MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumGalyakilátó

Potyautassal a Kéken – Vágáshuta – Hollóháza

Közelgett a hétvége, amikorra a Kéktúra utolsó kilométereit terveztük. Nem mi lettünk volna, ha valaki nem betegszik meg. Ezúttal én voltam az, akinek gondjai akadtak, így megint rezgett a léc, hogy pénteken fel tudunk-e kerekedni.

Csütörtökön már kezdtem megnyugodni, hogy javul a helyzet és mehetünk. Vicáékkal beszéltük meg, hogy ők is jönnek, náluk péntek reggel kezdődött a galiba, amikor Vica iszonyatos torokfájással ébredt. De azért egyikünket sem állított meg semmilyen nyavalya, összeszedtük a kis motyónkat, és megcéloztuk az ország keleti csücskét.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Szombatra 20 km volt a terv Gábor és Nimródka nélkül, Vágáshuta és Füzér között, mindegy, melyik irányba. De Vica szombat reggelre sem lett jobban, így reggelinél kicsit újra kellett terveznünk a programot. Végül azt találtuk ki, hogy kettévágjuk a távot, és középen, Bózsván kezdünk, Vágáshuta felé. Így ha minden jól megy, délután Gáborral és Nimródkával a Füzér-Bózsva távot én még meg tudom csinálni, Vicáék pedig hétfőn pótolják. Így mindenki vágya teljesült: Gábor és Nimródka el tudtak menni strandolni Sárospatakra, hiszen kánikulában normális ember inkább a vízparton van, mintsem a tűző napon izzad, Vicáék is megnyugodtak, mert nem kellett egyik nap sem tizenpár kilométernél többet menniük, nem utolsó sorban pedig én is örültem, mert terv szerint teljesíthettük a Kéktúrát pontosan két év alatt: 2015. június 4-ei kezdettel és 2017. június 4-ei befejezéssel.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Így együtt elautóztunk Bózsvára. Gábor, Nimródka és Karesz továbbmentek Vágáshutára, ahol az egyik autót hagyták, Gábor visszahozta Kareszt Bózsvára, aki csatlakozott hozzánk túrázni, Gábor és Nimródka pedig célba vették a sárospataki strandot. Amíg a fiúk a logisztikával bajlódtak, mi Vicával a legkisebbeket etettük, majd összecihelődtünk, és fél 12 körül végre neki is indultunk a távnak – vagyis nekem a táv első részének, mert a Vicáékkal lesétált 11 km után még Gáborékkal le akartam tudni a másik 9-et is.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Bózsva után hamar az erdőben találtuk magunkat, egy szép kis szurdokvölgy-szerűségben kanyarogtunk, miközben vígan beszélgettünk. Hamar átértünk Kishutára, ahol rengeteg autó, még több ember, zene, és finom illatok fogadtak. Épp a pünkösdi vigasságok kellős közepébe csöppentünk, amin gyorsan igyekeztünk átverekedni magunkat, mert az én „hátigyerekem” épp az igazak álmát aludta. Kristóf azonban nem aludt, ellenben még Nagyhuta előtt elkezdett nyűgösködni. A falu közepén, egy telefonfülke előtt pecsételtünk is, Kristóf talált egy vízcsapot, aminek pont annyira örült, mint ahogy Nimródka is szokott, de sajnos nem folyt belőle víz.

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit


Mentünk, mendegéltünk tovább, piknikre alkalmas helyet keresve. Végül az út mellett, az árokparton telepedtünk le egy keskeny füves sávon, Barnus és én pedig kihasználtuk Vicáék óriási piknikpokrócát, így mi is vígan lehemperedtünk. Ettünk-ittunk-pelenkáztunk. Felfaltunk minden elcsomagolt elemózsiát, ezzel termelve egy zacskónyi szemetet. A vizünk is fogytán volt. Szerencsére a falu közepén találtunk egy szemetest és egy működőképes vízcsapot is. Túrázók számára maga a Kánaán! Aztán ismét felkerekedtünk, hogy az utolsó etapot is lenyomjuk Vágáshutáig, ami még kb. 5 km volt.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Mentünk erdőn-mezőn, hegyen-völgyön. Vágáshuta előtt pár kilométerrel megint rátértünk egy aszfaltos útra, pont egy forrás mellett. Felkiáltottam, hiszen ez volt az a forrás, ahonnan 16 évvel ezelőtt, gimnáziumi nomád táborunk alkalmával a vizet hordtuk a közeli mezőre, ahol vadkempingezős sátraink álltak. Rendhagyó osztálykirándulás volt ez, sokan fanyalogtak is a nomádsága miatt, nekünk viszont, akik részt vettünk rajta, feledhetetlen élményt adott.


Kristóf az út hátralevő részét már szívesen átugrotta volna, így igyekeztünk szórakoztatni őt: énekekkel, beszélgetéssel, Barnus rágcsaláncával, keksszel, vízzel, a vége mégis az lett, hogy inkább sétálni akart kis lábain.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Majdnem 4 óra volt, mire Vágáshutára értünk. A falu főutcáján parkolt Karesz, az autótól nem messze pedig egy lelkes helyi férfi beszélgetett egy hölggyel. Ölelgette, megpuszilta. Majd meglátott minket, és megindult az irányunkba. Szívélyesen üdvözölt, megkaptam én is a magam ölelését, puszit az arcomra. Igyekeztem visszakozni, mert Barnus épp aludt a hátamon, így közöltem is vele, hogy csak óvatosan, alvó babával vagyok. De Barnus már nem sokáig aludt. Kicsit beszélgettünk a helyiekkel, majd elindultunk autóval vissza Füzérre.


Gáborék nem sokkal utánunk értek a szállásra, remekül érezték magukat a strandon. A szálláson ettünk-ittunk, etettünk-itattunk-pelenkáztunk, és nagyon eltökéltek voltunk, hogy a terv szerinti 9 km-t lenyomjuk még szombaton. Este 6-kor sikerült felkerekedni. 6-kor, 9 km-nek, egy 7 hónapossal és egy 2,5 évessel, akik ilyenkor már lassan az esti fürdetéshez készülődnek. Hát, megint megállapítottuk, hogy nem vagyunk normálisak. De túrázáshoz éppen ez az idő volt ideális: már lemenőben volt a nap, kellemes szellő fújdogált, gyönyörű fények voltak, kellemes hőmérséklet. Pechemre Nimródka viszont úgy döntött, ő inkább anya hátán utazna, így kb. 6 kg-mal több gyerek jutott nekem, mint Gábornak. Ugyanakkor annyira jó érzés volt, ahogy a kis 15,5 kilós húsgombócom bújt belém, ölelgetett, csacsogott a fülembe, kommentált minden fűszálat, a maga aranyos kis gyereknyelvén.

 

Fotó: Nábrádi Judit  Fotó: Nábrádi Judit


Elsőként a pecsétet kerestük meg Füzéren. Aztán nekiindultunk a biciklis úton lefelé, a vártól egyre távolodva. Először egy szép kis erdőben vezetett az aszfaltút, kétoldalt vadvirágokkal, aztán egy mező közepén haladtunk. Sokszor vissza-vissza néztünk, láttuk az egyre távolodó füzéri várat. Aztán egyszer csak bevitt a Kék a biciklis útról egy épphogy csak látható csapáson a mező közepére. Haladtunk itt is, de láttuk, hogy csak kb. 10 méterre vagyunk az úttól. Jelzés nem látszott, viszont a fű hónaljig ért. Nem volt túl kellemes, így inkább visszamentünk az aszfaltra. Ezen mentünk végig le, egészen Füzérkomlósig.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Épp csak átrobogtunk a falun, és megint egy biciklis úton találtuk magunkat. Még egy mozdony is volt az út mellett, rövidke síndarabon, amin valaha suhant, ebből már csak 5-10 méter maradt neki. És mi is suhantunk. A volt kisvasút nyomvonalán, egyenesen be a susnyásba. Először csak egy szántóföld mellett mentünk, a bozótosban mellettünk ugrott is valami vad, de nem láttuk. Aztán egyre jobban összeértek felettünk a lombok, sok helyen pedig épp csak elfértünk.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Barnus aludt, de ahogy hajlongtunk a fák ágai alatt, felébredt. Nem tetszett neki az ébresztő, így hangos oááába kezdett. Nimródkának viszont nagyon tetszett a bozótos, fennhangon hajtogatta, hogy „itt vagyunk a susnyásban”, és kacagott. Mikor mindezt megelégeltük, kitörtünk a bozótosból, át egy jókora csalánoson, ki a szántóföldre. Aznap tuti nem lett volna gondom a reumával, ennyi csaláncsípés után. Itt még láttuk a lemenő nap utolsó sugarait is, volt hely leülni megszoptatni Barnust, Nimródkát is ellátni némi elemózsiával, játszani a hosszú árnyékokkal, megnézni a bálákat, kinyújtóztatni magunkat.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Innen Nimródka már a saját lábán jött, Barnus pedig egy darabig csak úgy Gábor kezében volt, had nyújtózkodjon ő is. Idáig nagyon jól haladtunk. 2,5 órát adtunk magunknak a 9 km teljesítésére, de itt még az is reálisnak tűnt, hogy kevesebb, mint 2 óra alatt befejezzük. Sietni viszont egyrészt nem volt értelme, mert fél 9-re kértük a fuvart Karesztől Bózsván, másrészt Nimródka sétálni szeretett volna, amire így bőven volt időnk. Mivel épp egy gyér forgalmú aszfaltutat kereszteztünk, úgy döntöttünk, nem követjük a Kéket, mert ki tudja, még milyen áthatolhatatlan bozót vár ránk. Inkább egy kis kerülővel, de az aszfaltút mentén megyünk Bózsvára, Kisbózsva érintésével.

 

Fotó: Nábrádi Judit


A tervünk végül sikerült, Nimródka végig jött a lábán Bózsváig, Barnust egy darabon még vitte Gábor, utána pedig a csípőmre kötve utazott az aznapi célállomásig. Kisbózsván találkoztunk egy kedves nénivel és két aranyos kutyusával, majd egy kisebb dombon átkelve visszacsatlakoztunk a Kékre, és már ott is voltunk Bózsván. Ennél pontosabbak nem is lehettünk volna, hiszen pontosan fél 9 volt, amikor a bózsvai tóhoz értünk. Így szombaton sikerült a tervezett 20 kilométert legyőzni, vasárnapra már csak a befejezés maradt.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Június 4. Emlékszem arra a forró, nyári napra, amikor hivatalosan, pecsételő füzettel felszerelkezve belekezdtünk a Kékbe, pontosan 2 évvel ezelőtt. Iszonyatosan sok cuccot bepakolva a hátizsákomba, az akkor 7 hós, 7 kilós Nimródkát előrekötve veselkedtünk neki a Hűvösvölgy–Rozália téglagyár szakasznak. A Hármashatár-hegyre felfelé meg akartunk halni a kaptató miatt. Úgy éreztünk, nem vagyunk normálisak. Akkor még nem gondoltam volna, hogy pontosan 2 évvel később, egy szép, meleg reggelen, immáron kétgyerekesen készülök a Kéktúra utolsó kilométereinek megtételére is.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Mondhatom, hogy azóta tökélyre fejlesztettük a túracuccok megválogatását és bepakolását. Már négyünk egész napi cucca elfér két övtáskában, hiszen mindkét gyerek a hátunkon utazik, így nincs hely nagy hátizsákot cipelni. Pedig még mindkettő pelenkás. Igaz, Barnusnak kaja-pia még nem kell, arra elég vagyok neki én.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Szóval vasárnap reggel összepakoltunk, a srácok elvitték az egyik autót Hollóházára, majd szép lassan felkerekedtünk. Megint 11 óra volt, mire a kezdő pecsétet benyomtuk a füzetbe, és végre lendületbe jöttünk. Ezúttal Barnus utazott az én hátamon, Nimródka Gáboron, Vica Kristófot vitte, Karesz pedig egy jól megtömött hátizsákot. Utóbbiból azért mi is profitáltunk, mert Vicáék most is hozták magukkal az óriási piknikpokrócot, amire mi is letelepedtünk egy-egy megálló alatt.

 

Fotó: Nábrádi Judit


A vár parkolójának érintése után elhaladtunk egy forrás mellett, és folyamatosan emelkedett az út felfelé, hosszan, kitartóan. Tudtuk, hogy nagy emelkedőre kell számítanunk, mert kb. 5 km alatt több, mint 500 méter szintet kellett megmásznunk. Akkor kezdtem kicsit kétségbe esni, amikor az egyik kéktúrás jelzőtáblán 1,2 km-re és 1 óra távolságra volt kiírva a Nagy-Milic, ahova épp tartottunk. 16 évvel ez előttről emlékeztem, hogy itt olyan kaptató lesz, ami megmaradt bennem, hogy felfelé talán jobb menni rajta, mint le. A társasággal megjegyeztük, hogy innen lesz igazán durva az út, mire Gábor megjegyezte, hogy még szerencse, hogy eddig gyaloggalopp volt.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Izzadtunk rendesen felfelé, de annyiban szerencsénk volt, hogy mindkét gyermek aludt a hátunkon. Így csak két elpilledt testecskét kellett felfelé cipelni, legalább az idegrendszerünk pihent, még ha a testünk nem is.
Aztán a legdurvább szakaszon találkozunk pár túratárssal szemből. Érdeklődtünk, sok van-e még hátra, és megnyugtattak, hogy már csak 100 méter. Így is volt, hamar fent voltunk a Kis-Milicen. Mióta itt jártam, épült egy kilátó, ahonnan csodás látvány tárult elénk: a Zemplén vonulatai, és még a füzéri vár is látszott. De mivel kicsit elszakadtunk Vicáéktól, itt már nem akartunk sokat időzni, nehogy tovább menjenek a Nagy-Milicre úgy, hogy a kilátást nem látták.

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit


Épp leértünk vissza a Kékre, amikor szembe jöttek. Persze Karesz túra GPS-e szólt, hogy kilátó van itt, így nem hagyták volna ki ők sem, de így volt a biztos. Megbeszéltük, hogy találkoztunk a Nagy-Milicen, ott lesz majd a piknik, elvégre az a túra legmagasabb pontja, onnan már csak lefelé kell majd menni.


Így is lett. Felértünk, lepakoltunk egy padhoz, és hozzáláttuk az elemózsiánk elfogyasztásához. Szendvicsek, emellett pedig egy halom értelmes dolog: ropi, Smarties, Dörmi maci, szőlőcukor. Azt hiszem, a csúcsnyeremény kategóriáját teljes mértékben kimerítettük. Végül is leszögezhetem, hogy ez volt a Kék legdurvább meredélye. Szóval megérdemeltük.

 

Fotó: Nábrádi Judit  Fotó: Nábrádi Judit


Jó hosszan piknikeztünk, kihasználva a szép időt, és hogy már nincs olyan sok kilométer hátra. Fújtunk buborékokat, cseréltünk pelenkát, pihentünk és nyújtózkodtunk. Aztán csodálatos erdőn keresztül, széles, lankás úton kezdtünk ereszkedni lefelé, Hollóháza irányába. Nimródka egy idő után megelégelte a potyautaslétet és ki akart szállni a hordozóból, így egy kicsit lassabb tempóra kapcsoltunk. Néha azért vitette magát kézben is, de egészen sokat, 2-3 km-t is gyalogolt a saját lábán. Később Kristóf is megirigyelte, hogy Nimródka szabadlábon van, így csatlakozott a forgalomlassító akcióhoz. Ezután még lassabban haladtunk.

 

Fotó: Nábrádi Judit


A Bodó-rétnél bekerült az utolsó előtti pecsét, majd szép lassan haladtunk tovább. Az aszfaltútról letérve sikerült kicsit eltévednünk, mert egy erdei irtásos úton haladtunk tovább, ami egyre keskenyedett, majd megszűnni látszott. Visszafordultunk, és kiderült, elhagytuk a jeleket. A vargabetű pont jól jött, mert így utolértek minket Vicáék, akik egy kicsit lassabban haladtak, de nem tévedtek el.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Áthaladtunk egy széles tisztáson, melyen egy gyönyörű, szabályos fa is állt, olyan, amilyet szívesen lefotóznék minden évszakban, és betenném egy alsó tagozatos környezetismeret könyvbe az évszakok körforgásának szemléltetésére. A nyári fotót el is készítettem róla. Aztán megint bevitt az út az erdőbe, itt lepihentünk kicsit enni és etetni, de nem akartunk sokat időzni, mert végül nagyon elment a nap, és szerettünk volna Füzéren az étteremben vacsorázni.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Barnus Gábor hátára került, Nimródkát én vittem a célegyenesben. Barnus irtózatos óbégatásba kezdett, Nimródka vígan dumált a hátamon. Nagyon lassan teltek a percek és a méterek, amíg Barnus adta az alapzajt. De szerencsére hamarosan elaludt, így az erdő csendjében – és Nimródka csacsogása mellett haladhattunk a cél felé.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Én már türelmetlen voltam, vártam a végét, pedig nem szoktam. Aztán csak előbukkantak Hollóháza háztetői, majd a falu egésze. Kikerültünk az erdőből, végigsétáltunk a főúton, egészen a parkolóig, ahol a kilométerkő és az emlékmű is áll. Örültünk, hogy megérkeztünk. De nem volt ujjongás, sőt, még az örömkönnyek is elmaradtak. Helyette volt egy kis megkönnyebbülés, és valami büszkeség. Megcsináltuk! Nem volt egyszerű ez az utolsó szakasz sem, de megcsináltuk! Nem csak fizikai megpróbáltatások értek minket, az idegeinket ugyanúgy próbára tette a Kék. Lavírozni az időjárás és a gyerekek hangulatának bizonytalanságai, ingadozásai közepette sokszor idegőrlő. Ugyanakkor kint lenni a természetben feltölt, és a nap vége mindig sikerélmény, kellemes fáradtság, büszkeség. Ma különösen az volt!

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit  Fotó: Nábrádi Judit


Kértünk egy fotót – egy célfotót – a két kis Potyautassal a kéktúraemlékmű előtt egy ismeretlen túratárstól, aztán lassan Vicáék is feltűntek a kanyarban. Fotózkodtunk, majd bekerült az utolsó pecsét is a helyére. Nem volt meghatódás, inkább öröm és rohanás. Rohanás, hogy kapjunk még vacsorát.

 

Fotó: Nábrádi Judit


És kaptunk. Visszaautóztunk Füzérre, egyenesen a vár parkolójába, ahol az étterem is állt. Leves már sajnos nem volt, de beértük egy-egy főétellel is. A gyerekek többet úgysem engedélyeztek volna, türelmetlenek és fáradtak voltak már. Az étteremben viszont nagyon kedvesek voltak, egy mosolygós alkalmazott elkezdett Barnussal kokettálni, majd átvette tőlem, had dajkálja, így én kivételesen egészen nyugodtan fogyaszthattam a vacsorámat. A szálláson – szoptatás ide vagy oda – azért koccintottunk Gáborral a nagy célba érés örömére. Jól is esett!

 

Fotó: Nábrádi Judit


Hétfőre nekünk nem maradt más, mint az összepakolás és a vár megnézése. Vicáék ekkor teljesítették a szombaton kimaradt Füzér–Bózsva szakaszt, így elvittük a kocsijukat Bózsvára és ketté váltunk: mi a várba, ők a Kékre mentek.

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit


Kendőbe kötöttem Barnust, és felkaptattam fel a füzéri várba, ami jó magasan volt. Rendesen megizzadtunk. Megérte felmenni, mert a panoráma és az épület is gyönyörű volt. Jó sokat időztünk minden szoba végigjárásával, felmásztunk minden toronyba, kipróbáltunk minden lépcsőt. Közben a pünkösdi programoknak köszönhetően élő, középkori zenét hallgattunk.

 

Fotó: Nábrádi Judit


A végén a parkolóból az egyik ingyenes kisbusszal levitettük magunkat a tájházba, itt is körülnéztünk. Nimódkával festettünk egy-egy mézeskalácsot, bár ő kicsit másként fogta fel a feladatot: először kicsit lovacskázott a mézeskalács figurával, majd puff, leharapta a fejét és szép sorban elfogyasztotta mindenét.
Igazán remek napunk volt, és ahogy elindultunk kocsival, mindkét kis Potyautas mély álomba merült. Már csak annyi gikszer akadt, hogy Pálházáról vissza kellett fordulnunk, mert kiderült, hogy Nimródka kedvenc játékbusza és egy mesekönyve a szálláson maradt.


Zemplén hegység, táv: 33,8 km, szint: +968/-1193 m


Szöveg és fotók: Nábrádi Judit





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2017. augusztus
H K Sze Cs P Szo V
010203040506
07080910111213
14151617
18
1920
21222324252627
28293031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. augusztus
Orbán Péter:
Egyedül a viharban
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...