Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2020. november 11.

Badacsony alacsony felhőkben

A Balaton vidéke mindig szép, nem csak nyáron. Csodás a téli visszafogottság és nyugalom, a tavaszi virágpompa és illatfelhő, az őszi színkavalkád és mustillat. Most ősszel inkább áztató esőben volt részünk, amikor elindultunk 10 km-es badacsonyi túránkra.

Az áztató esőben a badacsonyi kikötőtől indultunk régi házak és villák között. Nekem egy szomorkás, magyaros Provance hangulata sejlett fel a látványtól, csak itt a fehér mészköveket a fekete bazalt helyettesítette. Ennek ellenére gyakran hagyta el a szánkat a mondat: „na, ezt elfogadnám.” Miután a fél falut örökbe fogadtuk, elértük a (nem eléggé) híres bazalttemplomot.

Állítólag ilyen csak kettő van Európában, a másik a franciáknál. Megcsodáltuk. Azt is, hogy a sárga, felfelé vezető jelzést milyen jól el lehet dugni. Mégis megtaláltuk, de nem biztos, hogy érdemes volt. Innentől ugyanis egy órán keresztül felfelé kapaszkodtunk ködben, szemerkélő, csepegő, szóval tartósan áztató esőben. No de azért nézelődtünk, gyönyörködtünk is. A táj egyre zártabb, erdősebb lett, sok emberi behatás nyomával: utak, ösvények, kőfejtő gödrök, meddőhányók, kőtengerek, bányasebek mindenfelé.

Az első nagy bányaudvarban két meglepetés is várt: kőből épült, masszív, kettős, tiszta budi, és egy csodálatosan egyszerű, fekete kápolna Szent Istvánnak szentelve. Bár különböző minőségről van szó, de egyik sem szerepelt sem a térképeken, sem a kapott prospektusokban, sem az útjelző táblákon. Pedig testi szükség esetén a budi, és még inkább (lelki szükség esetén) a komor bazaltkövekből épült egyszerű, ám méltóságteljes kápolna nagy élmény.

Innen tovább haladva bekomorult az ösvény, és romantikus kanyargással lépcsőkön vezetett a Klastrom-kútig, ahol II. János Pál pápa emléke fogadott. Szép, szakrális hely, itt tisztább lesz az ember, az akkor szorgalmasan csöpögő eső nélkül is. Valószínűleg itt időzik még az egykori közeli pálos kolostor szerzeteseinek imája.

Visszaindultunk a sárga sávhoz, ami hamarosan az itteni Kőkapuhoz vitt minket. A zempléni is hatásos volt, de itt szinte ránk szakadtak a bazaltsziklák. Az elhanyagol terméskőből rakott, lépcsős ösvényen a ködben, (felhőben?) egyszerre volt nyugtalanító és felemelő a felfelé bandukolás. Vad és mégis befogadó volt a táj. Meg-megállva, gyönyörködve haladtunk felfelé a Kisfaludy-kilátóig. Ez lett életem első kilátója, ahová nem mentem fel; felhőt látok itt lent is. A látótávolság nem volt ötven méter sem.

A csúcson azért stílusosan kortyoltunk egy kis kéknyelűt a szendvics mellé, s már mentünk is tovább az Országos Kéken. Szinte furcsa volt innentől végig lefelé menni a szállásunkhoz. De addig jórészt a szürke párába burkolódzó, sejtelmes erdőben gyalogoltunk. Pár percre megálltunk egy kőkunyhónál, fedett helyen megnézni a térképünket. Felesleges volt. A térképeink és a valóság itt szétvált, már ami az útjelzéseket illette.

Ekkorra „szerencsére” már úgy átáztunk, hogy számunkra egyértelmű volt; most már csak hazafelé vihet az utunk. Így jutottunk el a Hertelendy-emlékhelyhez, és az alatta hívogató kilátóhelyhez, ahol nem akartunk hinni a szemünknek; a felhők alá értünk, s így, ha vízpermeten keresztül is, de láttuk a Balatont a hegytető peremén őrködő bazaltoszlop tetejéről! Hosszú percekig bámultuk a borongós hangulatú badacsonyi tópart méla szépségét.

Kőlépcsők során, kanyarogva jutottunk egyre lejjebb és lejjebb. Furcsa, ormótlan betonpadok jelezték a település határának közeledtét. S egyszer csak megérkeztünk az első szőlőültetvény terméskő falához, ahol steinmanok, kőemberek serege díszelgett. Ilyen „tömeget” utoljára a Dolomitokban láttam, de ott a kőmanók hófehérek voltak, míg itt fényes feketén csillogtak az esőtől. Egy szolid alkotással mi is hozzájárultunk a szabadtéri szoborpark fejlesztéséhez.

Innen már csak pár perc volt a civilizáció, a Szegedy Róza-háznál lévő parkoló. De előbb megálltunk a szép emlékű Rózsa-kő előtt. Mi már ültünk rajta a feleségemmel, ha utólag is, de nekünk bevált. Annál kevésbé a várva-várt borkóstolás. Minden borozó és étterem zárva volt, így egyetlen autentikus badacsonyi bort sem tudtunk megkóstolni. És egy jó forró levest sem, pedig áthűlt testünk igencsak ácsingózott utána. Így maradt a szapora tempó, az otthoni lélekmelegítő. Pontosítok, a túra egésze is lélekmelegítő volt! De azért jó időben, folyamatos eső, köd, felhő nélkül még élvezhetőbb lett volna. Ám ilyen túra is kell, hogy lássuk a természet egy másik arcát.

A cikk először 2019 novemberében jelent meg.

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

2020.11.09.

Erdő mélyén, szántók szélén, szétszórt kis tanyák közt bújik meg szerényen, pedig akár a Hősök terén is megállná a helyét. Aszfaltos út nem vezet hozzá, saras, poros földutak futnak az egykori kunhalom felé, melyen immár százhúsz esztendeje áll büszkén, ám mégis kissé elfeledetten a megkapóan szép Hétvezér-emlékmű.

→ Tovább
Kalandtúra a vadregényes Rám-szakadékban

Kalandtúra a vadregényes Rám-szakadékban

2020.11.04.

A 90-es években még láncokon kapaszkodhattak fel a bátrabbak a legendás hírű Rám-szakadék vízesésein, ma már létrák segítik az előrejutást, így szinte mindenki számára jól járható az ország leghíresebb szurdokvölgye. Az elmúlt hónapok esőzései szépen kitisztították az itt-ott feltöltődni látszó medret, így egy kellemes családi túra keretében a régi fényében ragyogó Rám-szakadékot járhattuk be újra.

→ Tovább