Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2019. október 15.

Az Olümposz, azaz az istenek hegyének meghódítása - 1. rész: Felfelé

Háromnaposra tervezett túránk a 293 méter magasan fekvő, Olümposz hegy lábánál elterülő LitĎŒchoro településről indult. Nevét a kőfaragókról kapta, de a görögök Kőfaluként vagy Istenek városaként is emlegetik.

Autónkat a főtér és az ott található nagyon szép ortodox templom melletti parkolóban hagytuk. Bíztunk benne, hogy visszaérkezésünkkor is érintetlenül találjuk, mivel értékeink és a maradék cuccunk ott volt a csomagtartóban.


Napos reggelt sikerült kifogni, egy felhő sem volt az égen. Az Olümposz felé pillantva tisztán kivehető volt, hova kell feljutnunk. Ekkor még nem sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak ránk az utunk során. A látvány mindenesetre már akkor rabul ejtett, és alig vártuk, hogy nekivágjunk a nagy kalandnak. Gyors, rögtönzött reggeli után összepakoltuk a felszerelésünket, majd a hátunkra vetettük a három napra elegendő holmival jócskán megterhelt túrahátizsákjainkat, és elindultunk.


Először, még Litóchoron belül, az „E4”-es jelzésű turistautat kellett megtalálnunk, ami egyike a leghosszabb európai túraútvonalaknak, közel 10 540 km, és a kontinens legérdekesebb tájain vezet keresztül. A főtéren találtunk egy térképet, amit tüzetesen szemügyre vettünk, majd sikerült megtalálni a helyes irányt, így elindultunk egy szűk utcán felfelé. Korán volt még, de a hangulatos főtér nyüzsgött az emberektől. Voltak, akik már a kávézóban ültek, míg mások épp a pékségbe tartottak.

 

Litóchor főtere


Ahogy haladtunk felfelé a kacskaringós utcán, egyre jobb kilátás nyílt a hegyre, a csúcsokra és a hatalmas Enipea-kanyonra. Megtalálva a turistajelzést, elértük a 14 km hosszú szurdokvölgy és az Olümposz Nemzeti Park bejáratát. A hegység teljes területét 1938-ban nemzeti parkká nyilvánították, 1981-től az UNESCO Világörökség részét képezi, természetvédelmi terület.

 

A távoli Enipea-kanyon


Folytattuk az utunkat egy keskeny betonjárdán, ami alatt egy csatornarendszer van kiépítve. Hallottuk a víz csobogását a lábunk alatt, ami az Enipea-patakból folyik Litóchoro felé. Régen így látták el ivóvízzel a települést. Könnyen haladtunk ezen a szakaszon egy ideig, majd pár kanyar után az E4-es jelzés elfordult balra, és a könnyű betonutat felváltotta egy meredeken induló sziklás ösvény.

 

Kilátás az ösvényről a Enipea-kanyon mélyére...


Folyamatos emelkedéssel elértünk egy kilátópontot, ahol érdemes volt több időt elölteni, mivel szemben láthattuk a hatalmas sziklafalakat, balra a hegycsúcsokat, visszatekintve pedig a hosszan elterülő tengert. Ha letekintettünk a mély szurdokba, jó rálátásunk nyílt a főisten, Zeusz fürdőkádjára is. Ez egy leginkább medencére hasonlító, természetes sziklába vájt kőképződmény, amit a felülről csordogáló tiszta vízű hegyi forrás táplál. A kád üres volt, nem fürdött benne egyik istenség sem.

 

...és a tenger felé


Miután kigyönyörködtük magunkat a lenyűgöző látványban, tovább indultunk. Az út gyorsan, meredeken lejtett az erdőben, és egészen a patak szintjéig le kellett ereszkednünk. Megérte, mert egy fahídon átkelve láthattuk a magasból érkező patakot, amint kis vízeséssé alakulva zúdult alább.

 

A szurdok mélyében
 

Egy kisebb pihenőt tartva telefonos GPS-en is ellenőriztük, merre is járunk, és szomorúan konstatáltuk, hogy az ösvény ismét emelkedni fog. Folyamatos hullámvasút vette kezdetét, egyszer fent, egyszer lent. Mászás, majd ereszkedés követte egymást, az ezer métert azonban egyszer sem értük el. A látvány mindenért kárpótolt. Több fahídon is átkeltünk, szebbnél szebb vízeséseket hagytunk magunk mögött.

 

Egyszer fent, egyszer lent


Utunk következő nagyobb állomása a Szent Dionüszosz barlangja, és az annak szájában felépített pici kápolna volt. A barlangból az építményen keresztül folyt egy kis patak kifelé a turistaútra. Leírások nélkül is tudtuk, hogy megszentelt helyen járunk.

 

Dionüszosz barlangja

 

Betekintve a kápolna ajtaján szentképeket és több keresztet láttunk. Nagyon nem volt időnk bámészkodni, mivel akkorra már egy kisebb csoport gyűlt össze, hogy láthassa a zarándokhelyet, így tovább mentünk.

 

A turistaút is emelkedni kezdett, valamint a sok érdeklődő miatt sejtettük, hogy hamarosan elérjük az 1100 méteren fekvő Prioniát

 

Prionia, menedékház

 

A menedékházat betonúton, autóval is könnyedén meg lehet közelíteni, így a nagy tömegre innentől kezdve számíthattunk. Kerestünk egy árnyékos részt, mivel igen jó idő lett délutánra. Felhő továbbra sem volt az égen, tűzött a nap, nagy volt a forróság. Itt egy jóval hosszabb pihenőt tartottunk, feltöltöttük a vízkészletünket a közeli forrásvízből, megebédeltünk, kifújtuk magunkat. Jólesett levenni a táskákat, egy kicsit pihentettük a vállainkat. A sejtésünk beigazolódott, a turistaház és környéke igen forgalmas hely volt. Sokan gondolták úgy, hogy elindulnak felfelé. Komoly túrázókat, hegymászókat, valamint papucsos turistákat is láttunk. Azt, hogy mindenkinek a csúcs lebegett-e a szeme előtt, nem tudhattuk. Abban biztosak voltunk, hogy nekünk igen.

 
1000 méter szintet kellett még legyőznünk, így szedelőzködtünk, és folytattuk az utunkat felfelé. Betonlépcsőn kezdtük meg az emelkedést, de ez - mint később kiderült - csak az Enipea-vízesésig volt kiépítve. Még mindig a sűrű erdőben meneteltünk, kis idő után elkezdődött egy végtelennek tűnő szerpentin. Néhol igen jól kiláttunk a fák közül, a környező hegyek lenyűgöző látványt nyújtottak, így lefoglaltak minket. Ugyanakkor kezdtük érezni, hogy ez az etap embert próbáló feladatnak ígérkezik.

 

A küzdelemben nem voltunk egyedül, több csapat jött felfelé, és szemből is folyamatosan érkeztek túrázók.

 

 
Találkoztunk egy helybeli göröggel, aki legalább hat összekötött öszvért vezetett felénk a szűk ösvényen. Igaz, már messziről hallottuk őket, azonban pont egy keskeny részen találkoztunk össze velük. Félre kellett ugranom, hogy ne lökjenek fel. Megállapítottuk a többiekkel, hogy épp az egyik menedékházból tarthattak lefelé. A hátasokkal viszik fel a szükséges felszerelést, ételt, italt. Mivel naponta több karaván is megfordul az ösvényen, bőségesen hagytak maguk után ürüléket, így állandó vendégeink voltak a böglyök, akik a vérünket akarták.

 

A táj a Tátrát idézi


Az erdő ritkulni kezdett, a Magas-Tátrára emlékeztető törpefenyők között bandukoltunk. Az energia kezdett fogyni, valamint a vizünk is, a szerpentin pedig nem kegyelmezett. Próbáltam kikapcsolni a gondolataimat, csak az előttem kanyargó útra összpontosítottam, a bögölyhad azonban folyamatosan kizökkentett. Ők nem voltak tekintettel senkire és semmire. Megállni nem lehetett, mert ellepték a lábunkat, és jól belakmároztak az izzadságunkból, de inkább a vérünkből. Próbáltuk elhessegetni őket, esélytelennek bizonyult.

 

Kilátás immár 2100 m magasból, a Spilios Agapitos menedékháztól


Verejtékes, küzdelmes feljutás után értük el a 2100 méteren található szálláshelyünket, a Spilios Agapitos (Zolotas) Refugee névre hallgató menedékházat. Körülbelül 70 férőhelyes, jól felszerelt létesítményről van szó. Bent lepakoltuk a cuccainkat, majd bejelentkeztünk a recepción. Mindenki kapott egy pár papucsot, mivel a menedékházban és a szálláshelyeken nem lehet bakancsban tartózkodni, majd megmutatták a fekhelyünket. A szobában 5 ágy volt egymás mellé téve, így tudtuk, hogy később még érkezhetnek lakótársak. Felhívták a figyelmünket, hogy a szemetünket nem hagyhatjuk itt, le kell vinnünk magunkkal a hegyről. Ez nem volt kérdés, megértettük, ne a személyzet vagy az öszvérek vigyék le, amit mi felcipeltünk magunkkal.


Elmentünk lezuhanyozni, meleg vízről nem is álmodhattunk 2100 méteren. Gyorsan letudtuk, majd sorban álltunk vacsoráért. Az egész napos menetelés után nagyon jólesett a forró bableves és a bolognai spagetti. Jóízűen elfogyasztottuk, majd visszamentünk a szobánkba. Időközben a létszám is teljes lett. Megvitattuk, hogy reggel korán kelünk, mivel indulunk a csúcstámadásra. Valaki lekapcsolta a villanyt, becsuktam a szemem, és már láttam is magam a csúcson Zeusszal, aki egy söröskupával fogad. Tudtam, kemény napunk lesz, a hegy nem adja könnyen magát. Igazam lett.

 

 

Folytatása következik

 

Szöveg és fotók: Huri Gábor 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Adonisz a legöregebb fa Európában

Canyoning Székelyföld legszebb szurdokában

Kalandtúra a Déli-Kárpátok egyik legszebb szegletében

Zakopane egyik legforgalmasabb pontja, a Gáspár-csúcs

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább