Máig ismeretlen a kishartyáni Kőlyuk eredete

Szemerkélő esőben indultunk el Budapestről Kishartyán felé, és Vörös Attila kollégával – aki ezúttal a fotós szerepét öltötte magára – nem túl lelkesen szemléltük útközben a szürke ötven árnyalatát felvonultató felhőket. Attila szerencsére hozta a szokásos optimizmusát, ami rám is átragadt egészen addig, amíg ki nem szálltunk a kocsiból a kishartyáni temető melletti parkolóban, mert ekkor finom zápor kezdte el áztatni a környéket. Természetesen ennél a pontnál már nem lehetett meghátrálni, ezért kapucninkat felhúzva indultunk el a Kőlyuk-oldalhoz vezető földúton.

Az alig egy kilométeres utunk alatt szép csendben eláztunk, ám ami nekünk nem esett jól, az szemmel láthatóan megrészegítette a környék csigaállományát, mert akármerre néztünk, kisebb-nagyobb példányok bandáztak egymás hegyén-hátán. Egy marhatartó telepet – a falu egykori termelőszövetkezetét – elhagyva

Ez utóbbit szerencsére nem kellett sokat keresgélnünk, ugyanis közvetlenül a földút mellől vezet egy ösvény a feljáróhoz, előtte pedig fedett padokat, tűzrakó helyet és egy információs táblát is találunk.

Bemelegítésnek el is olvasom a tábla szövegét, és megtudom, hogy az előttem tornyosuló fal története mintegy 25-30 millió évre nyúlik vissza, itt ugyanis egy sekély vizű tenger hullámzott, és ennek egymásra ülepedett aljzatrétegei szilárdultak homokkővé.

Azt, hogy kik és mikor vájták itt ki a Kőlyuknak és remetelaknak is nevezett üregrendszert, nem tudni, azt viszont igen, hogy több mint 130 köbméternyi anyagot termeltek ki.

A „barlang” több helységből áll: egy 6×5 méter alapterületű nyitott előtérből, amely amolyan nappaliként funkcionálhatott, egy 6 méter hosszú, 2 méter széles és 2 méter magas teremből, amely a hálófülke lehetett, valamint egy 5 méter hosszú és mintegy 1,5 méter magas kisebb üregből. Ez utóbbit kamraként használhatták.

Mire idáig jutok az olvasásban, veszem észre, hogy Vörös kolléga már fürgén kapaszkodik is felfelé a falba vájt lépcsősoron, és lekiabálva figyelmeztet, hogy csúszós a megázott homokkő. Tanácsát megfogadva kapaszkodom a látszólag vadonatúj korlátba, és gond nélkül feljutok a mintegy 20 méteres magasságban lévő bejáratig.

Ha ingatlanosként kéne elsózni a helyet, a tényleg gyönyörű örökpanorámát emelném ki első helyen, a jó alakíthatóságot és a csendes szomszédságot, ám a közművek hiánya tagadhatatlan tény, mint ahogy az is, hogy erősen felújításra szorul.

A puha homokkőfalak nagyon adják magukat, hogy a kreatívabb látogatók nyomot hagyjanak maguk után. Ezek közül egy szív formájú arc emelkedik ki a kidolgozottságával, de Vörös kollégával közös kedvencünk lett a Ceglédről érkezett Szívós Lajos meglehetősen szikár és lényegre törő bejegyzése is. Miután kinézelődtük és fotóztuk magunkat, örömmel konstatáljuk, hogy időközben elállt az eső, így lebotorkálunk a lépcsősoron, és elindulunk a környéket is felfedezni.

A fentről megfigyelt Nógrádi-dombság barátságos lankái nagyon adják magukat egy kis természetjárásra, így szinte érthetetlen, hogy a kőlyuk környékén csupán egy jelzett (zöld kereszt) turistautat találni. Mivel ez a kőlyuk előtti földúton vezet, ezen indulunk el, majd rövidesen letérünk róla, hogy hátulról is megnézzük magunknak ezt a gigantikus homokkődombot. Bár a nyár csúcspontján járunk, a bőséges csapadéknak köszönhetően buja zöld a táj, szinte hallani, hogy nőnek a különböző fűfélék a festői dombokon, pillangók libbennek egyik virágról a másikra, az idillhez már csak néhány kolompoló tehénke hiányzik, ám ezekkel sajnos nem találkoztunk élőben, csak a hátrahagyott lepények jelezték, hogy a környék nagyon is alkalmas legeltetésre.

Vörös kolléga egyébként nem csupán remek fotós, de végzettségénél fogva biológus, így amolyan szegény ember David Attenborough-jaként kalauzolt a tájban, meg-meg állva egy érdekesebb növénynél, de leginkább az ízeltlábúak hozták lázba.

Nagy különbség ugyanakkor, hogy amíg gyermekem csak elégedetten, de érthetetlenül dünnyögött a lépten-nyomon felbukkanó kis élőlények láttán, addig Attila még a latin nevét is elárulta a különböző jószágoknak.

Így értünk vissza szép lassan Kishartyán határába a domb másik oldala felől egy bő négy kilométeres körtúrát megtéve. Magáról a településről annyit kell még tudni, hogy nevét állítólag a honfoglaláskori Horka nemzetségnévből eredeztetik, és egy középkori följegyzésekben említik először. A török hódoltság idején teljesen elpusztult, és csak 18. századi papírokban találkozni ismét a nevével.

Természetesen nem hagyjuk ki a főút melletti kisboltot, így készleteinket feltöltve battyogunk vissza a temető mellett letámasztott autónkhoz. A Kőlyuk és a környékén megtehető mintegy 4 kilométeres túra tökéletes családi program lehet egy délelőttre, de ha még van időnk és energiánk, érdemes a környéket is felfedezni, mert nem kevésbé érdekes helyeket járhatunk be.

Ezeket érdemes még felfedezni a környéken

Zagyvarónai salakkúpok

Megosztó szépségű, de mindenképpen nagyon érdekes tájseb lapul Salgótarjántól keletre, Zagyvaróna környékén, a Pintértelep közvetlen közelében. A Salgótarjáni Erőmű szénégetésének meddőjét, salakját halmozták itt fel két óriási salakhegybe az 1970-es években. A salakkúpok erózióját és élővilágát vizsgálva akár magunk is izgalmas felfedezéseket tehetünk.

Páris-patak szurdoka

Nemcsak vadregényességével hívogató a hírneves patakvölgy, de a helyenként mindössze néhány méteresre szűkülő, mély árokban izgalmas geológiai megfigyeléseket is tehetünk. Érdemes a feltáruló kőzetrétegeket és a fatörzsek évmilliós lenyomatait is figyelmes szemmel néznünk a Nógrádszakál melletti szurdokban.

Szent László-hasadék és -forrás

A Keleti-Cserhátban, Mátraverebély közelében a Szentkúti-patak több helyen is mély szurdokot vájt a kőzetbe. A legnagyobb és a leghangulatosabb közülük a Szent László-hasadék. A falán látványosan lekövethetőek a geológiai rétegek a tengeri üledékes eredetű homokkőtől és mészkőtől a vulkanikus andezittufáig.

A cikk eredetileg a Turista Magazin 2024. augusztus-szeptemberi számában jelent meg.