Utazó blogger – így aposztrofálja magát, mivel az írás mellett az utazás a másik szenvedélye. A szerencsés párosításnak köszönhetően úti élményeit saját blogján és a közösségi oldalain osztja meg az olvasókkal. Felfedező és mindenevő, legyen szó épített örökségekről vagy természeti látnivalókról. Digitális detox élmény volt számára az Országos Kéktúra teljesítése, mert sem ideje, sem kedve nem volt a navigáción és fotózáson kívül másra használni a telefonját útközben. A nagy kaland még nem ért véget: már javában járja a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát, ősszel pedig nekivág az Alföldi Kéktúrának. A Traveladdict oldal szerzője, Szombati Orsolya mesélt nekünk a kéktúrás élményeiről.
- Egy kis faluban nőttem fel, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ahol egyszerűen természetessé vált a természet közelsége. Például környezetismeret órákon a Kis növényhatározóval a kezünkben kimentünk a rétre és úgy azonosítottuk be a növényeket. Lényegében megtanultam kíváncsi lenni a körülöttem lévő világra.
Az én kéktúrás történetem idén január 4-én kezdődött, amikor ajándékba megkaptam az Országos Kéktúra igazolófüzetét. Nem volt ismeretlen számomra ez a mozgalom, mert hallottam róla korábban és ismertem a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatot is. A kéktúrázásban az ország-és természetjáráson túl elsősorban kihívást láttam. Éppen ezért nem is volt kérdés, hogy a lehető leghamarabb útra kelek. Ezt szó szerint is kell érteni, ugyanis hetente legalább háromszor hajnali négykor keltem az induláshoz, hogy egy-egy szakaszt teljesítve még aznap estig haza is érjek a korlátozások miatt. Adtam magamnak egy belső határidőt, ami alatt szerettem volna teljesíteni az OKT-t. Ez végül négy hónap alatt, május 10-én sikerült.
Kezdetben a főváros környéki szakaszokat jártam végig, hol gyakorlott, hol ugyanolyan kezdő kéktúrázókkal, mint én. Különösebb fizikai felkészülésre nem volt szükségem, mert a pandémia miatt is sokat túráztam idehaza, átlagosan 15 kilométert tudtam legyalogolni egy alkalommal. Aztán ahogy sűrűsödtek a túranapok, egyre többet és többet bírtam. Szinte elképzelhetetlen volt eleinte, hogy napi 40 kilométert teljesítsek, a végén pedig már gond nélkül ment ez is. Nagyon érdekes tapasztalat volt megélni az állóképességem fejlődése mellett a mentális változásokat is
Általában túratársakkal, barátokkal kéktúráztam, de nagyjából 300 km-t teljesen egyedül tettem meg. Közösségként egymásra voltunk utalva, és nem mondhattam azt, ha fáradt voltam, hogy bocs, mégsem megyek. Tudtam, hogy várnak és számítanak rám, ezért bármilyen nehéz is volt a hajnali ébredés, nem hagyhattam őket cserben. Amikor pedig egyedül mentem, az legfőképp abban segített, hogy legyőzzem a saját félelmeimet és megtanuljak bízni jobban magamban.
Nagyon sok hasznos gyakorlati tanácsot kaptam a felszerelést illetően, és volt olyan is, amire a saját igényeimet figyelve jöttem rá. Ilyen volt például a hidratáltság. Azt tudtam, hogy pótolni kell az elvesztett folyadékot, de télvíz idején kevésbé éreztem a szomjúságot és a víz is hidegnek bizonyult. Ezért az egyik állandó felszerelésem egy termosz lett, amiben egész napra elegendő meleg teát tartottam. A jó idő beköszöntével ezt lecseréltem kulacsra, és ahol lehetett, forrásvízzel pótoltam a vízkészletemet. Évszaktól függetlenül rendszeresítettem a hátizsákban egy vékony pulóvert és pótzoknit, meg egy polifoam ülőkét.
A tájékozódáshoz a telefonomra letöltött navigációt használtam azon a pár alkalmon, amikor nem volt egyértelmű az útvonal. Ezt többnyire a fakitermelés miatt tapasztaltam, általánosságban azonban jól követhető és igényes jelzésekkel találkoztam.
A kéktúrázás lényege számomra jelen lenni a pillanatban, a természetben, az életben. A telefonomat csak tájékozódásra és fotózásra használtam. Egyszerűen nem volt kedvem közösségi életet élni akkor, amikor a gyönyörű napfelkeltét is nézhettem a Kab-hegynél, vagy a frissen esett havat taposhattam a Bakonyban. Csodás élmény visszagondolni a Bánkút és Bélapátfalva, a Regéc és Makkoshotyka között húzódó, és a Badacsony környéki, számomra legszebb szakaszokra. Ha elszalasztottam volna a jelen levést, akkor nem tudtam volna magammal hozni ezeket az életre szóló emlékeket sem.
