Szép kilátás

Tenczer Gábor blogja

Éjszaka a Durva-hegy Akropoliszán

Tenczer Gábor 2019.10.19.

Felfedeztük a magyarok osztrák hegyének nyugati, kevéssé ismert oldalát és fellegvárát.

Két nagyobb fiammal bejártuk, megmásztuk az összes magyarországi via ferratát, tovább kellett lépni egy olyan komolyabb mászóútra, ahol már van tér, nagy magasság, egyszóval irány az Alpok.


Persze az Alpoknak a legközelebb eső része, a Keleti-Alpok is rendelkezik olyan via ferrata, azaz mondjuk inkább németül, ha már itt vagyunk: klettersteig-úttal, ami minden igényt kielégít, ha az ember tovább akar lépni, és ezért nem is kell messzebbre menni a Rax hegységnél (Raxalpe).

Durva-hegy: Felmerül, hogy lehet ilyen fura neve egy osztrák hegységnek, hogy Rax? A Der Standard cikke szerint a Raxon túrázni rossz időben (főleg télen), viharban, ködben kellemetlen, sőt veszélyes. Ezért neve a középkori középfelnémet rahse, azaz durva szóból ered, ami az idők során egyszerűsödött raxra. Durva.

A Rax 3,5-4 óra autózásnyira van Budapesttől. Széles, 1700-2000 méter magas platója négy fő irányból közelíthető meg. A leggyorsabb, legkönnyebb a keleti irány (nahát, csak nem a bécsiek is erről jönnek?>, ahonnan egy felvonóval, a Raxseilbahnnal 10 perc alatt fenn vagyunk a fennsíkon. Párszor jöttem már föl innen, felvonóval és gyalog is.

Észak felől a Höllental (Pokol-völgy) választja el a Raxot északi fivérétől, a Schneebergtől. Itt közös kiindulópont a Weichtalhaus, ahonnan könnyű, de látványos via ferrátákon lehet feljutni a Rax-fennsíkra. Errefelé, az Ördög fürdőszobájában egyszer már leizzadtunk. Dél felől Preiner Gscheid vagy a Greisleitenhof parkolója a startpont, innen megközelíthető egyfelől a Rax legnevezetesebb klettersteig-útja, a Haidsteig, másfelől fel lehet hágni a kígyózó Schlangenweg-en a fennsíkra a csúcs, a Heukuppe felé. Ezeket az útvonalakat is ismertem már korábbról.

Raxopolisz

Amit viszont nem ismertem, csak távolról csodáltam, az az osztrák sajtóban csak a Rax Akropoliszaként emlegetett Habsburghaus, ami a fennsík távoli, nehezen megközelíthető, észak-nyugati szegletében üldögélt a Grieskogel nevű orom tetején, és úgy általában véve az egész nyugati oldal. Mivel szeretem az ismeretlen utakat, erre vettük az elmúlt hétvégén az irányt Leóval, Olivérrel, valamint Renivel, Olivér barátnőjével, akinek a bevezető tatabányai Öt vezér via ferrata után ez volt a következő mászóútja.

A terv az volt, hogy szombat reggel kocsival elmegyünk Hinternasswaldig (710 m), nagyjából az egyetlen településig-parkolóig, ahonnan a Habsburghaus könnyen megközelíthető, onnan gyaloglunk a hegylábi bükkösben pár kilométert, majd nekimegyünk a meredeknek, aminek a felső sziklás harmadán becsatlakozunk a Barenlochsteig nevű könnyű (B-s), de látványos klettersteigbe, és a végén kikötünk a Habsburghausnál (1785 m).

Ebből a tervből a meredekig minden meg is valósult, igaz, megkésve. Ezért egy bizonyos ponton szavazásra kellett bocsájtanom a kérdést: vacsora vagy látvány? (Ha a hosszabb, látványosabb úton maradunk, lekéshettük volna a vacsorát, ételünk meg nem volt.) Mivel a vacsora győzött, hogy időben odaérjünk, ki kellett hagynunk a nagyobb kerülőt jelentő ferrátát, és a rövidebb-gyorsabb Peter Jokel úton mentünk fel. Ami keményen meredek volt, és szinte végig a fák takarásában haladt.

A nagy, drótköteles kapaszkodókkal tarkított lépcsőzésben fél órás szusszanót jelentett egy közel kilométer hosszú, enyhén emelkedő gerinc, a végében egy nagy, gyepes tisztással. A nap szépen sütött, a fenyőillatba föld- és fűszag vegyült, körben csicseregtek a madarak. Legjobb lett volna ott helyben tárbort verni. De volt még előttünk még egy újabb meredek emelkedő még a házig, ami már a törpefenyős alpesi régióba repített minket. Végül időben elértük a vacsorát, az 5 km hosszú, 1070 méteres szintemelkedést kb 3,5 óra alatt tettük meg.

A Habsburghausban szigorú a házirend: este 7-ig van vacsora, este 10 után pedig mindenkinek irány az ágy. Az étel egész jó volt, sertesszeletet ettem zsemlegombóccal és párolt káposztával, a többiek frankfurti virslit vagy csilis babot. Ennek a háznak van a Raxon a legjobb panorámája: a közös étkező fala nyugat felé nagy üvegtáblákból áll, nagyon jó a kilátás Schneealpe-ra, Ötscherre és Hochschwabra és a többi hegyre.

A menedékház tiszta, jó állapotú, négyágyas szobánk kényelmes volt és fűtött. A mosdóban és a vécében folyt a csapból a víz (a ciszternából), de nem ajánlották ivásra. Ezért aki kockázatmentesen akar vizet inni, annak 5 eurót kicsengetni a másfél literes ásványvizért. (A sör ára 4,20, a frittatensuppe, azaz palacsintatésztás húsleves hasonló árú, ahogy általában a hegyi menedékházakban.) Vacsora után még pont elértük a háztól nem messze eső magaslatról a naplementét.

A kis csúcson egy vaskereszt áll, Karl Jahn a ház egykori gondnokának emlékére.

Karl Jahn: A Habsburghaus gondnoka 1919 február 8-án, egy hatalmas hóviharban halt meg, amikor épp az ellátást szállította volna a házba. A mínusz 22 fokos fagyban, rossz látási körülmények között elvesztette az utat, és leroskadt egy kisebb szikla mellé, hátán a 25 kilogrammnyi élelemmel. Felkelni már nem tudott, mert megfagyott - mindössze párszáz méterre a ház ajtajától.

A sötétség leszálltával visszamentünk a házba, ahol a vendéglőrészben este tízig még snapszeroztunk egy jót. Este tízkor takarodót fújnak az egész házban, vége az életnek, le kell dőlni aludni. Ez nekünk nem jelentett túl nagy nehézséget, mert egyfelől eléggé kiszívta az erőnket a kaptatás, másfelől a következő nap reggel 6.30-kor keltünk, hogy be tudjuk járni a tervezett utat a fennsíkon a Haidsteigig meg vissza, és le egész a kocsiig.

A klettersteig-nap


Nem számoltam ki előre, hogy ez milyen kemény menet lesz, túra közben döbbentünk rá, hogy aznapra egy 15 kilométer hosszú gyaloglást választottunk, 740 méternyi összes szintemelkedéssel (ebből 400 méter a klettersteig-mászás), és 1840 méter összes szinteséssel. Ez azért brutál adag. Mégis aránylag vidáman teljesítettük.

A fennsíkon túrázás teljesen más hangulatú, mint az izzadságos felfelé kapaszkodás. Itt is vannak kisebb fel-le szintek, de óriási a tér, belátni nemcsak a Rax csúcsait, hanem távolabb, a távolban a többi hegy más-más árnyalatú kékes körvonalait is. Szerencsénk volt az idővel, a nap derűs-melegen sütött, a szél csak a Trinksteinsattelnél (Ivókő-nyereg) erősödött fel.

A Haidsteig aljáig könnyedén elmentünk, nem számítva persze a bokatekerő apró köves kőlejtőt a klettersteig beszállásig. Ott találkoztunk egy soproni csapattal, ők is a Haidsteigre jöttek. Megegyeztünk velük abban, hogy a Rax igazából "a magyarok hegye", olyan sokan jönnek ide tőlünk, de közülük is leginkább a soproniaké. Akik megengedik persze, hogy néha a budapestiek is másszanak rajta, tette hozzá a soproni túratárs mosolygósan.

A falon két, mai szemmel elég kényelmetlenül járható, függőleges vaslétra hidalja át a nagyon meredek szakaszokat. Először nem értettem, miért nem cserélték még le őket. Később tudtam meg, hogy ezek a míves létrák Gustav Jahn festő keze munkáját dicsérik, és már 1921 óta, azaz 98 éve állnak ellen az idő vasfogának, egyszóval történelmi emlékként kell tisztelni őket.

A mi csapatunkban rajtam kívül nem volt még olyan, aki alpesi, nagy szintkülönbségű klettersteiget mászott volna. Fiaimon ki is jött a zöldfülűség, erőből húzták magukat ott, ahol lépni is lehetett volna, ezért elég hamar kimerültek, és a panoráma miatti elragadtatott hangokat felváltotta a visszafojtott káromkodás. Szép lassan azért felértünk, a csúcskönyvet őrző Fekete Madonnánál már nem volt gond a tériszonnyal sem. A legnehezebb részt, a szűk kéményt is átvészeltük, bár akin hátizsák volt, az megszenvedett vele egy kicsit.

A Haidsteig 420 méter magas sziklafala alapvetően nem nagyon nehéz (C-D besorolású), alapvetően bárki, aki jó kondiban van, fel tud mászni rajta. Ami azonban bonyolítja a mászást, gyakorta kitett helyeken, közvetlenül nagy mélység fölött kell mászni, ez pedig könnyen pánikba ejtheti azt, aki még nem volt hasonló helyen. Egy kis rutin megszerzése azért is ajánlatos előtte, mert ha a mászó nem gondolkodik, hanem erőből próbálja megoldani a nehezebb felkapaszkodásokat, könnyen kifogyhat az izomból. Az pedig nagyon kellemetlen helyzeteket idézhet elő. A pontos falrajz ide kattintva megnézhető.

A sziklatetőn gratuláltam mindenkinek, aztán rövid pihenőt követően elindultunk vissza a Habsburghaus felé, hiszen aznap még haza kellett érnünk.

Hazafelé


Azzal számoltam, hogy útközben eszünk egy levest az útba eső Neu Seehüttében, de sajnos olyan sor állt a pultnál, hogy nem volt időnk kivárni. Ezért elrágcsáltuk a vész-vésztartalékként hozott csokis nápolyit.

A Neue Seehütte elődjét 1893-ban építették, miután két bécsi hegymászó, Deinzer és Lischka megfagyott egy hóviharban. Abban az időben volt egy tó közvetlenül az alpesi kunyhó mellett. A második világháború környékén a tó néhány napon belül elszivárgott. Innen a név második fele (See, mint tó), a Neue pedig azért került oda, mert a régi házat 1946-ban elbontották. A kép forrása a menedékház honlapja.

A visszaút legmagasabb pontja a Trinksteinsattel fölött volt, 1900 méteren, a Hans Nemecek-Raxgmoa hegyimentő-kunyhótól nem messze. Itt tavaly télen jártunk, amikor hótalppal tettünk meg egy szép kört a hóviharos Rax-fennsíkon.

A menedék-kunyhó mindig nyitva van, hogy a vihar elől be lehessen menekülni. A hüttét a Raxgmoa (ez a helyi dialektusban annyit tesz, hogy Raxgemeinde, azaz Rax Egyesület) építette első változatában 1914-ben, majd 1942-ben újjáépítették. Ekkor kapta a Hans Nemecek nevet, aki egy kiváló osztrák hegymászó és hegyi mentő volt.

A tetőpontról nyugodt lankán haladt a turistaút a Habsburghausig, ahol feltankoltunk fritattensuppéval és 4,5 liter ásványvízzel. Innen a völgymenet első harmadánál beleakadtunk egy útjelzőtáblába, ami a Kaisersteig útvonalon rövidebb elérési időt mutatott, mint a Peter Jokel steig útvonal, amin feljöttünk.

Ismét szavazás útján döntöttünk a Kaisersteig mellett, amit nem bántunk meg. Ez az útvonal az egyenletesebb ereszkedés miatt kevésbé gyilkolta le a térdízületeinket és combizmainkat. Délután hatra értünk le a völgybe a parkolóhoz, azaz aznap bő kilenc órát mentünk fel és le a hegyen. Eléggé el is fáradtunk. Az útvonal az outdooractive térképén:

Összefoglalva: A Rax nyugati oldala sokkal érdekesebb, vadabb és természetközelibb, mint a kábelvasúttal ellátott, népszerű keleti oldal. A nyugati oldal nagy falait, például a Kahlmaurert, és az azon kígyózó könnyebb (B-s) klettersteigeket most kihagytuk, mert a Haidsteigre siettünk, de legkisebb fiammal visszatérünk ide, hogy felfedezzük azokat is. A nagyobbak és Reni letették a haladó klettersteig vizsgát, már tudom, hogy nagyobb magasságban sem ijednek meg, haladhatunk befelé és magasabbra az Alpokban. A Rax Akropolisza pedig beváltotta a reményeket, legalább olyan jó belülről is, mint amilyen jól néz ki a távolból.

Az igazi túrázó nem szórja szét a szemetét a szabadban, hanem hazaviszi, és kidobja a kukába. Óvd a természetet, maradjon a gyerekeidnek is belőle!

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.