Friss havas galéria

Hárman három felé indultunk – személyes, képes beszámoló következik a Bükkből, a Börzsönyből és a Szekszárdi-dombságból.

Hogy ne csak beszéljünk a hóról, meg is néztük magunknak a hétvégi csodavilágot. A Természetjáró három szerzője három különböző túrát tett a Bükkben, a Börzsönyben és a Szekszárdi-dombságban, kinek épp mihez volt kedve, mi volt hozzá elérhető közelségben. Alább nézhetitek meg a galériát, és elolvashatjátok rövid beszámolóinkat. Azoknak, akik kedvet kaptak az útvonalak végigjáráshoz, megrajzoltuk a túrákat a Természetjárón is, a cikkben ezeket is megtaláljátok.

Egy pihenőhely a Sötét-völgyben

34 / 40

Fotó: Vörös Attila / MTSZ

Dömsödi Áron: Nem könnyű célpontot választani, amikor leesik egy nagyobb hó; Dobogókő és a Kékes rögtön elesik, viszont a rendes téli körülményekhez kell a magasság. Így jött az ötlet, hogy a vasárnap reggeli busszal elutazom a Bükk-fennsík kapujába, és végigmegyek a kövek vonulatán. Gondoltam, hogy nem lesz tolongás, de hogy az Őserdőtől nyugatra helyenként az egyetlen, bizonytalan nyom is elvész, az azért meglepett. Igaz, ahol többen voltak, ott a sűrű köd gondoskodott róla, hogy csak hang alapján értesüljünk egymásról, a Nagy-mezőn például senkit sem láttam, pedig minden irányból beszéd hallatszott.

A Nagy-mező és a Zsidó-rét töbrös kaszálói után az útvonal végigvezet a köveken, a Három-kőtől a Bél-kőig mindre kimehet, aki bevállalja ezt a kb. 23 kilométeres, 700 m szintemelkedés tartogató útvonalat. Hosszú, persze, de a Bükk-fennsík sosem okoz csalódást – ez az ország egyik legszebb egynapos útvonala. A végén pedig, zárásképpen, ott a Szomjas Csuka a bélapátfalvai tóparton.

A kilátások elmaradtak, de mivel egész tisztességes méretű hó hullott a fennsíkra, a fák is kifehéredtek. Azért ez a „monokróm” hegyi táj kilátások nélkül pár óra után kissé repetitív, úgyhogy tisztább időben érdemes nekivágni.

Kattints a galériáért!

A tajgai hangulatú Zsidó-rét

14 / 40

Fotó: Dömsödi Áron / MTSZ

Falvi Péter: A havazások hírére, amint volt egy kis szabadidőm, egyből megindultam a hegyekbe. Idő hiányában nem jutottam olyan messze, így a pesti tömegtől elszakadni sem tudtam: már a királyréti buszt is kisebb csapat fogadta Kismaroson, de a völgyvillában szétspriccelő turisták a Z+ jelzésen is az átlagnál nagyobb mennyiségben voltak jelen. Egyedül a Rakodó alatt éreztem igazán egyedül magam – itt a többcentis hó, a békében pihenő természet barátságos némasága és az előszivárgó köd megteremtette azt a hangulatot, amiért jöttem.

A Nagy-Hideg-hegyen a másik végletbe is belekóstoltam: a pezsgő téli életbe. Gyermekek szánkóztak a meredek hegyoldalon – a nagy ködben a hangjukat előbb hallottam, mint hogy áttünedező szürke foltjaikat megláttam volna –, a turistaház pedig tele volt. Üdítő, régi teleket idéző látvány.

Lefelé a jóval frekventáltabb, tehát igen saras Grófi úton jöttem, érintve a Magas-taxi turistaházat és a Cseresznyefa-parkolót, ami a Nagy-Hideg-hegyhez hasonlóan tele volt. Az aszfaltúton hosszan sétáltam, hogy a sarat leverjem a lábamról – mindhiába, oda volt fagyva. Levezető séta után levezető forraltborozás, majd busz- és vonatút. Így telt a vasárnapom.

Kattints a galériáért!

Vörösbegy kelleti magát

1 / 40

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

Vörös Attila: Igazából nem is terveztem különösebb természetjárást a hétvégén, főleg a szülők meglátogatása és némi pincemunka miatt mentem haza Szekszárdra. Szombat délelőtt a benti dolgainkat végeztük, közben az eső fokozatosan egyre nagyobb pelyhekkel hulló havazásba váltott át. A hegyoldal a szemem előtt fehéredett ki, a szomorkás november végi idő egyszer csak gyereknappá változott. Mivel csak egy délutánom maradt a hóban lubickolásra, túrázás helyett a terepfutást választottam.

Szekszárd központjából előbb a csodaszép, kivételesen magas falú Ferenc-szurdikban futottam föl a Cserhát-tetőre, majd szintben maradva tértem át a Kerék-hegyre. Innen már látótávolságban lenne a Bati-keresztnél felállított kilátó, de a ködben néha 20 méterre sem láttam el. Persze hazai pálya, csukott szemmel sem tévedek el, úgyhogy a kilátót kihagyva a Kéktúra nyomvonalán ereszkedtem a vadregényes Szarvas-szurdikban a szekszárdiak kedvelt Sötét-völgye felé. Itt némi szándékos kóválygásba kezdtem, hogy minél szebb helyeken járva, a Haramia-forrást is érintve induljak vissza a város felé.

Az Óriás-hegy emelkedői minden irányból emlékezetesek, most a kicsit barátságosabb K jelzésű turistaúton mentem, így is éppen eléggé csúszott a hóban a cipőm. A Szekszárdi-dombság egyik legszebb útszakaszáért kitérőt téve fordultam rá a városra, közben be is sötétedett, de a hófehér tájon még sokáig lehetett navigálni. Végül egy jó kis 26 kilométeres kört sikerült összefutni, amihez kb. 500 méternyi szintemelkedés társult. Egész délután két terepfutóval és egy kutyát sétáltató bácsival találkoztam, így végigkísért az évszakhoz passzoló kellemes magány.

Kattints a galériáért!