Túránk a Szamentu-barlang közelében, árnyas erdő mélyén megbújó Barátságkerti kulcsosháztól indult jelzetlen ösvényeken Gyurkó-lápa felé, ahol egy markáns szikla és a fennsíkperemi első leszakadás ejtett ámulatba minket. Innen nyugatnak fordultunk egy jól járható, nagyjából szintben kanyargó erdészeti dózerúton. Jobbra meredeken eső hegyoldal, balra változatos sziklaformák az útbevágás mentén.

1 / 7

Különösen Gyurkó-lápa felett sűrűsödtek a mészkőkibukkanások kisebb falakká. Utunk innen lassan elkezdett ereszkedni a Harica-patak völgyének oldalában, így az első ösvényen leóvatoskodtunk a völgytalpra, ahol még nem volt vízfolyás, de az eróziós árkok jelezték, hogy nagyobb esőzéskor itt rohan lefelé a víz. Most már a kék sávot követtük, de nem sokáig, mert hamar elértük a meredeken felfelé húzó kék háromszöggel jelzett ösvényt, ami

2 / 7

De a nyílt mészkősziklagyep szépsége, változatossága nekem jobban lekötötte a figyelmemet. Ha botanikus lennék, biztos, hogy órákat vizsgálódtam volna ott

A lelki feltöltődés és némi pihegés után a piros sávon indultunk el az Odvas-kő felé. Az utolsó szakasz itt is egy kis kapaszkodós „hegymászásba” torkollott, de megérte; a jutalom pazar panoráma volt.

3 / 7

Ám izgalmasabb volt tudnunk, hogy a kilátóhelyünk alatti mélyben a Bükk egyik legszebb (melyik nem az?) völgye rejtőzik a Csondró-patakkal, az Ámor-forrással és az a fölötte levő barlangszállással.

Kapcsolódó cikkek

A Bükk kék útja

Tovább

Megtaláltuk a Bükk egymásba kapaszkodó fáit

Tovább

A kék háromszög jelzést követve romantikus hangulatú erdőben értünk a Czakó-kő szorosához, ahol már a Csondró-patak apró vízeséseit fotózhattuk közelről. Folytatva utunkat egyre meredekebb ösvényen kapaszkodtunk fel a most is bővizű Mária-forráshoz, ahol szusszantunk egyet a padokon.

5 / 7

Innen hamar a Látó-kövekhez értünk, ahova feljutni nem volt egyszerű, és nem csak a többi turista miatt, a kezeinket is használni kellett kapaszkodásra. Ahogy felértünk, és biztonságos helyet kerestünk,

A szikláról leóvatoskodva újabb látvány égett a retinánkba: papucsos, retikülös „turisták” igyekezetek felfelé. Csak a közeli „Ádám és Éva fa” megható látványa ellensúlyozta megdöbbenésünket.

6 / 7

Gyorsan a Szentléleki turistaház és étteremhez, vagy mihez is, értünk. Ugyanis zárva volt. Pontosabban neve és múltja ellenére nem szolgál ki túrázókat, csak a saját ott lakó vendégeit. Megdöbbenés, szomorúság és értetlenség kavargott bennünk, hiszen számítottunk egy megérdemelt ebédre. De mi nem adtuk fel, és egy sokkal hangulatosabb helyen ebédeltünk, a pálos kolostor romjai között. Igaz, itt nem volt pincér és étlap, de volt vidámság, szendvics, kínálós süti, csoki, füge, gumicukor, és más mennyei fogás. (Na, a hideg sör azért hiányzott.) Közben persze megcsodáltuk a regélő romok szépségét, megéreztük letűnt korok üzenetét.

Kényelmesen, jórészt szintben haladva, ahogy ebéd után illik, sétáltunk a Köpüs-forráshoz. A szép, de kissé elhanyagolt környezet pihenésre csábított, de a már közeli attrakció jobban vonzott, így jelzetlen ösvényeken kanyarogva tovább túráztunk a fantasztikus kilátást nyújtó Köpüs-kőre.

Lenyűgöző volt látni azt is, ahogy a felső-triász mészkő-, breccsaszirtek sokszor aláhajló falakkal szakadtak le a mélybe. A sok csodálni való szépsége (és a kajakóma?) elcsendesítette a társaságot: lefeküdtünk az illatos gyepre, hallgattuk a Bükk üzenetét, és néztük a felhők finom játékát.

A következő kilátópontot pár kilométer után már ismét az északi peremen, az Örvény-kőnél élvezhettük. A Jókai emlékét őrző emlékmű nem a legjobb állapotban volt, és a kilátás is már erősen korlátozott lett innen, de a nagy magyar író (bujdosásban) kedvenc helyén lenni, bizony jó érzés volt. Csak az alattunk gyakorló sziklamászók neszei térítettek minket vissza a nagy mesélő korából.

Az Örvény-kőtől délkelet felé vettük az irányt, hogy a Magos-követ se hagyjuk ki. Kár lett volna! Mintha a Köpüs-kő testvérénél járnánk, a látvány, az élmény hasonlóan varázslatos, csak Miskolc került közelebb hozzánk.

7 / 7

A Magos-kőtől légvonalban csak 800 m-re lévő Vidróczky-szikla felkeresése jól indult: alig járt, de szép vezetésű ösvényen caplattunk célunk felé, de a piros sávról letérve már szükség volt némi indián ösztönre, mert a teljesen benőtt, kanyargós, bedőlt fás csapások sokszor elbújtak a szemünk elől. Odaérve egy apró, de nagyon hangulatos sziklatetőről tekinthettünk szét.

Innen a Sólyom-kút volt a következő állomásunk, ahová egy „alig” utacska vezetett, ám utána már ennek sem volt folytatása, így kikeveregtünk a Szentlélekre vivő országútra, melyről átvágtunk a sárga sávra a Szamentu-barlang felé.

A névadó Szamentu az alvilág egyik Istene volt. Ez találó, mert a víznyelő szakadéka, a bejárat fölötti sziklafal sötétlő mogorvasága igencsak nyomasztó volt. Siettünk is tovább most már közeli szállásunkig. A Bükk ezen a 19 km-es túrán is bőkezűen ontotta kincseit a természet barátainak, kis csapatunknak.