Szöveg és fotó:

2025. június 20.

Hőguta, csalán és csendes erdők – élménybeszámoló a Börzsönyi Kékről

A Börzsönyi Kéktúra 66 kilométerének kétharmadát már évekkel ezelőtt kipipáltam. A hátralévő Szob–Nagybörzsöny szakaszt azóta húztam, halogattam, de aztán a héten leporoltam a bélyegzőfüzetet – ami azóta megélte frissített, 4. kiadását is – és nekivágtam a maradék 22 kilométernek. Hogy hogy tetszett? Nos... Inkább olvassátok el a részletes beszámolót!

A busz 8:10-re ér Nagybörzsönybe, a Malomkert Panzió éttermében segítőkészek a pecsételésben (tintát és tintapárnát is találunk), minden flottul indul. Utána a bolt felé vesszük az irányt,

már messziről halljuk a szisszenő söröket (8:10!),

majd mikor belépünk, meglepve tapasztalom, hogy a közért egyben posta is. Csodálatos hatékonyság, bár azért nem teljes körű a szolgáltatás: egy Nemzeti Dohánybolt talán még elférne az épületben. Mi – ekkor még – nem sört vásárolunk, hanem élelmet az útra, és nekivágunk a kéknek.

Nagybörzsöny központja

1 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

A Bányásztemplomnál objektívcsere, széles látószögben kattan a fényképezőgép, majd a Ságvári utcára kanyarodva azon kezdek töprengeni, hogy ez vajon az a Ságvári-e, és ha igen, akkor mit keres itt 2025-ben, de aztán a gondolatmenetet félbeszakítja egy új építésű, ijesztően robusztus rönkház látványa. Kiérünk az erdőbe – nincsenek nagy elvárásaim, települések határában, egykori szántókon, legelőkön felnövő erdők

általában nem ingerlik szépérzékre érzékeny receptoraimat,

és hál' Istennek most sem kell csalódnom: tényleg jellegtelen akácos-bozótosban kezd emelkedésbe a dózerút.

Szekérút a Farkas-völgybe ereszkedve

4 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

Leérünk az erdészeti utak szétszabdalta Farkas-völgybe, majd túloldalán el is hagyjuk azt. A fényképezést valahol itt adom fel – a sötét völgyben vezető széles szekérút cseppet sem fotogén, akármilyen szögben, akármilyen kompozícióban próbálkozom vele, sehogy nem tudom kihozni belőle nem létező szépségét, szóval dühösen kikapcsolom a kamerát, és inkább elmélyülök a barátnőmmel folytatott beszélgetésben. Hosszan emelkedünk a Koppány-nyeregig, ahol megpihenünk, feljegyzem az útjelző táblára szögelt ellenőrzőkódot, és szomorúan konstatálom, hogy a Börzsönyi Kéktúra

kihagyja két csodálatosan gömbölyödő felszínforma gyönyörét,

a köztük húzódó unalmas részen vezet át. Kitérőt nem teszünk sem a Nagy-, sem a Kis-Koppányra, mert szúrós szemek fogadnak, amikor a fenti analógiát ismertetve felvetem ennek lehetőségét.

A Koppány-nyeregben

9 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

A nyereg után bozótos csapáson haladunk, mindenfelé ágak hevernek, és komolyan mondom, jó érzés visszatérni a jellegtelen szekérútra, itt legalább nem kell lépten-nyomon a nadrágomon mászkáló kullancsokat figyelni. Jobbunkon halálra ítélt pihenőpadok korhadoznak, baloldalt egy rét dús pázsitja mögött nádas tűnik át, békák brekegnek: a Fekete-mocsár vizenyős területén járunk. A békalencsével teljesen beborított vízfelület végre egy szép pontja a túrának – kár, hogy megpihenni itt sem lehet.

A Fekete-mocsár békalencsés víztükre

10 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

Ahogy a Széles-hegy tetején sem. A hegyre felvezető csapás meredek, csalános, a tető sárgává égetett tisztásán fa árválkodik, kérgén

magát turistajelzésként identifikáló kék bumszli,

az útjelző táblán újabb ellenőrzőkód, pad sehol, árnyék sehol, tűz a nyári nap, így a kilátásban sem tudunk sokat gyönyörködni, inkább hamar továbbállunk. Pedig „békeidőben” szép lehet megállni, és a fák között áttűnő Nagy-Koppány kopasz csúcsát, a Nagy-Sas-hegy és a Só-hegy vonulatát, illetve a Márianosztrai-medence hullámzó dombjait szemlélni.

A Széles-hegy napszítta tisztása

12 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

Leereszkedünk a hegyről, majd a szemből csatlakozó Z jelzéssel egyetemben ligetes erdő nyiladékain vezető utakon tekergünk jobbra-balra, míg végül kiérünk a Piribék-tisztásra. A rét kialakításakor viszonylag sok fát meghagytak, amelyek a mai napig kisebb-nagyobb csoportokban állnak a gyepen, árnyékukban jóval komfortosabb élmény a mezőn átvágni, mint a Széles-hegy fátlan csúcsán, és nem mellesleg a gyep is zöldebb, mint ott. Tovább emelkedünk a Nagy-Galla csúcsának aljáig, majd a K▲ meredek csapásán felküzdjük magunkat rá – na ez megéri! Minden szempontból túránk csúcsára érkeztünk, a hegyes tető kis tisztásáról fenomenális a kilátás a Helembai-hegység, a Visegrádi-hegység, a Dél-Börzsöny és Márianosztra felé.

Kilátás a Nagy-Galláról

19 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

A túrát folytatva több problémával szembesülünk: egyrészt a hiányos jelzések miatt majdnem eltévedünk, másrészt a hőmérséklet – sajnos velem együtt – harmincba hajlik, így az erdőben nemcsak a szarvasok, hanem a hőguta is kerülget minket. Noha három liter vizet hoztam, vészesen fogy, és a maradék is húgymeleg, lehűlni biztosan nem fogunk Szobig. Azaz ki tudja? A térképen kék kör jelzi a Vasutas-forrást, de mivel hónapok óta a Börzsöny monográfiáját olvasgatom, tisztában vagyok vele, hogy „a hegység forrásainak vízjárása meglehetősen ingadozó, mert azokat résvizek táplálják” (☝️🤓), így aztán nem bízom túlságosan benne. Mindenesetre tartogat még kihívást az addig vezető út: a Zuvári-hegy kúpját, amivel kapcsolatban egy kollégám azt javasolta,

ne vigyem fel barátnőmet, mert 1) szakít velem vagy 2) megismerkedik a Börzsönyi Hegyimentők szép szál legényeivel.

Jobb a békesség, a KL jelzésnek egyedül vágok neki. De minek. Zuvár romjaiból lombfakadás után semmi nem látszik – ellentétben az említett kolléga téli képeivel –, a kúp túloldaláról ugyan szép a panoráma, főleg a Csák-hegyi andezitbánya meghökkentő közelsége, de a látvány szinte ugyanaz, mint a Nagy-Galláról, cserébe a meredek hegyoldalban levezető, morzsalékos ösvényen lépteimet csak a Szentlélek tartja, jobb híján fűszálakba kapaszkodom, hogy legalább úgy érezzem, tart valami. Szerencsére baj nem történik, épen érkezem vissza a K jelzésre.

A Zuvári-hegy teteje – romokat nyomokban tartalmazhat!

24 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

Jó dolgot még jobb követ: katartikus élmény, hogy meglátom a Vasutas-forrás foglalatából rendesen kifolyó (nem csöpögő!) vizet, vad orgiát tartok, locsolom szét kívül-belül magamon, élvezem, hogy sose fogy el, s hogy ráadásul még ingyen is van, könyékig belemártózom a medencébe, átjár a hűs, és végre olyan jó, hogy csak leülök, és nem akarok továbbmenni.

Az életmentő Vasutas-forrás

26 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

De sajnos kell. És a forrás örömét felváltja újra a szekérutak egyhangúsága, majd a Szob–Márianosztra műútra már majdnem kiérve embermagasságú csalános fogad minket. „Hát itt biztos nem” – mondok valami ilyesmit, csak sokkal cifrábban, és magamban puffogva keresem, hol tudnánk viszonylag épségben átvágni rajta, de reménytelen a helyzet. Nagyszerű, akkor fél kilométeres kitérőt teszünk – és ironikus módon ez az 500 méter sokkal szebb, mint a túra átlaghangulata. Hogy aztán a tájat megörökítő fotó elkattintása után, az aszfalt túloldalán megint, Nagybörzsöny óta huszonnyolcadjára is

jellegtelen erdőben vezető, csalános szekérútra térjünk.

Utunk korábbi szakasza: hátul a Nagy-Galla csúcsosodik

29 / 30

Fotó: Falvi Péter / MTSZ

Kiérünk egy mezőre, eltűnünk a magas fűben, majd mezőgazdasági parcellák közötti végeláthatalan utakon haladunk tovább. A Sukola-keresztnél már föl sem írom az ellenőrzőkódot, csak lefotózom, menjünk már, bőrünk rákvörösre sül a tűző napon, a nemrégiben megtöltött palackjaink újra átmelegedtek, a nyári forróságot csak részben enyhíti a szél. Lelkünket kezdetben a környező hegyek, később a Dunakanyar látványa üdíti, de 2 kilométer után már az is kissé monoton, jobban vágyom a vonat klímájára vagy egy hideg italra. Szerencsére nem sokáig: beérünk Szobra, a vasútállomáson benyomom a bélyegzőt a megfelelő helyre, és nagyon boldog vagyok, hogy többé nem kell visszatérnem ide.