körülmények voltak fent, és a legtöbb katona nem is a harcokban halt meg, hanem a szélsőséges, hideg idő miatt.
Felvonóval továbbmentünk a legmagasabb pontra: 3265 méterre. Útközben is láttuk, hogy a gleccser sajnos nem túl nagy, sok helyen fehér ponyva védte a nyári napsütéstől. A hegy tetején egy kisebb, elkerített részen rá lehetett lépni a hóra, a gyerekek nagyon-nagyon élvezték! Fent 5 fok körül volt a hőmérséklet, ami nekünk nyár közepén kevésnek bizonyult, de a gleccsernek sajnos ez is sok.
Hógolyózás után körülnéztünk, hogy mit lehet még csinálni ott fent: találtunk egy kis, sziklába vájt kápolnát és egy kilátóteraszt is. A teraszon jöttek-mentek a felhők, néha előbukkant egy-egy darabka a panorámából, máskor a legközelebbi csúcs is ködbe burkolózott. A gyerekek – főleg a 8 éves Nimródom – nagyon élvezték azt is, hogy magasabban vannak, mint amilyen tengerszint feletti magasságon valaha jártak. Azt hiszem, még én sem voltam ennél magasabban.
Lefelé is megálltunk a világháborús múzeum megállójánál, sétáltunk egyet az állomás környékén, de sajnos túl sokat nem lehetett. Volt kint ágyú, fakeret fotózkodáshoz és egy via ferrata-út, ahol mi felszerelés híján nem mertünk elindulni, de az elején azért megnéztük még azt a pár őrbódét a sziklába vájva, ami a lépcsősor alatt helyezkedett el. Innen már egyhuzamban felvonóztunk le, és hiába nyeltünk gyakran, néhányunk füle megfájdult vagy furcsán bedugult.
Mivel már nagyon-nagyon küzdöttünk a mozgáshiánnyal, szerettünk volna legalább egy picit „túrázni”, vagy legalábbis sétálni, mielőtt visszaindultunk a kempingbe. Orsi sok éve járt a Lago di Fedaia tónál, amit a Fedaia-hágóról egy könnyű sétával meg lehet közelíteni, és azt mondta, nagyon szép volt. El is mentünk a hágóhoz, ahonnan megkezdtük a sétát. Hanna épp csak egy kicsit aludt, mire megérkeztünk kocsival, így finoman szólva sem ébredt jókedvűen, amikor kiszálltunk, a fiúknak is civakodni támadt kedvük, a tó vízszintje pedig nem volt túl magas (duzzasztott tó egyébként), így nem találtuk túl szépnek. 1-2 km után meguntuk a sétát, és visszafordultunk a kocsihoz. A hágóban szerettünk volna enni, de az étterem konyhája zárva volt, így bepattantunk az autóba és mentünk a sátrainkhoz.
Nyolcadik nap: túra a Cinque Torri körül
Végre teljesen visszatért a kempingbe a jó idő, így normális túrát is tervezhettünk az utolsó teljes napra. A Cinque Torri-t néztük ki magunknak úgy, hogy felfelé az ülőlifttel mentünk, tettünk egy kört a tornyok körül, majd lefelé egy kis kerülővel sétáltunk vissza az autókhoz.
A felvonóról leszállva máris csodaszép körpanoráma tárult a szemünk elé. A hegytetőn viszonylag nagy volt az élet: érkeztek sziklamászók, via ferrata cuccot cipelők, túrázók és bámészkodók egyaránt. Volt fent egy szép kis étterem, körpanorámás, üveg terasszal, ahol egy jó kis olasz reggelit – nyugalomban – szívesen elfogyasztottam volna Gáborral, de erre már sem idő, sem lehetőség nem volt. Na majd egyszer!
Megtízóraiztunk a hátizsákokból, kicsit nyújtóztunk a terasz mellett a fa napozóágyakon, majd elindultunk a körünkre. Először a „tanösvényt” jártuk be, ami első világháborús lövészárkokban vezetett, volt berendezett tábori kórház, konyha, hálóhely, lövészállás. A fiúkat ez is nagyon érdekelte, én pedig ugyanúgy beleborzongtam, mint előző nap a Marmoládán.
Aztán folytattuk a kört, és teljesen megkerültük a 5 Torri tornyait. Pazar volt az egész út, folyamatosan a csodás panorámában gyönyörködtünk.
Mire visszaértünk a felvonó hegyi állomásához, éhes lett a társaság. Gondoltuk, utolsó vacsora ezen a nyaraláson, eszünk valami egyszerűt még fent a hegyen. Hát, ez is olyan drága volt, hogy főételben nem is gondolkodtunk, a levesevő Nimródunknak jó volt a minestrone, a többi gyereknek a sült krumpli. Mi felnőttek főleg ittunk. Azzal sem számoltunk, hogy a „szervizdíjat” mindenkinek felszámolják, az egyéves babától kezdve, fejenként 2 eurót. A végösszeg jóval nagyobb lett, mint amire számítottunk, de azért valamennyire feltöltődtünk, a hely pedig maga a csoda volt.
Lefelé nem a felvonó alatt haladtunk, hanem egy hosszabban kanyargó utat néztünk ki. A túra kilométerben nem volt túl sok, de ezen a hegyi terepen azért így is elfáradtunk estére.
Viszont az időt maximálisan ki szerettük volna használni, és mivel a SUP-ot elvittük a nyaralásra, de még nem volt használatban, muszáj volt kinézni egy tavas és kipróbálni.
A Lago di Landro-t választottuk, mert erről a tóról nem olvastuk, hogy tilos a SUP, és kiírva sem volt a partján. Nagyon gyorsan átszeltük az erdőt, hogy a lankásan mélyülő partszakaszon letelepedjünk, és vadul pumpáltuk a deszkákat, hogy még napnyugta előtt sikerüljöna lehető legtöbbet evezni.
Nekem nagy élmény volt ekkora hegyek között vízre szállni, és a szélfúvás némi sportértéket is kölcsönzött a dolognak. Egyszerre mindig két gyermek ült a deszkámon, ők is nagyon élvezték.
A búcsúvacsorát a kemping kis éttermében fogyasztottuk el, ami nagyon jó ízű ételeket kínált. Iszogattunk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk mi, felnőttek.
Kilencedik nap: sátorbontás és utazás haza
Az utolsó nap mindig kihívásokkal teli, amikor sok gyerek soknapi cuccát kell összepakolni, sátrat bontunk, pucolunk, és igyekszünk úgy eltenni, hogy otthon már ne legyen vele sok munka. Ez egy félnapos tevékenység szokott lenni, akármilyen gyorsak vagyunk. Közben a gyerekeket is életben kell tartani, ami azért most már egy kicsit könnyebb, a nagyok nagyjából szót fogadnak, Hanna sem négykézlábas, hellyel-közzel ő is szót fogad, és kialakult benne egy kis félelemérzet is, így nem rohan ész nélkül pl. a sebes vizű folyó felé. Nagyon sok esőt kaptunk a nyaralás alatt, és a sátor alatt egy sárral és pocsolyákkal tarkított „vízágy” alakult ki, ami azért nem mutatott túl szépen, amikor elkezdtük összehajtogatni a sátrat. Emiatt itthon muszáj volt előszedni, az alja kívülről nedves maradt.
Mi, felnőttek vadul pakoltunk, míg a gyerekek a sátor melletti fenyőfák között bandáztak. Aranyosak voltak, nagyon jól hagytak minket kibontakozni, így dél után nem sokkal el is készültünk. Elköszöntünk a többiektől, és először ellenkező irányba indultunk, mert sétáltunk és fagyiztunk még egyet Cortina d’Ampezzo belvárosában. Délután fél 3 körülre járt, amikor végre elindultunk haza. Jó későn érkeztünk meg, mert 8 óra a nettó menetidő, de nyilván meg is álltunk párszor. Útközben sokat segítettek a hangoskönyvek, van már olyan, ami Hannát is leköti, így meglepően jól teltek a hosszú autóutak. Gyönyörű volt a Dolomitok, egész biztosan visszatérünk még!
A nyaralásunkról szóló további cikkeket itt és itt olvashatod.
OKT Bányahegyi-erdészház – Pusztamarót egy körre felfűzve
2024.03.21.Március 15. mindig tálcán kínálja magát arra, hogy túrázzunk egy jót. Hiszen szabadnap, a gyerekeknek is és nekünk is, végre kopogtat a tavasz, megjelennek az erdőben a jó idő első hírnökei, és még a nap is egyre melegebben süt. Régen jártunk a kéken, pláne családostul. És még a medvehagyma is kibújt a föld alól, így azon törpöltem, hova kellene menni, ami kék is és medvehagyma is van. A Bakonynak a hagymás-erdős részét már a korábbi években bejártuk az önjáró gyerekekkel is, így magától értetődött a Gerecse.
→ Tovább
Kéktúrázás potyautasokkal és forgatással a Visegrádi-hegységben
2023.11.29.Az a megtiszteltetés ért minket, hogy megkeresett az ultrafutó, filmrendező és podcaster Simonyi Balázs, hogy a készülő Kékkör filmsorozatához szívesen forgatna velünk. Természetesen boldogan elfogadtuk a felkérést, már „csak” azt kellett egyeztetni, mikor és hol kerül sor a közös túránkra.
→ Tovább
Székelyföldön a Potyutasokkal – 1. rész
2023.10.22.A férjem régóta szeretett volna eljutni Székelyföldre, így egy családi nyaralás keretében idén augusztusban erre végre sort kerítettünk. A szokásos túrázós programok mellett most kicsit több idő jutott a városnézésre is.
→ Tovább
