Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Potyautassal a Kéken - Városlőd-Bakonybél

Nábrádi Judit 2016.03.22.

Ismét szabadnapom volt, és megint Nimródka nélkül mentem el túrázni. Nagyon jólesett kicsit kiszellőztetni a fejemet, és persze este rohanni haza hozzá, megölelgetni és elmesélni neki az élményeket még elalvás előtt.

6 után nem sokkal kint álltam már a buszmegállóban, és azon gondolkodtam, milyen szép is a reggel. Bennem volt az utazási láz, rohantam a vonathoz, és egy egészséges izgalmat is éreztem, hogy mi van, ha lekésem, mi lesz, ha lemaradok. Terv szerint értem Kelenföldre, és pattantam fel Judit mellé a vonatra. Nagyon rég utaztam messzebbre (főleg gyerek nélkül) vonattal. Kavarogtak bennem mindenféle érzések, olyan egyetemistafélének éreztem magam megint.


Városlődön a pecsételéssel kezdtük a vasútállomáson. Budapesten még esett az eső, amikor elindultunk, itt viszont hétágra sütött a nap. Nagyon örültünk neki, hogy nekivágtunk a túrának. Városlőd jó hosszú település, kilométereken keresztül gyalogoltunk át rajta. Mivel a vizem felét már a vonaton megittam, és kutat sehol sem láttunk, bementem a kocsmába, hogy feltöltsem.

 

20160306_102215-2.jpg


Lassacskán csak elhagytuk a települést, majd egy pár kilométer után végre az aszfaltútnak is búcsút inthettünk. Pont itt volt egy letérő Hölgykő várromjához. Tanakodtunk Judittal, hogy felmenjünk-e, amikor egy nagyobb társaság leparkolt autóval. Megkérdeztük őket, érdemes-e megnézni a várat, és ők azt mondták, a kőzetek miatt érdekes. Igazuk is volt! Így hát tettünk egy kis kitérőt, átvágtunk egy aranyos patakon, kaptattunk egy kicsit egy hegyoldalon, és megcsodáltunk pár sziklát, amin valaha a vár állhatott.


A kis kitérő után meghúztuk a lépést, mert csak 1 óra többletidőnk volt a kéktúra-szintidőhöz képest, és ebből most legalább 20 percet elhasználtunk. Az utunk átvitt egy legelőn, majd letértünk egy gyönyörű patakvölgybe.
Aztán egy tisztás következett, ahol állt egy információs tábla arról, hogy honnan jövünk, merre megyünk. Folytattuk is utunkat a nyílnak megfelelően, de nagyon hamar gyanúsan elfogytak a jelek. Elkezdtünk keringeni, néztük a térképet, vakartuk a fejünket. Pedig a jeleknek erre kellene lennie… Aztán csak feltűnt egy, odavergődtünk egy totálisan elázott, szivacsos-vizes területen keresztül, de közelebbről nagyon öregecskének látszott. Találtunk még párat hasonszőrűből, de az irány sem volt az igazi, és rosszat is sejtettem. Így inkább visszamentünk az utolsó, friss, ropogós jelig, és elkezdtünk ennek a környékén nézelődni. Csak megtaláltuk a tovább vezető utat: a nyíl ugyan mutatott egy irányba a táblán, de kb. 10-20 méter után jobbra fel kellett menni egy ösvényen, mert arra folytatódott az út. Nagyon félrevezető volt! És itt még vagy 20 percet elpocsékoltunk a bolyongással.

 

20160306_101057-2.jpg


Az erdő itt is gyönyörű volt. Haladtunk, csacsogtunk. Láttunk pár vadat is a távolban. Az egyiknek csodálatos, nagy agancsa volt, vastagabb, laposabb véggel. Szerintem dámszarvas lehetett, de nagyon messze volt, és sajnos fényképezőgépet sem hoztam, mert szervizben ragadt a hétvégére, így nem láthattuk jól. Volt vele két agancs nélküli állat is. Reméltük, hogy később még találkozunk velük, de sajnos eltűntek a fák között.
Nem sokkal később bevitt minket a Kék Németbányára, és benyomtuk az aznapi második pecsétünket. Sok pihenőidőt nem hagytunk magunknak, mert féltünk, hogy lemaradunk a 15.51-es budapesti buszról, ami az egyetlen lehetőségünk volt arra, hogy még aznap viszontlássuk kis családunkat. Így hát ittunk egy kis teát a termoszból, és mentünk is tovább.


Ahogy kapaszkodtunk fel a hegyre Németbánya fölött, pont szembe jött az a társaság, akikkel Hölgykő váránál találkoztunk. Ők épp Csehbányáról tartottak visszafelé Városlőd határába. Volt velük egy kutya is, ami elsőre barátságosnak tűnt, de ahogy közeledett, egyre hamisabb lett a tekintete. Biztos érezte rajtam, hogy kételkedem benne, talán nem sokon múlott, hogy meg nem kapott, de a gazdája szerencsére megfogta. Pedig már-már kezdett múlni a kutyafóbiám.

 

20160306_122654-2.jpg


Bakonybélhez közeledve megálltunk egy helyen, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a falura. Itt már láttuk, hogy nem vagyunk messze, és pihenhetünk egy kicsit. Ezen a helyen állt egy mészégető kemence is, amit szintén megcsodáltunk.


Ahogy leereszkedtünk a faluba, megcsapott a hagymaszag, és amikor felnéztünk a hegyoldalba, rájöttünk, az a szag forrása: zöldellt a medvehagymától! Meg is álltunk, szedtünk két csokorra valót Judittal, mert azt tervezte, medvehagymás pogácsát süt Bálintkával.

 

20160306_105933-2.jpg


Bakonybélbe jó időben értünk le, volt még egy kényelmes 20 percünk a busz indulásáig. Itt is átszeltünk egy patakot, amelyen idilli fahíd vezetett át, körben pedig rengeteg hóvirág nőtt. Igazán szép túránk volt! Ahogy a buszt vártuk, megittuk a maradék teát, és volt időm telefonálni a szüleimmel. Kicsit még nyújtottunk is a huszonpár kilométer után.


A buszra sem kellett túl sokat várni, sőt! 15.45 körül elcsíptünk egy gyorsított járatot, ami Bodajk után sehol nem állt meg. Csekkoltam a menetrendet az interneten, de nem írt ilyen buszt, csak az 51-kor indulót. Viszont fél órával hamarabb Budapesten voltunk, mint ahogy terveztük, így röpültem haza kis Potyautasomhoz, aki nagy örömmel fogadta csavargó anyját.


Szöveg és fotók: Nábrádi Judit


Bakony, táv: 21,4 km, szint: +392/-424 m