Potyautasokkal a Dolomitokban – folytatódnak a kalandok
Idén nyáron kilenc napot sátraztunk Olaszországban a hegyekben, több családdal, összesen 9 felnőtt és 12 gyermek. A fő cél a túrázás volt a Dolomitokban. Kirándultunk a gyönyörű Sorapis-tóhoz, de tengeri fürdés, egy városnézés és várlátogatás is belefért az esőnapi programok közé.
Negyedik nap (a családi kaland első része, ide kattintva érhető el)
Túra a csodálatos Sorapis-tóhoz
Táv: 18,2 km, szint: +/-611 m
A Sorapis-tavat már jóval indulás előtt kinéztem, hogy mennyire csodálatos! Viszont nagyon elgondolkodtam rajta, hogy valóban fel kellene-e mennünk ennyi gyerkőccel, mert az szerepelt a túrák leírásában, hogy vannak lánccal biztosított, kitett szakaszok is. Pár fotót is láttunk, azon nem tűnt túl veszélyesnek, az egyik velünk utazó család pedig nagyon eltökélt volt, hogy felmennek, így végül mi is a túra mellett döntöttünk. Úgy voltunk vele, hogy a legrosszabb esetben visszafordulunk, ha túlságosan hajmeresztőnek tűnik az előttünk álló út.
A Tre Croci-hágónál parkoltunk reggel, viszont nem indultunk túl korán, így a hágó már tele volt autókkal. Valahogy a sátrazós körülmények között sokkal macerásabb a reggeli készülődés, ilyenkor hiányzik azért a rendes konyha, vagy éppen a fürdőszoba közelsége, ha másért nem, időmegtakarítás végett. Szóval a hágóban nem tudtunk megállni, így kanyarogtunk lefelé a szerpentinen, az út szélén pedig minden talpalatnyi helyen autók álltak. Az utolsó autó alatti hajtűkanyarban pont vont egy nagyobb zöld placc, ahol három autóval kényelmesen elfértünk, így ott meg is álltunk. Ez azonban plusz 1-1 km-t adott a túrához, ami egyébként sem ígérkezett túl rövidnek.
Ahogy nekivágtunk az útnak felfelé, feltűnt, hogy balra, bent a fák között van egy katonai bunker. A gyerekeket – és az apukákat – ez rendkívüli módon izgatta, így még fél kilométert sem mentünk, máris megálltunk bunkertúrára. Én kint maradtam a kisebb gyerekekkel, akik nem akartak bemenni, persze a végén mindenki meggondolta magát, így valamennyit mindenki bent töltött a betonmonstrumban. Szép tisztaság volt bent, sehol egy eldobott szemét, wc-nek sem használta senki. Én ugyan odáig nem jutottam be, de a többiek mondták, hogy még a több emeletes emeleteságyak is megvoltak a hálórészben, és azt sem volt megrongálva. Magyarországon ez valószínűleg nem így nézett volna ki.
Felkapaszkodtunk a hágóba, és mivel nagyon meleg volt, szerettünk volna mindjárt inni, illetve feltölteni a kulacsainkat. A szálloda büféjében valami zártkörű rendezvény volt, így ott nem tudtunk üdítőt venni, de a mosdóban finom, hideg víz folyt, annak is nagyon örültünk! Aztán végre nekivágtunk a túrának. Az elején jó pár bunkert láttunk, de nem álltunk meg egyiknél sem, mert ott már volt, ami wc-szagot árasztott, volt, amihez nagyon le kellett volna mászni az útról, és egyébként is láttunk már egy impozánsat aznap.
Az útvonal csodaszép volt! Legtöbb helyen ugyan elég keskeny ösvényen haladtunk, de gyönyörű volt a panoráma a környező hegyekre.
Az időjárás elég csalafinta volt, többször kaptunk esőt a nyakunkba, ugyanakkor elég meleg volt, így Hanna 14 kilóját cipelve izzadtam rendesen. Kicsit olyan trópusi érzés volt az olasz hegyekben.
Egyszer csak eljöttek azok az ösvények, melyeket az útikönyv „kitett” ösvényeknek titulált. Tényleg nagy volt alattuk a szakadék, de mindenhol volt mibe kapaszkodni, és az ösvények sem voltak annyira keskenyek, egy elcsúszás még épp belefért volna. Ezeken a helyeken azért nagyon figyeltünk, és nem engedélyeztünk a gyerekeknek a bandázást, minden önjáróra jutott egy felnőtt, így biztonságban tudtunk haladni, a gyerekek pedig nagyon élvezték a mászást! És persze mi, felnőttek is! Ezeken a részeken még szivárványt is láttunk, magunk alatt, a völgyben. Ilyet sem láttam még eddig!
Ahogy felértünk a Sorapishoz, a menedékház csábított mindenkit először. Nem tudtuk, hogy a teraszról nem fog látszani a tó, de ha már arra mentünk, megálltunk kicsit felfrissülni a tókerülés előtt. Ettünk-ittunk, pihentünk, a gyerekek közben sziklát másztak. Valahogy ők a pihenőidőkben sosem (elég) fáradtak!
Nem értük be a tó puszta látványával, elhatároztuk, hogy körbesétáljuk. Nimród pedig olyannyira nem érte be a látvánnyal, hogy az egyik nagy szikláról beleesett a vízbe. Hát azt nem így terveztük, bakancsostul, ruhástul (fürdeni egyébként sem szabad benne). Volt egy kis sírás, egy kis nyafogás, de jobb híján Nimród megkapta Barnus rövidnadrágját, Barnus innen alsónadrágban folytatta az utat, és hát Nimródnak be kellett érnie a felülről beázott bakanccsal – amit pár nappal indulás előtt kapott, szóval rendesen felavattuk.
Ezt leszámítva minden flottul ment, meg is kerültük a tavat. Hanna itt már eléggé a „rémes kétéves” arcát mutatta, még épp nem volt három, csak pár héten belül volt a születésnapja. Vágyott a délutáni alvásidőre, ami nála hisztiben nyilvánul meg. Én már elég fáradt voltam a folyamatos cipeléstől, és mivel Apa is velünk volt, és egyébként meg is beszéltük, hogy lefelé ő viszi majd, átkerült Gábor hátára. Egy fél órás jó hangos ördögűzés következett, majd egy nagy alvás. A tókerülés ezt leszámítva gyönyörű volt, a tó minden szögből hihetetlen színekben pompázott. Talán legjobban kicsit fentről nézve jött ki ez a szín, de mindenhogy rendkívüli volt.
Lefelé szaporáztuk a lépteinket, mert későre járt már. A gyerekek ügyes kis hegyi kecske módjára vették az akadályokat lefelé is. Azon a részen, ahol már viszonylag közel voltunk a hágóhoz, a magas fenyőfák között újra elkapott a zuhi, itt tartottunk egy kis pihenőt is, összevártuk a csapatot, mert addigra már viszonylag szétszakadtunk a gyorsabb tempó miatt. Már szürkület volt, mire visszaértünk az autókhoz. Gyönyörű túra volt, igazán kár lett volna kihagyni!
Ötödik nap: esőnap
Fürdés a tengerben Caorle városkában
Sajnos a hegyekben 15 fok volt, és egész nap szakadó eső, reggel kicsit szürreális volt a sátorban vacogni és a tengerparti strandoláshoz pakolászni. De szerencsére a tenger elég messze volt (188 km) ahhoz, hogy ott teljesen más idő legyen: 30 fok és ragyogó napsütés fogadott.
Béreltünk napernyőt, napozóágyat, és mentünk is a tengerbe. A nagyobbacska gyerekek végig nagyon élvezték a hullámokat, az elején Hanna is vígan szaladgált a sekélyebb részeken. Aztán beljebb mentünk a hullámokba, amit a nagyobbak igazán kihasználtak: mindenféle vízi alkalmatosságokkal ugráltak a habokba, vihogtak, kergetőztek. A kisebbeknek viszont rémisztő volt a sok hullám, onnantól sem Hanna, sem a vele egykorú Csenge sem volt hajlandó a vízbe menni. Ezt sajnáltuk, de helyette szedegettünk kagylókat, csigaházakat a homokban, eregettünk sárkányt.
Gyorsan elment a nap, de nem siettünk vissza, a rossz időbe. Igazi olasz étteremben vacsoráztunk nagyon finomat, aztán Caorle színes házai között sétáltunk egy jót. Sok ember volt kint az utcákon, pezsgett az élet! Szívesen maradtunk volna még a tengernél, de várt a sátrunk, na meg egy 2,5–3 órás út vissza a hegyekbe.
Az utolsó 100 km-en végig vihar volt, nagyon kellett figyelni, szakadt az eső, nagyon gyakran villámlott, aminek az az előnye megvolt, hogy olyankor bevilágította a tájat, és jobban látszott, merre megy az út.
A kempingbe a késői érkezés miatt már autóval nem lehetett behajtani, így a gyerekeket részben kézben, részben félálomban terelgetve kellett bevinni a sátorba, szintén szakadó esőben. Mivel a tengerparton zuhanyoztunk a tenger után, a rendes fürdés ezen az estén kimaradt.
Hatodik nap
Burg Heinfels és városnézés Cortina d’Ampezzoban
Már nem volt olyan rossz idő, de túrázni még nem akartunk, így a pár „esőnapi” program közül egy várlátogatást szavaztunk meg reggel. A már osztrák oldalon található Burg Heinfels-t látogattuk meg, nagyon takaros kis vár, amit csak vezetéssel lehet látogatni. Volt emiatt egy kis tanakodás a pénztárnál, mert angol nyelven többen beszéltünk a csapatból, mint németül, de várni kellett az angolul jól beszélő vezetőre. Végül nem jött el az olasz csapat, akire várt, így megkaptuk az angol vezetést, egy lelkes fiatal srác vitt minket körbe, kitettünk egy csoportot.
Keresztül-kasul jártuk a várat, és ugyan reggel úgy tűnt, szebb lesz az idő, mint előző nap, a vezetés közben olyan zuhi támadt, hogy két épület között az udvaron átrohanva is rendesen megáztunk. Hosszan tartott a vezetés, a végére Hannának megint „alvásideje” lett, gondoltuk, az autóban majd alszik egy jót, míg visszaérünk Cortina d’Ampezzoba.
Kialudnia nem sikerült magát, amíg leparkoltunk, így a városnézést hellyel-közzel sajnos Hanna végigüvöltötte. A kisvároska nagyon szép, voltunk már itt 9 éve, szintén, amikor Nimródot vártam, meg is maradt, hogy olyan szép hely, ahova még vissza kell térni. Hanna üvöltése kicsit elrontotta a felhőtlen városnézést, aztán persze megint összegyűltek a felhők – nem csak átvitt értelemben, így meg is áztunk, megint. Mint utóbb kiderült, Hanna azért volt nagyon hisztis, mert farkaséhes volt. Ezt a sátornál főzött lecsóval orvosoltuk.
OKT Bányahegyi-erdészház – Pusztamarót egy körre felfűzve
2024.03.21.Március 15. mindig tálcán kínálja magát arra, hogy túrázzunk egy jót. Hiszen szabadnap, a gyerekeknek is és nekünk is, végre kopogtat a tavasz, megjelennek az erdőben a jó idő első hírnökei, és még a nap is egyre melegebben süt. Régen jártunk a kéken, pláne családostul. És még a medvehagyma is kibújt a föld alól, így azon törpöltem, hova kellene menni, ami kék is és medvehagyma is van. A Bakonynak a hagymás-erdős részét már a korábbi években bejártuk az önjáró gyerekekkel is, így magától értetődött a Gerecse.
→ Tovább
Kéktúrázás potyautasokkal és forgatással a Visegrádi-hegységben
2023.11.29.Az a megtiszteltetés ért minket, hogy megkeresett az ultrafutó, filmrendező és podcaster Simonyi Balázs, hogy a készülő Kékkör filmsorozatához szívesen forgatna velünk. Természetesen boldogan elfogadtuk a felkérést, már „csak” azt kellett egyeztetni, mikor és hol kerül sor a közös túránkra.
→ Tovább
Székelyföldön a Potyutasokkal – 1. rész
2023.10.22.A férjem régóta szeretett volna eljutni Székelyföldre, így egy családi nyaralás keretében idén augusztusban erre végre sort kerítettünk. A szokásos túrázós programok mellett most kicsit több idő jutott a városnézésre is.
→ Tovább
