MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

A hó uralta Bakony megdolgoztat, de gyönyörű

Jelenthet-e akkora kihívást és erőpróbát egy huszonötös túra, mint – mondjuk - egy ötvenes? Számít-e, hogy egy teljesítménytúrának hányadik indulóként vágunk neki? Milyen érzés célokat feladni túra közben, és tulajdonképpen mi a legfontosabb? Végtére is: miért indulunk el egy téli túrán? 

Mozdulok a sínekért; zsinórban harmadszor. A jó emlékű HaVasParipa túrák utódja is mindig vonz, pedig semmi extra, semmi szenzáció, semmi rendkívüli nem fogad. Ellenben kellemes a bakonyi táj, kedvesek a rendezők, és a tél végi túrán már aprócska zöld színek is fel szoktak bukkanni. Hát ez utóbbi most nem jött össze; erősen nem. Az idő és a táj téliesebb volt, mint a már (majdnem teljesen) mögöttünk hagyott teljes tél alatt. Sebaj, megnézzük ezt a tájat hóban is! Laci öcsémmel felvesszük Rékát a szokott vonatnál, Ildi szintén rutinosan becsatlakozik: együtt a kis csapat. Ezúttal Zoli öcsém külön túrázik: feleségével jönnek, rövid távra.

 

Fotó: Gombos Kálmán 

Eplény, reggel majdnem nyolc óra. A kis vasútállomás szinte kietlenül fogad – és jó nagy hóval. Ami fel is adja az első leckét, már a parkolásnál. Nevezés, szerelvényigazítás: rendesen hideg, oda kell figyelni a részletekre. Jöhet az első ereszkedés, le a meredek oldalban. Hú, ilyen vastagon havas? Lépkedek a meglehetősen kevés nyomban, ropog a lábam alatt, nehézkes a mozgás. Na, majd később, akkor könnyebb lesz, csak felmegyünk itt az emelkedőn. Van is egy pár nyom (valami gép mehetett), azon baktatunk kicsit. Nem sokat, mert aztán megint a szűz hó, meg az a pár nyom. Huh, lehetséges, hogy ez vár ránk egész nap? Tíz és tizenhárom közötti rajtszámokat kaptunk – azaz, kilencen mentek el előttünk. Az bizony édeskevés, nem csoda, hogy ilyen lassúak vagyunk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Emelkedő, igen: nekiveselkedünk az Ámos-hegynek. Nem dombocska, de azért meg lehet küzdeni az ösvénnyel, mert mindig jó szokott lenni. Valószínűleg most is az – a hó alatt. Így egészen más: meg kell dolgozni minden lépésért, magasabbra emelt lábakkal, alaposan odafigyelve. Közben az ébredő nap is magára talál, be-bekukucskál a fák között, és gyönyörű ösvényeket varázsol elénk. Bevállaltam tesóm nehézkes, (ide) esetlenül nagy fényképezőgépét, és most hálás vagyok a döntésért. Újra meg újra magával ragadnak a fények, árnyak játékai, a kontrasztok és a sejtelmes ragyogás.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A kieső állomás miatt Eplény községet igazából csak most érjük el – igaz, leginkább csak súrolva, „kert alól” érintve. Elragadó látvány letekinteni a házakra és az azokat körülölelő havas hegyekre! De aztán megint emelkedő, nincs mese, az Ámos-hegy lesz a mai legmagasabb pontunk. És mi csak a két lábunkra számíthatunk, nem síliftekre vagy más efféle úri huncutságokra. Jutalmunk sem marad el, persze: „cukorvarázs” a fákon és lábunk alatt, a látvány újra meg újra lenyűgöz, elvarázsol, megállít. Nono, ennyi megállás nem lesz sok? Amikor amúgy is csigatempóban haladunk. Toljuk meg kicsit, itt az elágazás: tető és első ellenőrző pont.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Barátságos páros fogad, édességgel kínálnak szívélyesen. Pedig hát egy helyben álldogálni a hidegben, hóban – nem lehet egyszerű. Ajánlják a kilátót, nem is hagyjuk ki, de a havas lépcsők erősen óvatosságra intenek. A látvány – hát persze! – most is megjutalmaz. Havasan még nem láttam e tájat! Kevésbé messzire jut a tekintet, mint máskor, de a havas fenyők csúcsai, a hótakaró alatt szunnyadó messzi táj így is mesébe illő.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Indulhatunk lefelé, a Síaréna pilonjai most nem vonzanak oda magukhoz. Jobban foglalkoztat a lefelé vezető út: vajon mennyire lesz járható? Futható biztosan nem, mint azt megszokhattuk korábban.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Hát, nem is. Szinte semennyire. Hosszú szakaszon bukdácsolunk, mély hóban gázolunk, kanyargunk. A szalagozók tegnap ennél is komiszabb helyzetben voltak – mégis itt jártak, jól látjuk kezük nyomát. Tisztességes, alapos munkát végeztek: elismerés nekik! Aztán jön a lejtő, ami a kis patakhoz és a tavakhoz visz le, és (egyedül itt) fordul a kocka. A korábban csak óvatosan járható rész most egészen szép tempóban – helyenként kicsit kocogva is – teljesíthető. Leérkezünk a lépcsőkön a hídhoz, ahol három ember álldogál. Nem mozdulnak, ami leginkább annak betudható, hogy hóból készültek. Egyikük karja szalagot is tart, egészen bebiztosítva az irányt és a jó kedvet.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Aszfalt jön, csúszós, ami azt eredményezi, hogy itt is a hóban kell mennünk, a két szélén. Laci órát néz, és aggasztó adatokkal traktál. Húzzunk bele! Na de itt? Hogyan?! Megyünk, ahogy tudunk, ahogy bírunk. Lehet, hogy nem lesz ma cukrászda? Vagy a vonatot sem érjük el talán?

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Lekanyarodás, a Közép-dunántúli Piroson tovább, be az erdőbe. Dagonyás szokott lenni, és most is az lenne, érezhető. Valami nyom itt is fellelhető, de hasznát nem vesszük: igen szűk, nehezebb benne menni, mint a hóban. Hát, marad a hóban gázolás, rendben. A nap továbbra is a barátunk, a kék ég és a havas táj kontrasztja pazar, fázni sem kell, hiába vannak mínuszok. Elhagyjuk a balatoni panorámás szakaszt – ezúttal le kell mondanunk a látványról, túl párás hozzá a horizont.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Lejtő következik, a távolban felbukkan Alsópere – de előbb egy erdei gépet kerülünk, vezetője segítőkész és vigyáz ránk. Leérkezünk, bekanyarodunk a Rendezvényközpont csinos épületéhez: második ellenőrző pont. Müzliszeletet kapunk a kedélyesen szalonnázgató pontőrtől; nem vesztegetjük az időt. Kis visszatérő, és aszfalton folytatjuk, ragyogó kék ég alatt. És egy jó forró teát vizionálunk többen is, ami itt bizony jól esett volna: majd benyújtom javaslatként a rendezőknek. Hosszú egyenesben ballag csapatunk, még hótoló-sószóró is előz – viszonylag jól tudunk haladni.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Elágazás, fel a Csengő-hegyre! Négyfős csapat jön szembe: ma először bukkanunk túratársakra. Kétszer nyolcszáz méter ez a kis kitérő; itt is gyönyörű környezetben, amire aztán odafönt a kilátó teszi fel a képzeletbeli koronát. Párás itt is a horizont, de szétnézni mindig jó érzés – a havas fokokra azért persze figyelni kell. Aztán visszatérés, majd elköszönünk az aszfalttól. Réka kideríti, hogy háromkor busz is létezik vissza Eplénybe, nem csak a megszokott (reggel óta célként kitűzött) egy órás vonat. Számolunk, és egyértelmű: a vonat esélye nullára zsugorodott. Hát, akkor a sínek helyett buszozunk, jön a döntés – és egyúttal a fellélegzés, megnyugvás is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A szántó széle most persze nem saras, az erdőbe érkezve pedig megint elvarázsol a tél szépsége. A nehézsége sem marad el persze: gázolunk, lépegetünk, keressük a nyomokat. Kanyargás, elterelések kétszer is a kidőlt fák miatt, de a szalagozás példaértékű itt is. A menetelés bizony nehéz. Réka némi fenntartását fejezi ki a téli túrákat illetőleg, kissé kezd besokallni a sok hótól. Abban mindenesetre megállapodunk, hogy ez a túra lazán kivesz belőlünk annyit, mint egyik-másik ötven kilométeres tavaszi vagy őszi túra. Ildi aztán dob egy hátast a puha hóba – nem akarattal –, de ezen is csak jót nevet: legjobban ő élvezi ezt a különleges futamot.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

És megérkezünk Veimpuszta romos épületéhez: szinte a semmiből terem előttünk. Bal kanyar, ez itt már az Országos Kéktúra. Ami aztán egészen a célig visz bennünket. A Gaja-patakot mellőzzük, békésen csobog jobbra tőlünk, és az itt is megszokott sarak sem hiányoznak. A korábbi négyfős csapatot érjük utol, de az előzést Réka és Laci inkább kihagyják, és mögöttük ballagnak. Mi Ildivel beérkezünk a gyönyörű bükkösbe, ami mindig ámulatba ejt, és megmásszuk az utolsó mai emelkedőnket.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Felbukkan Nagyesztergár, de a pontőrök megszokott asztala most vastagon havas, és se bója, se ember sehol. Téblábolunk kicsit, itinert is nézünk: igen, itt lenni kellene egy EP-nek. Hát nincs! Továbbmegyünk, rákanyarodva az aszfaltra. Visszatekintek az erdő felé, és elköszönök a hótól: innen már csak aszfalt jön. Kiérkezünk a fő utcára, jelzések rendben, megcélozzuk Zirc irányát. Aztán Ildi bóját pillant meg a távolban. És valóban: idén itt, a kis kocsmában van az ellenőrző pont, ami érthető is. Italjegyet és pecsétet kapunk a kedves pontőrtől, akivel kellemesen el is beszélgetünk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Korábbi tapasztalataink alapján ezúttal kihagyjuk az erdőszéli (szalagozott) bukdácsolást, szántás-taposást – inkább kint maradunk az úton. A jelzett OKT amúgy is itt megy, és a forgalom is kicsi, szerencsére. Rövidítést sem jelent, így hát nyugodt érzéssel hagyjuk el a Zirc-táblát, majd rövidesen a vasútállomás is felbukkan. Nézzük csak: majdnem hat óra lett a tervezett ötből, de a 8 órás szintidő azért így is szépen messze van.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kedves ismerősökkel találkozunk a célban, megkapjuk az oklevelet és kitűzőt, meg a vonatjegyet is, ami közben (ugye) értékét és érvényét veszítette. Alig 2-3 perc telik el, és Zoliék futnak be, majd újabb 2-3 perc, és Réka-Laci kettőse szintén. Nahát, rendezni se lehetett volna jobban! Semmi és senki nem tart vissza bennünket, hogy – mégis csak! – egy finom süti-kávé kombóval ünnepeljük meg ezt a kellemes napot. Így hát irányba vesszük a Monostori cukrászdát, ahol aztán majd buszra is szállunk Eplény felé. Vonat helyett, de azért a sínekért mégis csak mozdultunk, nincs mese!

 

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Eddig hozzáfűzött kommentek (1):
hobo-bobo 2018.02.27. 17:22
Nagyon jó, hangulatos írás, gyönyörű téli fotókkal, köszi!
Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. június
Majoros Ildikó:
Kéken is az égig
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...