Túraajánlat

Szellemfalu és titokzatos sziklaüregek a Vértes szívében

Sokszor megesik, hogy a kiránduló nem is sejti, milyen izgalmas környéken jár, csupán a lába elé figyel az ösvényen, élvezi a természet csendjét, és olykor elmereng az erdő nyugalmat árasztó rengetegében. Minderre a Vértes változatos terepe is kiváló, ám ha érdeklődők vagyunk, és nyitott szemmel túrázunk, a természetjáró élmény még ennél is többet tud nyújtani.

Szöveg és fotó:
2019. november 7.

Sokszor megesik, hogy a kiránduló nem is sejti, milyen izgalmas környéken jár, csupán a lába elé figyel az ösvényen, élvezi a természet csendjét, és olykor elmereng az erdő nyugalmat árasztó rengetegében. Minderre a Vértes változatos terepe is kiváló, ám ha érdeklődők vagyunk, és nyitott szemmel túrázunk, a természetjáró élmény még ennél is többet tud nyújtani.

Nem minden terepjáró természetbúvár vagy a történelem kíváncsi kutatója, de idővel akár azzá is válhat, ha már nem csupán a természetjárás puszta öröme csalogat minket az erdőbe. Persze nem kell mindjárt akadémiai szintre gondolni, csupán arról van szó, ha figyelmesek vagyunk, már a kirándulást megelőző térképnézegetés közben is tehetünk felfedezéseket, utánajárással pedig még tartalmasabbá, még érdekesebbé tehetjük az utunkat. Számomra a legutóbbi ilyen kíváncsi felfedezőút a Vértes egyik elfeledett falujához és a közelében található eldugott természeti látnivalóihoz vezetett.

Nem először jártam Gánt környékén, ám ez alkalommal nem egy vértesi barangolás, vagy az kéktúrázás hozott el erre az erdős, sziklás vidékre, hanem a térképen is feltüntetett gánti barlangok és pihenőhelyek, valamint egy napjainkra teljesen elpusztult település, Kápolnapuszta nyomai. Mindezekre a hegység déli részén található Gánttól északra, alig 3-4 kilométerre találhatunk rá, részben a kék turistajeleket, illetve jelzetlen ösvényeket követve.

Az utam első attrakcióját az Országos Kéktúra mentén leltem meg, amely mellett már számtalanszor elhaladtam, de sokáig a létezéséről sem tudtam. Ezúttal viszont nem voltam rest, hogy felkapaszkodjak az út fölé magasodó fehér sziklákra, ahova már csak a kilátásért is megéri felmenni. Mindemellett ennek a dolomittömbnek a fő érdekessége az oldalában nyíló, 149 méter hosszú sziklaüreg, ami a Vértes második leghosszabb barlangját jelenti. A Gánti-barlang cseppkőképződményekkel is díszített járatait csak engedéllyel látogathatjuk, ennek érdekében ráccsal védik az illetéktelenektől, ami egyszerre szolgája a látványos képződményeket, az itt telelő hétféle denevérfajt, valamint az emberek biztonságát. Bár a barlang le van zárva, a pár méteres előterét bárki megcsodálhatja, illetve kicsit be is leshet a hegy gyomrába.

Közvetlenül a meredek sziklatömb lábánál kiválóan felszerelt erdei pihenőt találunk, ami egyből felkerült a saját piknikezős helyeim toplistájára. Kényelmes padokat és asztalokat – melyek nagyban megnövelik a terepen a komfortot –, kiépített tűzrakó helyet és jól megépített esőbeállót találunk itt, ami már szinte luxus, ha egy kint alvós túráról, vagy szalonnasütésről van szó. Ráadásul maga a hely is kimondottan hangulatos, így egyből elképzeltem hozzá a társaságot is, akikkel majd együtt élvezzük ennek a táborhelynek az idilljét.

A Gánti-barlangot magába foglaló jellegzetes sziklától továbbra is a kék jelzésen haladtam északnak, ami itt is ugyanolyan széles és köves szekérúton vezet, mint a településhez közelebbi szakasza.Voltaképpen egy fokozatosan szűkülő völgyszorosban járunk, ami hol sziklagyepes kopár tájat, máshol mediterrán hangulatot idéző sziklaszirtes, erdős vidéket tár elénk, de olyan is akad, amiről csak a birkalegeltetés jut az eszünkbe. Így érünk el a térképen is jelölt Kápolnapusztára.

Kápolnapuszta neve elsősorban azoknak a természetjáróknak lehet ismerős, akik annak idején (vagy akár napjainkban is) látták Rockenbauer Pál és csapatának Másfélmillió lépés Magyarországon című műsorát. Az 1979-ben forgatott film még épp megörökítette a falu utolsó épületeit és egyetlen lakosát, Farkas Lászlót, aki egy évvel később meghalt. Halálával Kápolnapuszta is megszűnt létezni. Megmaradt épületeit eldózerolták, csupán egy ház és a temető emlékeztetett a hajdani településre.

Napjainkra már ez a ház – amit 1958-tól a 90-es évekig a Fejér megyei tanács idegenforgalmi hivatala turistaházként használt – is csak rom. Az évről évre pusztuló épület napjai is meg vannak számlálva, és jelenlegi állapotában, mintha csak egy szobor lenne, ami szomorú múltjának állít emléket. Rockenbauer filmjében Kápolnapusztával kapcsolatban több mindenről is szó esik, de a település életét megpecsételő véres eseményről semmi. Akkoriban erről nem beszéltek, nem lehetett beszélni. Ma viszont már ismerhetjük az egykoron 16 házat és az 1930-as években is 62 főt számláló kis sváb település tragédiáját. Ennek a történetnek az emlékét őrzik a temető keresztjei és az itt található információs tábla.

Az egykoron itt élők elmondása szerint a balsors még 1944 őszén kezdődött, amikor a környéken súlyos, több hónapon át tartó harcot vívtak egymással a német-magyar és az orosz haderők. Az erdőben idegen emberek jártak és bújtak meg, akik távcsővel figyelték a harci eseményeket, később pedig az idő romlásával bevették magukat a Kápolnapusztához közeli Házivágási vadászházba, ahol több behívóparancsot megtagadó csákberényi férfi is rejtőzött. A partizánok ezeket a férfiakat éjjelente kettesével küldték le a közeli faluba élelemért, azzal a fenyegetéssel, ha nem térnek vissza, a társaikat megölik. Egyre nehezebb volt ennivalót szerezniük, ezért elkötötték Zimmermann Mihály kápolnapusztai uradalmi erdész borját, amit felvezettek a házig. Az erdész a nyomokat követve akadt rá a rejtekhelyre és az idegenekre, amit tüstént jelentett a gánti községházán. Azok intézkedtek, és a helyi csendőrök Právetz Antalt kérték meg, hogy vezesse el őket, ahhoz a bizonyos vadászházhoz.

A magyar tábori csendőrök német páncélautóval közelítették meg a helyszínt, majd megpróbálták körülvenni az épületet, de a partizánoknak – egy kivételével –, 7 férfinak és 2 nőnek sikerült elmenekülniük. Így is heves tűzharc alakult ki, még kézigránátok is robbantak, de végül sikerült elfogni a mellkasi sérüléseket szenvedett szovjet partizánfőnököt, akit később Fehérvárcsurgóra, a német parancsnokságra szállítottak kihallgatásra. Innen megszökött, és átjutott a szovjet erőkhöz, majd a márciusi offenzíva során utasítást adott a feltételezett kápolnapusztai árulók felkutatására. A település sorsa 1945 március 16-án pecsételődött meg. Ekkor jelent meg a faluban a 2. Ukrán front egyik zászlóalja, és minden 15 évnél idősebb férfit agyonlőttek, csupán egy ember élte túl a vérengzést csodával határos módon, aki aztán az éjszaka leple alatt tudott elmenekülni. Az elbeszélések szerint a kivégzésekben egy nagy termetű kozák volt a legaktívabb, a partizánfőnök pedig állítólag még sokáig kereste azt a csákberényi erdészt, aki anno a házig vezette a csendőröket. A háború után életben maradt kápolnapusztai lakosok elköltöztek. Az 50-es években már csupán négy család lakta a falut, a 60-as évek végére pedig már csak egy lakója volt a hajdanán szebb napokat megélt sváb településnek.

A mai Kápolnapuszta azonban nem csupán egy temetőt és egy ház omladozó maradványait foglalja magába. Itt találjuk a már-már elapadó Vörösmarty-forrást és a hozzá tartozó erdei pihenőhelyet. Sajnos ezekre a padasztalokra már ráférne a felújítás, de azért itt is el lehet sütögetni és sátrazni, ha mondjuk a lejjebb található, korábban már érintett, igen tetszetős pihenő mondjuk foglalt, vagy nem elég eldugott számunkra.

A felfedezőutam itt még nem ért véget, ellentétben a turistaúttal, ami csak a Vörösmarty-forráshoz vezet el. Innen ugyanazon a széles szekérúton mentem tovább északnak, ami idáig is elhozott, de ekkor már csupán a térképre, illetve saját tájékozódási képességemre támaszkodtam. Az úti célom, vagy mondhatnám úgyis, hogy a nap fő attrakciója még hátra volt, ami a Vörösmarty-forrástól mindössze egy kilométerre, egy csendes dolomit-sziklafalas völgy oldalában várt. Ez a térképeken is feltüntetett Borostyán-barlang volt, amiről sejtettem, hogy nem egy gigászi képződmény, de mindenképp fel akartam fedezni magamnak.

Nem is kellett sokat menni, vagy kutatni, hogy megleljem a barlangot. A nem csak nevében borostyános üreget könnyű volt észrevenni az egyébként széles és jól járható útról. Csupán a barlanghoz való felkapaszkodásnál kellett odafigyelni hová lép az ember, mert a dolomitos omladék és az avar némiképp nehezítő tényező. Ha ezzel megbirkóztunk, bekukkanthatunk az alig pár méteres üregbe.

A több kijárattal bíró rövid járat kiváló menedék az állatok számára, melyek többféle módon is nyomot hagytak ebben a sziklapárkányos üregben. Rovar és emlős egyaránt jól érzi itt magát az év minden szakában, illetve ide járnak táplálkozni, üríteni vagy épp temetkezni. Nem tudom, hogy a látogatásomkor itt talált mufloncsontokat maga a tulajdonosa hozta magával, vagy egy róka cipelte ide, mindenesetre az összkép így igen vadregényes hangulatot árasztott.

Örültem, hogy ráleltem erre az üregre, mert ezzel a felfedezéssel is tovább szélesítettem a vértesi helyismereteimet. Persze bőven akad ezen a környéken még megismerni való, ahová nemcsak a térkép helynevei, hanem maga a természet is folyton vissza-vissza csábít, hiszen évszaktól és látnivalótól függetlenül is mindig van új a nap alatt, mindig van új téma és kaland.

Cikkajánló