Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Az Olümposz, az istenek hegyének meghódítása - 2. rész: Találkozó

Turista Magazin 2019.10.21.

Új nap virradt, hamar elérkezett a reggel. Amíg a többiek sorban álltak reggeliért, én leültem a menedékház előtti padra, és a napfelkeltét bámultam. Tudtam, hogy eljött a nagy nap. Ma nem lehet meginogni, teljesíteni kell a kitűzött célt.

Erről álmodoztam hosszú ideje, és most itt vagyok, hogy helyt álljak ezen a megmérettetésen. Muszáj elérnünk a 2918 méter magas Mytikas hegycsúcsot, majd visszaereszkedni a 2650 méteren fekvő Christos Kakkalos nevű menedékházhoz, ugyanis oda foglaltunk szállást estére. Reggeli közben feltűnt, hogy kisebb-nagyobb csoportok folyamatosan rajtolnak el a csúcsra vezető túraútvonalon. Tudtuk, hogy nagy tömegre számíthatunk a felső régiókban.

 

Reggel a Spilios Agapitos Refugee menedékháznál


Miután mindenki feltöltötte magát elegendő energiával, a csapat is felkerekedett, és elindult a találkozóra. Bíztunk benne, hogy az istenek örülni fognak a látogatásunknak, és szívesen vendégül látnak minket az otthonukban. A lábunkban éreztük az előző nap megtett közel 2000 méter szintet, valamint a vállaink is újra „barátságot” kötöttek a túrahátizsákokkal. Továbbra is az E4-es turistautat követtük, ami a menedékházat elhagyva meredeken indult felfelé. Pár méter után visszatekintve csak a turistaház tetejét láttuk megbújni a fák között.

 

 
A nap első sugarai jól megvilágították a kanyargós szerpentint, amin haladtunk. Mintha az erős fényével útjelzőt húzott volna egyenesen a csúcsra. Jól kimelegedtem a kezdeti hegymenetben, így a reggeli hűvösben gyorsan felkapott pulóverem hamar lekívánkozott rólam. A környezet is kezdett megváltozni. Teljesen más arcát mutatta a vidék, mintha másik ruhát vett volna erre a nevezetes napra. Ahogy haladtunk egyre magasabbra, úgy tűntek el a fák, törpefenyők, felváltották őket a kövek, a sziklák és a hegycsúcsok. Többször megálltunk fényképezni, bármerre néztünk, lenyűgöző volt a kilátás.

 

 

Némelyik hegy felett nagy tömegben, gyorsan mozogtak a fellegek, amit az előző naphoz képest meglepő volt látni.

 

 
Megnyugtató volt számunkra, hogy a Mytikas csúcs környékén továbbra is a tengerkék eget fürkészhettük. Időközben az erdei ösvény teljesen megszűnt, kövekkel kirakott törmeléklejtőn folytattuk a felkapaszkodást.

 

 

Elértünk egy kereszteződéshez, ahol az út mellett egy tetővel ellátott fatáblán részletes térképet helyeztek el a túrázóknak. Itt a turistaút kettévált. Balra az E4-es jelölésen folytathattuk az utunkat a csúcsra, míg jobbra a piros háromszög útvonalon a csúcs alatt juthattunk el a két, közelben található menedékházhoz, melyek közül az egyikben töltöttük az éjszakát.

 


A baloldali útvonalon haladtunk tovább, először még enyhe emelkedőn. Pár kanyar után egy igen hosszú, meredek, törmelékes egyenes következett, végig a hegygerinc mentén. Az út a kékségbe veszett, nem látszott, hol a vége, csupán az eget láttam a távolban.

 

 

Itt kezdődött az első komolyabb erőpróba. Lépésről lépésre küzdöttem magam egyre feljebb, de így is többször meg kellett állnom egy kis időre, hogy kifújjam magam. Akkor sem volt üresjárat: fényképeket, videókat készítettem a körben elterülő hatalmas hegyekről.

 


A látványra egyáltalán nem lehetett panasz, csodálatos volt a táj. Egyre jobban felhősödött, egy ponton elértük a gerincet, és átláttunk a hegy azon oldalára, ahonnan korábban jöttünk. Kilátást hiába is vártunk, csupán a nagy fehérséget láttuk magunk előtt.

 

 

Pár percre leültünk a sziklákra pihenni, majd miután újra erőre kaptunk, folytattuk a menetelést. A táskám súlya nem segített az előrejutásban. Szerettem volna minél előbb letudni ezt a kemény kaptatót. Úgy éreztem, egy örökkévalóságig fog tartani, csak vánszorogtak a percek. Végtelen menetelésnek tűnt az egész. Arra kaptam fel a fejem, hogy elfogyott az út a lábam alatt.

 

 
Kicsit meglepődtem, amikor 360 fokos panoráma fogadott. A többiektől tudtam meg, hogy a Skala 2866 méter magas csúcsán vagyunk. Ahogy körbefordultam, figyelve a látóhatárt, megláttam a monumentális méretekkel rendelkező Mytikas csúcsot.

 

Az istenek hegye szemtől szemben. Nem lesz könnyű megmászni
 

Letaglózott a látvány, ahogy a felhők megpróbáltak átbukni a csúcs felett. Jobban megfigyelve több emberi alakot is ki lehetett venni a tetején. A szemem lejjebb vándorolt, az ösvényt kerestem, próbáltam kitalálni, hogy lehet eljutni odáig.

 


Tanácskozni kezdtünk az út további részét illetően. Az eredeti terv szerint tovább haladunk a csúcsra, onnan pedig egy másik útvonalon ereszkedünk le a menedékházig, ezzel bejárva az előzetesen kiszemelt körtúrát. Az előttünk álló szakasz azonban technikásnak tűnt, amit a megpakolt táskáinkkal nem tudtunk volna végigegyensúlyozni, teljes biztonsággal kimászni. Így olyan döntést hoztunk, hogy a túrazsákokat hátrahagyva próbáljuk meg elérni az ormot, majd visszajövünk a felszerelésért és az ismerős ösvényen megyünk le, amin feljöttünk.


Találtunk egy kövekből épített félköríves falat, ahol már több táskát otthagytak a túrázók. Itt mi is lepakoltunk, kivettük az értékeinket, felvettük a mászó sisakokat. Indulás előtt többen, köztük a menedékházak is javasolták, hogy erre a túrára mindenképpen szerezzünk be fejvédőt a lehulló kövek miatt. Fő a biztonság, és ha máshol nem is, itt érdemesnek bizonyult felvenni. Megtaláltuk a térképen csak szaggatott vonallal jelzett ösvényt.


Jobbról lemászva hagytuk el a Skalát és lépcsőkre emlékeztető sziklákon másztunk lefelé. Több helyen piros, felfestett jelzések mutatták, merre kell haladnunk a meredek sziklafalon. Biztos fogásokat kellett keresnem, és az sem volt mindegy, hova teszem a lábaimat. Nagy odafigyeléssel, de dinamikusan másztam a sziklákon. Talán a hátrahagyott, több mint egy napig cipelt túrahátizsákom hiánya miatt lehetett gyorsabb és megbízhatóbb a mozgásom, vagy az egekbe szökött adrenalin éreztette ezt velem. Mindenesetre folyamatosan haladtam előre, nem zavart a jobbra tátongó, mély szakadék sem.

 

 

Átjutottam egy láncos szakaszon, ami után egy meredek sziklafal következett felfelé. Ahogy feltekintettem a hegyvonulatra, oszlopokra hasonlító hatalmas sziklákat láttam, délcegen meredtek az ég felé.

 

 
Vajon ott lenne a görög Phanteon bejárata? - tettem fel magamnak a kérdést. Megkezdtem a kapaszkodást, azonban csúcsról ékező túrázókba botlottam. Ezen a ponton ismét lépcsőzetes képződményeken vitt az út, ki tudtuk kerülni egymást. Több felfelé haladót is megelőztem, akik lassabban mentek és maguk elé engedtek. Két helyen nagyobb kiterjedésű, sima felületű sziklák állták az utamat, amiken átmászva lehetett tovább jutni. Itt a fogások kicsik és nagyon ritkák voltak, az évek során erre látogatók simára, csúszósra koptatták őket, ezzel még jobban nehezítve az amúgy sem könnyű szakaszt.

 

"Innen már meglesz!"


Kis idő után elértem a sziklafal tetejét, átmászva a hágón megpillantottam a csúcsot. Már tényleg nem volt messze, pár lépés csupán. „Innen már meglesz!” - mondtam ki hangosan is. Fokozódott az izgalom, a szívem majd kiugrott a helyéről. A csúcson kiszúrtam a görög zászlót, ami hívogatóan lengedezett a szélben. Hol van Zeusz? Hol vannak az istenek? Merre van a kristálypalota? Hol az istenek lakhelye? Felocsúdva a gondolatokból, tudatosult bennem, hogy megérkeztem az oromra. Görögország legmagasabb pontján állok, a Mytikas csúcson. Meghódítottam az Olümposz hegyet! 2918 méter, a legmagasabb hely, amit saját erőből, túráim során sikerült elérnem.

 

Az Mytikas, azaz a legendás Olümposz tetején


Jöhetett egy spártai harci kiáltás, amit meglepetésemre a csúcson lévők viszonoztak. Levettem a sisakot a fejemről, majd visszafordultam a többieket keresve. Mivel még nem láttam őket felbukkanni a szikla mögül, körbejártam a zászló környékét. A gyorsan haladó felhők többször betakarták a hegycsúcsot, vadászni kellett a kilátást. Ennek ellenére, amikor kitisztult, sikerült pár szép képet és videót készíteni. Közben a többiek is megérkeztek.

 

Panoráma viharfellegekkel


A zászló mellett egy betonoszlopra felszerelt fémládában találtunk egy csúcsfüzetet. Kerestünk egy üres oldalt, és a lap tetejére felírtuk: „Túratesók Hegyen-Völgyön”, alá pedig a keresztnevünket. Ezután elfogyasztottuk a megérdemelt csúcscsokit, és lefényképeztük egymást a görög zászlóval. Sikerült megmászni a Mytikas-t, viszont az aznapi cél a menedékház elérése volt, ezt nem volt szabad elfelejtenünk. Indulás előtt még újra minden irányból megcsodáltuk a kilátást - már amennyit a felhők engedtek - és megkezdtük az ereszkedést a csúcsról.

 

Ereszkedés a Mytikas csúcs oldalában


Hamar rájöttünk, hogy ez még nagyobb összpontosítást és odafigyelést igényel. A sima, sziklás részek lefelé még nehezebbek voltak, mint korábban felfelé. Mikor végre visszamásztunk a Skalára, az időjárás rosszabbra fordult. Felerősödött a szél, elment a nap, a felhők beültek a völgybe, teljesen eltakarva ezzel a meredek törmeléklejtőt. Nagyobb pihenőt tartottunk, előkerültek a szendvicsek. Ebéd után összeszedtük a holminkat, és folytattuk az utunkat a hosszú lejtőn immár lefelé.

 

Visszatekintés az ösvényen


Párszor megcsúsztam ereszkedés közben, ezért elővettem a túrabotot. A törmelékes talajon jó szolgálatot tett. A felhők továbbra is uralták a hegygerincet, az ösvényt és a jobbra található mély katlant. Én haladtam elöl, a többiek pedig kicsit lemaradva mögöttem. Így a már említett elágazáshoz megérkezve, gondoltam, bevárom őket. Addig is lepakoltam a térképet tartó fatábla mellé. Amíg a többiekre vártam, a felfelé tartó túrázók tőlem kérdezték meg, milyen messze van még a csúcs. Megpróbáltam segíteni nekik, lelket önteni beléjük, több-kevesebb sikerrel.

 


Miután újból együtt volt a csapat, a piros háromszög útvonalon folytatódott a túránk. Egyből meredek szerpentinnel kezdtünk, majdnem 200 métert kellett visszamászni, míg az út vízszintesre váltott. Az ösvény végig a csúcs alatt hosszában, a meredek sziklafalon vezetett. Azt gondoltuk, itt úgysem találkozunk szembe jövőkkel. Tévedtünk. Először csak pár emberrel futottunk össze. Ismét elöl haladtam, amikor egy meredekebb emelkedő után kilátóponthoz értem.

 

Csodás helyen, de nagyon messze van még a Christos Kakkalos menedékház


Körbetekintve csodálatos kilátásban volt részem. A gyorsan mozgó felhők felfelé úsztak a sziklafalon. Madarak bukkantak ki a fehérségből, és repültek tovább a csúcs felé. Nagy volt a csend. Leültem egy kőre az út mellett, és a tájat kémleltem. Amikor a többiek mellém értek, felálltam, majd követtem őket az úton. Már messziről láttam, hogy szemből egy nagyobb, közel tíz emberből álló csoport érkezik. Az összeszűkült csapáson forgalmi dugó volt kialakulóban, de sikeresen elkerültük egymást. Haladtunk tovább, amikor a távolban kiszúrtam a menedékházat, ahová tartottunk. Meg is jegyeztük, hogy igen messze van még.

 

 
A terep nem tűnt nehéznek, de az emelkedőkön való feljutás már kezdett fárasztó lenni. A korábbi hosszú lejtmenet a térdeimet is kikezdte, a lábaim irgalomért könyörögtek. Megérezték a két nap alatt megtett utat és a leküzdött szinteket. Kis pihenőt tartottunk. A többiek pakolásztak a táskájukban, én pedig szépen lassan tovább indultam.

 

Ahogy magamban elmélázva bandukoltam előre, egyszer csak hatalmas robaj szakította meg a csendet. A közeli sziklafalakról visszaverődött a hang, ami még jobban felerősítette és visszalökte a völgybe, ahonnét érkezett. Velőtrázó volt, mint egy oroszlán üvöltése. A mennydörgés hangja volt vagy a viharok és villámok istene kiáltott felénk? Megijedtem. Növelve a tempómon, célba vettem a menedékházat. Jött a következő dörgés, ami talán még gorombább volt, mint az előző.

 

A vihar gyorsan közelít, a menedékház kevésbé


Amint jobbra tekintettem a völgybe, megláttam a sötét viharfelhőket. A környéken nem volt hova bújni. Kopár sziklák meredtek ránk, sehol egy nagyobb hasadék vagy barlang, ahová behúzódhattunk volna. A vihar előli nagy sietségben nem vettem észre, hogy letérek az ösvényről, és egy mellékcsapáson haladok. Megszűnt az út, egy szakadék szélén találtam magam. Innen nem volt tovább, zsákutca. Jött a felismerés, eltévedtem, rossz felé jöttem.


Ekkor egy hatalmas villám hasította végig az eget a völgy fölött. Elindultam az úton visszafelé. Hallottam, ahogy a többiek beszélgetnek, de nem láttam őket. Kiabálni kezdtem, hogy meghalljanak. Pár kiáltás után megláttam őket, két méterrel álltak felettem a szikla tetején. Az úton nem akartam visszasétálni, így felmásztam hozzájuk. Komolyabb tempóra váltottunk, de ez a lendület nem tartott sokáig, pár méter után újra megálltunk. Sajnos egy meredek katlan választott el minket a menedékháztól, amit balról meg kellett kerülnünk. Bíztunk benne, hogy még így is időben elérjük.

 

Távolságok és mélységek


A mennydörgések sűrűsödni kezdtek, próbáltam megbecsülni, milyen messze van a vihar. Az adrenalin vitt előre, a fáradtság, amit korábban éreztem, teljesen megszűnt. Arra összpontosítottam, hogy elérjem a házat, de majdnem egy teljes kört meg kellett tenni az ösvényen. Ahogy a mély katlanba pillantottam, alakokat láttam felfelé mászni, akik szintén a vihar elől menekültek. Senkinek sem volt kedve megvárni, amíg lecsap. Újabb hatalmas robaj visszhangzott végig a közeli hegyeken. Balról zergéket láttam egy füves részen, felkapták a fejüket, ahogy elhaladtam mellettük. Sokkal nyugodtabbak voltak, mint mi.

 

A zergék sem a vihartól, sem az embertől nem féltek túlságosan


A felhők teljesen belepték a tájat, olyan volt, mintha tejködben meneteltünk volna előre. A látótávolság pár méterre csökkent, majd elkezdett oldalról szemetelni az eső. A menedékházat nem láttam, de gondoltam, hogy közel van. Az út mentén sátrak voltak felállítva.

 

Az utolsó méterek
 

Elértem a házfalat, kerestem a bejáratot. Visszapillantottam, senkit sem láttam, csak a hatalmas fehérség volt mindenütt. Megtaláltam a bejáratot, megálltam előtte és vártam a többieket. Hirtelen tűntek fel a ház fala mellett, végig ott jöttek mögöttem. Közösen beléptünk az ajtón.

 

Végre biztonságban


Kis menedékház volt, ami megtelt emberekkel. Lepakoltunk, bemutatkoztunk, majd a bakancsokat papucsra cseréltük. A kinti zajokat teljesen kizártam, már nem érdekelt a vihar. Tudtam, hogy biztonságban vagyunk, megmenekültünk. Az emeleten volt a hálókörlet, ami sima és emeletes ágyakból állt. Megmutatták a priccseinket, ezt követően pár körben felhordtuk a cuccainkat. Kikértük az estebédet és leültünk az alsó szinten, míg a megérdemelt meleg ételt vártuk. Elfogyasztottunk pár Mythos sört, megünnepeltük a sikeres csúcstámadást, és a dühös Zeusztól való megmenekülésünket is.

 

"Megünnepeltük a sikeres csúcstámadást, és a dühös Zeusztól való megmenekülésünket"
 

A viharban még jégeső is esett, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozott, így még sötétedés előtt kimentük és sétáltunk egy kicsit a menedékház körül. Bíztam benne, hogy éjszaka kipihenem ezt a tartalmas napot, azonban a bariton hangú társaság, akik velünk együtt összegyűltek ebben a kis házban, még csak akkor kezdték meg fokozott hangvételű beszélgetésüket, majd hajnalban a horkolóbajnokságot.

 

 

Szöveg és fotók: Huri Gábor

 

Az előző részt ide kattintva olvashatod.