MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Soproni-hegység újratöltve

Előzetesen jártuk le a Civitas Fidelissima Maratont. Sopron és környéke sokadszorra is elvarázsolt. 

Mindössze 18 napja volt alkalmam itt járni (igaz, rövid távon, a Lővérek 25 TT-n). Most revansot vehettem az akkor kényszerűségből kihagyott maraton (közeli) távért. A túra napján azonban más elfoglaltság miatt nem tudtam volna részt venni, így hát írtam a rendezőnek, Imrének, aki nagyon szívélyes módon lehetőséget adott – ezúton is köszönöm! Pontosabban: köszönjük; merthogy Zoli öcsém is ebben a cipőben járt; nagy örömömre ő is csatlakozott hozzám. Így hát szerda reggel pontban nyolckor a Károly-pihenőnél/parkolónál készíthetjük el az első fotót a Rongyosgárda-emlékműnél, és hajrá!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Lejtőn könnyű hajrát kezdeni: így van ez most is. Kicsit újragondolt útvonalat kaptunk idén – a tavalyi első rendezés a zöldön vitt le. Most egy eddig általunk nem járt ösvényen, a – zöldön megyünk le. Mármint annak másik szárán… Ez észak felé visz, szép erdőkben, és már most kellemes napsütés kényeztet. A hét majd’ minden napjára várható eső egyedül ezen a napon tesz kivételt az időjósok szerint, nem is akármennyire! Egész napra ragyogó időt jeleztek elő – eleddig szépen teljesül is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Így jutunk le a városba, ahol elköszönünk a jelzett úttól, és éles balossal visszafordulunk az erdőbe. Gépek dolgoznak itt, sajnos sár is akad, de azért kikerülhető. Pár méter múlva úgyis másra figyelünk már…

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Egészen kivételes a látvány: a Hősök temetőjéhez érkeztünk. Balról mellettünk, egy domboldalban sírok százai… összesen alighanem ezer felett lehet a számuk. Egyforma fejfák (vagyis kövek), sűrű sorokban és rendben. Aztán leérkezve megértjük, miért dupla a track-en a vonal: picit az előző út mellett, már a temetőben járunk, és ott megyünk vissza, fel, miután a bejáratnál elhagyjuk a Hősi emlékművet. Hátborzongató, felemelő látvány. És mélyen elgondolkodtató. Van itt több tucatnyi náció: magyarokon kívül német és orosz, szerb és olasz, cseh és szláv nevek, feliratok…

 

Fotó: Gombos Kálmán

Vissza, felérkezve nem kell sokat mennünk, hogy a Mennyek királynője-templomhoz jussunk. Lám, milyen sokszor láttam, fotóztam már – de itt most járok először. Pedig mennyire megéri ide is eljutni! Az épület kőből rakott fala is impozáns látvány, a napsütésben fürdő tornya is – és persze a kiváló panoráma teszi fel az i-re a pontot.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Lépcsősoron ereszkedünk le, zegzugos kanyargások és pici utcák visznek a kék jelzésre. Amit már kiválóan ismerünk, egészen Ágfalváig. Ez a szakasz ismétlés lesz megannyi Lővérek-túráról (beleértve a 18 nappal ezelőttit is). Bánom is én! Szeretem ezt a környéket – ebben a csodás időben meg pláne. A fent említett revans érzése fog el itt is, miután a Kutya-hegyen felszuszogunk. A Valéta oldalában, igen: merthogy most kilátás is van, nem tejfölköd, mint pár hete. De még milyen kilátás! Ami nyáron igen ritka, de a friss, hideg levegő igen távolra engedi fürkésző tekintetünket.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Sokkal jobbak az ösvények, mint feltételeztük a többnapos eső után. Az erdőben pláne! A Valéta most is nagyon szép, a jelzések kiválóak, és bár emelkedik, azért jó kis beszélgetős szakasz ez is. A fenyvesben való ereszkedés azonban figyelmet igényel: vízmosta, ázott és csalitos ösvénye meredeken visz lefelé, és biztonságra törekszünk. Ehhez mérten szolid tempóban, de szépen leérkezünk Ágfalvára.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kitérőt teszünk a jól ismert kékről: Baracsi László egykori önkéntes emlékműjéhez, aki egy társa megmentésére indult a vasútállomásnál lévő árok felé, így érte a fejlövés. Aztán vissza a főutcára, és egy kis pihenő – egy bögre forralt bor erejéig. Aztán újabb emlékmű a Luther téren, az evangélikus templomnál (a község hősi halottjait sorolja fel), majd a harmadik, ami az 1921-es népszavazásról emlékezik meg.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Aztán a községből kivezető úton megyünk nyugat felé, de még Lépesfalva (Loipersbach) és a határ előtt balra ívelő úton letérünk. Mezők közé érkezünk, elhagyjuk az utolsó civilizációt is (Sopronig már nem is lesz több), ami egy tanya, békésen legelésző rackajuhokkal.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Lábunk elé kell néznünk, de aztán füves, gondozott gyep következik, majd letérés. Itt egy zöld jelzést is megpillantunk, ami – elvileg – már Ágfalva utolsó házai óta kísér. Gyakorlatilag ez az első; szóval, érdemes volt többször is rápillantani a térképre. Ennél az említett letérésnél pár szalagot is teszünk, nehogy három nap múlva valaki tovább menjen… Hogy miért van nálunk szalag? Megígértem Imrének, a rendezőnek, hogy egy rövid, kb. ötszáz méteres szakaszon tehermentesítem – de jut belőle ide is. Meg a kapaszkodó kezdeténél is, ahol nem könnyű meglátni, hol kell erősen balra, felfelé indulni.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Komoly ugyanis ez az emelkedő! Nem borsóméret, ahogy a hegy neve sugallaná… Viszonylag hosszú, és erős. Szerencsére csak az első pár lépés volt saras, utána már könnyebb a haladás. A kilátás azonban már most is remek. Hát még a tetején!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Eljutunk a jó állapotú magassági figyelő (MAFI) tövébe, ahol egy kódot is kiteszünk. Előbb a fára gondolunk, de a mindössze pár méterre hallható-látható favágók miatt inkább a fém vázra erősítjük. Mellettünk ugyanis bömbölő motorfűrészek és dübörgő gépek verik fel az erdő csendjét – és a közeli fákon is ott van sajnos a pink pötty… Hamar felkapaszkodunk inkább a szűk létrán, ami feljebb még szűkebb – de a fenti látvány bőséggel kárpótol.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A Borsó-hegyről lefelé aztán a remek tempó mellett szépen benézünk-kiegyenesítünk egy jobbos letérőt, és persze ez csak egy erős lejtő végén derül ki. Mászás vissza! Aztán lejtő, de most már jó irányba. Szép fenyvesek, kellemes kilátás – a határ túloldalán pedig halastavak is vonzzák tekintetünket. Megérkezünk a zöld elágazásához: az jobbra megy, mi balra. Itt kell szalagoznunk, el is végezzük becsülettel (remélem, Imre nem szid, amikor bontja majd…). Szerény ötszáz méterről van csak szó, hamar végzünk vele – és kiérkezünk a Fürtös bodza tanösvényre, ami egyben a piros sáv is. Balról, a Tödl-ök felől érkezik, és ezen megyünk egészen a nyugati határcsúcsig. Sőt, tovább is – de ez most a Terv út, többnyire kellemesen kavicsos és sármentes.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A napsütés – így decemberben – szebb nem is lehetne. Pompás idő van, felhő sehol… kellemesen fogynak a kilométerek. Igazi beszélgetős szakasz! Hamar jönnek a halmok: első, második… végül a negyedik. És a csúcspont, a környék legnyugatibb pontja: Asztalfő, vagy Urak asztala – esetleg Herrentisch.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Körülnézünk, lazulunk kicsit. Éppen féltáv, és majdnem 180°-os irányváltás is jön. Előkerül pár falat, megkeressük a kódot is… meg persze pár lépés a szomszédokhoz.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Mostantól a nap jobb kéz felől süt, az irány keleti, a terep pedig némileg hullámzik. Közben meglepetten szembejövő túrázókat veszünk észre – nagyjából az ő arcukon is ez az érzés köszön vissza. Piros és zöld sáv visz nagyon hosszan, igen kellemes környezetben, továbbra is pár méterre a határtól.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Közben a csúcsra jutunk. A Soproni-hegység legmagasabb pontja a Magas-bérc: kilátóját most sem hagyjuk ki. És mekkora hiba lett volna! Hatalmas. A kilátás ugyanis döbbenetes! Jó párszor láttuk már, de most, a rendkívül tiszta légkör, a kék ég és a friss, hideg levegő hihetetlen jó rálátást biztosít mindenfelé. Beleértve a Rax és a Schneeberg hatalmas, hófödte tömbjeit is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Nehezen indulunk tovább, de a kellemes terep futásra ingerel, és kellemesen fogy most is az út. Elmarad Óhermes és Újhermes, és itt van Ilona-akna. Vagyis hát Ritzing-Helenenshacht. Az Imre-féle track átvisz rajta, a térképes itiner nem. Mit tegyünk? A helyzet dönti el a kérdést: itt is favágók, gépek, és sáros út következne – így hát átlépjük a határt. De jó, hogy hoztunk igazolványt! (szükség persze nincs rá, de megnyugtató). Szép házak, rendezettség még ennyire a határ mentén is – és több, bányászatra utaló emlék vagy épület fogad bennünket.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Rövid kis kanyar, és újra otthon érezhetjük magunkat. Pont a favágók szakaszának végén bukkanunk elő az erdőből. Itt tábla is figyelmeztet: tilos és életveszélyes (lett volna) az előző szakasz. Na, pláne jó, hogy átmentünk… Az út megint kellemes, megint hullámzó, és továbbra is igen nagyokat beszélgetünk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Muck: a fura nevű tető következik, következő ellenőrző pontként. A kilátóhoz nem lehet felmenni (kerítésen belül van), így csak a valamikori laktanya romjait nézzük meg, és megyünk is tovább. Itt már megérkezett a Soproni Kék is – ez visz hamarosan észak felé, kellemes erdei utakon. Aztán kis közös szakasz a kék kereszttel, majd elköszönünk tőle, és irány Várhely! Ez a kilátó sem okoz csalódást, pedig volt bennünk egy kis félsz. A nap ugyanis – bár hétágra süt, de azért mégis csak december van – erősen megindult a horizont felé. Ami itt közelebb van, hiszen hegységben járunk… Mégis: sikerül megcsípnünk még napsütésben a Leghűségesebb Várost! Nem is akármilyenben… A panoráma itt is felsőfokú, és a Fertő tót sem láttuk még ennyire szépen innen.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Az örök kedvenc, a Ciklámen tanösvény következik. Hiába mentem itt alig több mint két hete, persze hogy ezúttal is lenyűgöz. Kanyargós, girbegurba ösvényei, a Tacsi-árok és a meredek oldalak varázslatosak most is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A Hétbükkfa is hamar megérkezik, ahol elköszönünk a kéktől, és sárgára térünk át. Három nap múlva itt is ellenőrző pont lesz – mi most megyünk tovább, egyenesen. Aszfaltot koptatunk, bár nem hosszan – közben a már árnyas erdők közül szinte kivilágít a (még napsugarakban fürdő) TV-torony.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A Károly-parkolóhoz, vagyis a kiindulópontunkhoz érkezünk. Nem szokott dolog, hogy megyünk is tovább, de ez most – egyelőre – csak érintési pont. Itt már szépen fogy a fény, de (előzetes számításainkkal ellentétben) esélyt látunk arra, hogy megússzuk a fejlámpázást. Zolit még hamar elcsípem szeretett autójával, és: jöhet a feketeleves!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Az itiner-táblázat ugyanis figyelemre méltó adatokat mutat, és ez nekünk az „otthoni” Hétforrás-Óház féle szigorú egy kilométert juttatja eszünkbe. Ez is annyi – nemcsak távban, de szintben is, ahogy olvassuk. Ennek megfelelő lelkülettel száguldunk le a (már említett) zöld sávon, a Deák-kút mellett. És közben „vigasztaljuk” egymást: ezt az elveszített szintet mindjárt vissza kell dolgoznunk! Máris itt a körút, a város – és vele a Printz-pihenő. Utolsó előtti ellenőrző pont, gyors fotó, és fordulunk is vissza.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Pici közös szakasz, és jöjjön, aminek jönnie kell! Jelen esetben ez a zöld háromszög. Hát, csakugyan vannak komisz szakaszai – de összességében jóval lazább az emlegetett kőszegi-hegység-beli rokonánál. Fel is bukkan a Károly-kilátó, ahová, ha akarnánk, se tudnánk felmenni: látjuk a zárt ajtót.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Igaz, kilátás most már tényleg nem lenne. Örülünk, hogy még a maradék kilencszáz métert is erősödő szürkületben, de szépen, lámpa nélkül letudjuk. Megmutogatom Zolinak az új Boszorkány tanösvényt, még erre is pont elég a világosság. De a Rongyosgárda-emlékműhöz (a hol ma harmadszor járunk) már meglehetősen sötétben érkezünk meg.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Kapcsolódó cikkeink:

Sopron – Tűztoronytól a bánfalvi kolostorig

Ismét remek volt a Lövérekben túrázni 

Teljesítménytúra a leghűségesebb városban

Túra kilátók és bányászati emlékek között

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. január
Nagy Ferenc:
Tükröződés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...