Túraajánlat

Barangolás Britanniában

Közel hatszáz kilométernyi gyaloglás története és kalandjai következnek közel nyolcezer karakterbe sűrítve, némi tanulsággal megspékelve. Rövid kedvcsináló ahhoz, hogy világgá menj, aztán pedig ahhoz, hogy haza is térj.

Szerző:
Rácz Gergely
Fotó:
Rácz Gergely
2015. október 15.

Közel hatszáz kilométernyi gyaloglás története és kalandjai következnek közel nyolcezer karakterbe sűrítve, némi tanulsággal megspékelve. Rövid kedvcsináló ahhoz, hogy világgá menj, aztán pedig ahhoz, hogy haza is térj.

Az „I can’t get no satisfaction” szólt a távolból, miközben az igazi úriember angol rendőrök unszolására másztam lefelé a Hyde Park egyik fájának magasából. De mit tegyek, kellett egy pillantást vetnem a híres zenekarra, akár messziről is, ha már pont most vagyunk pont itt.

 

01(59).jpg


Szerény költségvetésűre, ám annál hosszabbra tervezett túránkba sajnos nem fért bele egy koncertjegy, még a sokadik sorba sem. Az egyetem utolsó évének is a végén jártunk, már a legutolsó vizsgák után, de még az államvizsga előtt. Úgy gondoltuk, a kettő közötti bő egy hónapot - mint életünk valószínűleg utolsó szabad nyarát - a lehető legjobban szeretnénk kihasználni, minél messzebb kerülve még utoljára a nagybetűs élettől, így hárman felkerekedtünk, hogy bebarangoljuk Nagy-Britannia kalandos tájait.

A terv a következő volt: repülő Londonba, néhány nap városnézés, aztán valahogy eljutunk Walesbe, ahol végiggyalogolunk a néhai Offa király által épített sánc mentén. Ezek után valahogy elutazunk Skóciába, ott is gyalogolunk pár száz kilométert, megmásszuk a szigetország legmagasabb hegyét, majd bebarangoljuk a festői Skye szigetét. Végül irány Edinburgh, ahonnan a visszafelé szóló repülőjegyünk egy hónappal későbbre lett kiállítva. Az útitervben szándékosan hagytunk sok bizonytalan részt, korábbi utazgatásaink során ugyanis azt tapasztaltuk, hogy ilyenkor szoktak a legérdekesebben alakulni a dolgok.

 

0201(1).jpg
  
0202(1).jpg


Londonban megnéztük a híres nevezetességeket, éltünk a Couchsurfing nyújtotta lehetőségekkel, én megmásztam egy fát, kerestünk egy buszt, és máris a chepstow-i vár tövében találtuk magunkat Walesben, az Offa’s Dyke nevű túraút kiindulási pontján. Innentől már csak a - magyar szem számára legalábbis - fejjel lefelé fordított makkot kellett követnünk, ez ugyanis a Wales és Anglia határán kanyargó 285 kilométeres útvonal jelzése minden második fa kérgén. Offa egy Mercia nevű tartomány ura volt a 8. század második felében, és országa nyugati határán húzatta fel a róla elnevezett sáncot. Mára ebből lényegében egy végtelen hosszúnak látszó földkupac maradt, amely többé-kevésbé végighúzódik egész Wales keleti határán. E mentén vágtunk neki mi is utunknak, időnként a régmúlt eseményeire gondolva, de többnyire csak élvezve az idegen tájat és a gyaloglást.

 

03(37).jpg


Barátságtalan tehenek

A napi adagot 25 kilométerre szabtuk, így kényelmesen, durván másfél hét alatt gyalogoltunk fel az Ír-tenger partján fekvő Prestatynbe. Utunk pontosan olyan gyönyörű zöld mezőkön, ködös erdőkön, lankás dombokon vitt végig, mint amilyeneket előre a fotókon kinéztünk. Leggyakoribb túratársaink a legelő birkák és tehenek voltak, és mi pont erre vágytunk. Bár erről talán kissé más véleménnyel voltunk, amikor egy alkalommal egy csapat tehén kikergetett minket arról a területéről, amelyen éppen sátrazni készültünk. Ahol a túraút bikákkal teli mezőn vezetett át - rendes módon előre felhívták a figyelmünket nagy táblákkal, „ÉLETVESZÉLY!” felkiáltással -, hasonló kalandba nem bonyolódtunk. A sátrainkat többnyire ott vertünk fel, ahol éppen ránk alkonyodott, néhány naponta azonban egy-egy kempinget is útba ejtettünk mosakodás végett. Bár a néhány naponta talán kis túlzás, visszaemlékezve azoknak az embereknek az arcára, akikkel egy-egy boltban összefutottunk.

 

04(26).jpg


Az érintett települések közül Hay-on-Wye tűnt ki leginkább. Nem véletlenül, mert ezt a helyet a könyvek városának is nevezik. Kis méretéhez képest két tucat könyvesbolt tart benne nyitva, amelyek különlegesebbnél különlegesebb példányokat rejtenek a betérők számára. Mi több, a helység központjában lévő kastély udvarán szabadon álló polcok roskadoznak ingyen elvihető könyvekkel. Sajnos mi az amúgy is nehéz hátizsákjainkra gondolva nem élhettünk a lehetőséggel.

Amit viszont végig magunkkal vittünk, az a jó időjárás volt, egész Walesben egy csepp esőt sem láttunk. Emlegették is a helyiek, hogy évtizedek óta nem tapasztaltak ilyet. A túraút végén még pár napot sátrazva pihentünk a tengerparton, majd buszra szálltunk, és meg sem álltunk Glasgow-ig, ahová sikeresen pont az éjszaka közepére érkeztünk meg, de ha már így alakult, kigyalogoltunk a következő túránk, a 155 kilométer hosszú West Highland Way kezdőpontjába, Milngavie-be. A hajnal ott, a városka egyik EU-konform játszóterének már-már túl puha padlózatán virradt ránk. Csak ajánlani tudom.

 

05(19).jpg


A tavi szörny elrejtőzött

A játszótérről felkerekedve a Skót-felföld hegyei és híresen fagyos tavai vártak ránk. Utóbbiakat többször ki is próbáltuk - kemping és mosdási lehetőség itt már lényegesen ritkábban volt, de szerencsére bolt is -, és arra a következtetésre jutottunk, hogy valóban elég fagyosak. Az elénk táruló tájakat nehéz lenne szavakkal leírni, de mindegyiken túltett az, amelyik a túraút végén, Fort Williamben fogadott minket. Itt magasodik ugyanis a szigetország legmagasabb csúcsa, a Ben Nevis, amely bár alig magasabb a mi Kékesünknél, tetején a nyár közepén mégis sarkvidéki hideg, rideg kőrengeteg és elképesztő kilátás fogadott minket.

 

06(12).jpg


Utunk során sok érdekes túratárssal is találkoztunk. Talán nem haragszik meg egy srác, ha pár sorban megemlékezem róla. Őt Belgiumban hagyta el a barátnője, ezért úgy döntött, hogy onnan elgyalogol Skóciába, ahol édesapja dolgozik. További csavar a történetben, hogy évek óta nem találkoztak, és a terv szerint pont a születésnapján lepi meg. Útja utolsó estéjét töltötte velünk a tábortűz mellett, sátraink tövében, majd másnap reggel elköszönt, mert több hónapos útját úgy szerette volna befejezni, ahogy elkezdte, egyedül.

Miután „letudtuk” a West Highland Way túraútvonalát, illetve elhagytuk Fort Williamet, észak felé folytattuk utunkat, hiszen onnan már csak egy ugrás volt Loch Ness híres tava. A tüske alakú állóvíz partján, a Great Glenn Way nevű túraúton gyalogolva sajnos nyomát se láttuk a szörnynek, ezért végül stoppolva Skye szigete felé vettük az irányt. A sziget megkoronázta eddigi utunkat a teljes elhagyatottság érzetével. Itt már többször segítségért kellett folyamodnunk, mert nem volt könnyű sem a kijelölt utat megtalálni, sem az időjárás elemeivel megküzdeni.

 

07(10).jpg


Egy alkalommal egy kint dolgozó magyar református pap igazított minket útba, amikor fáradtan, többnapi zuhogó esőben gyaloglást követően, gatyáig elázva ültünk egy buszmegállóban. Nem elég, hogy jó útra terelt minket, de még ennivalóval - igazival, nem paradicsomos halkonzervvel, amin hetek óta éltünk - és jó tanácsokkal is ellátott minket, majd a következő napokban elvitt bennünket a sziget eldugottabb szegleteibe is, és a telente itt is látható sarki fényről mesélt. Túlzás nélkül túránk legnehezebb pontján, amikor a legmegviseltebbek voltunk, toppant be életünkbe, és lendített minket át a holtponton. Ezúton is köszönet érte!

 

08(5).jpg


Utunkat Skye szigetének északi csücskén, egy korábban bálnafigyelő állomásként, ma már menedékházként funkcionáló viskóban zártuk, ahol pár napig még barátkoztunk a hosszú szőrű skót-felföldi tehenekkel - bálnát nem láttunk -, illetve a Külső-Hebridákra nyíló kilátással, a toronyháznyi magas sziklafalak tetején trónoló palotánkból. Hazatérve, a fáradalmakat kiheverve, az államvizsgát sikeresen teljesítve volt időnk átgondolni a mögöttünk álló egy hónapot és a közel hatszáz kilométernyi vándorlást. Arra jutottunk, hogy igazán jó móka volt. Valamint arra, hogy az ilyenekre szüksége van, lenne az embernek. Egyszerűen csak máshová menni, mást csinálni egy időre, mint amit egyébként a mindennapokban, és akkor talán az előbb említett mindennapokat is másként, tartalmasabban éli majd meg az ember.

A cikk a Turista Magazin 2015 cikkíró pályázat, külföldi kategória 1. helyezettje. Megjelent a Turista Magazin 2015 szeptemberi számában.


Kapcsolódó cikkeink:

Gomba? Az egy falu is, és gyönyörű!

Egy vagány pár bringával a világ körül
 

Cikkajánló