Amikor a kollégák az idei Gerecse teljesítménytúra szervezését kezdték, és gyűjtögették a különböző pozíciókra (sátorépítés, szendvicspakolás, csippantás, stb.) a munkaerőt, bedobtam, hogy inkább végigmennék az 50-es távon, fotóznék, videóznék és írnék egy beszámolót, hogy milyennek látja az átlag túrázó a rendezvényt.

Hajnalok hajnalán Budapestről indult el az első ránézésre fura kis csapatunk: édesanyámmal és egy barátommal vágtunk neki a kalandnak. Anyának az eddigi leghosszabb túrája a januári Bartina maraton volt, azzal noszogattam, hogy az a pár km plusz már mit számít, simán lenyomja ezt is. A távon nem is aggódott, de a bánya-hegyi kaptatóra már hetekkel előbb ráparázott, úgyhogy a fönt leírt vállalásaim mellé még az ő biztatásával telt a túrám, nagyon szerettem volna, hogy sikerélménye legyen, és teljesítse szintidőn belül a Gerecsét.

Ha már kiadónk, és egyben a túra fő szervezője, a Magyar Természetjáró Szövetség (MTSZ) a MÁV-tól bizniszelt egy mentesítő vonatot Gerecse gyorsvonat néven, természetesen azzal indultunk el a Keletiből. Az emeletes KISS motorvonat Kelenföldön már egész jól megtelt, több százan választottuk ezt a járgányt a tatabányai érkezéshez. Végül kb. tíz perc késéssel futottunk be a megyeszékhely állomására, ahonnan rövid sétával 6 óra körül el is jutottunk a célzónába.

Egy kis sorban állás következett, ami a Gerecse 50-hez hasonló tömegrendezvényeknél mindig előfordul, de aztán hamar megtörtént a mindenféle táplálékok beszerzése a „terülj, terülj asztalkámról" és utána a start. Míg a többiek a QR-kódot csippantották, én még lepacsiztam az MTSZ-es kollégákkal, és még árnyékban, kellemes, rövidpólós időben meg is kezdtük a hömpölygést Tatabányán át a Gerecse irányába.

Az első pár kilométer nem túl eszményi környezetben telt el, de mire kiértünk Tatabánya külvárosából, a tüzéptelep és az autópálya után végre egy hangulatos, de folyamatos kaptatásban levő ösvényen találtuk magunkat. A város határában található János-forrással remélem, senki sem számolt, egy csepp víz sem jött belőle ezúttal sajnos –

Az erdő és a dombok takarásában a túra első ötöde árnyasan telt, néhány erősebb emelkedő lassította csak a mezőnyt, egyébként haladós volt a tempó. Én azért ennél kisebb rendezvényeken érzem jobban magam, kicsit nagy volt a tömeg, az első órákban még futók is cikáztak mindenhonnan, ami a sima túrázónak egy idő után frusztráló. Persze menjenek csak ők is, ahány ember, annyi célkitűzés van a Gerecsén.

Van, aki elsőbálozó, nem is biztos a teljesítésben, van aki lazára veszi, van, aki folyton javítani akar az előző évi eredményén, és ez mind kiváló cél, hiszen ez nem verseny, itt az ember inkább magával küzd. De ha már frusztráló tényezők: a hátra feltartott túrabothordás azért elég illetlen, akár balesetveszélyes is lehet, az ilyen sporttársakat mindig hamar meg akartuk előzni, vagy minél jobban lemaradni tőlük.

Egy aranyos szarvasbogár-párocskát viszont nekem kellett kimenteni az út közepéről: a nőstény láthatóan még nem ocsúdott fel a párzás mámorából, a kackiás hím pedig óriási szerszámát (szarvait, azaz a rágóit) a túrázók felé meresztette, egyenként űzve tovább a színesruhás mókusokat, akik többnyire észre sem vették az ő kis meghittnek szánt pillanatukat. Mindenesetre az út melletti erdősávba vittük őket, nehogy az eltaposás áldozatává váljanak.

Tatabányáról a P+ jelzésű úton indultunk el, ami P●-ra váltott, majd P-re és S sávra. Az út többnyire kétnyomú erdészeti út volt, néha egyszemélyes ösvényes szakaszokkal. Az első ellenőrző pontot itt találtuk a Szent Péter-körtemplom mellett, 11 km-nél. Gyors, érintésmentes kódolvasás következik, aki szeretne, az bélyegezhet is a papírjára,

Anyukám modern ember, amikor rájött, hogy telefonról is működik a kódolvasás, már elő sem vette többet a papírját. Neki csak a szép piros kitűző kell, ez és mi srácok motiváltuk, hogy egy nagyobb taknyolása után se adja fel, meg amíg csak fájdogál a lába, az még nem akkora para, jöjjön csak tovább.

Tardos a következő célállomás, ahol bár nincsen ellenőrzőpont, sokan becsekkoltak a kocsmába vagy lejelentkeztek a kék nyomóskútnál. Érdemes is a vizet pótolni, mi is megtettük, hiszen elkezdett meleg lenni, a településen pedig egy napnak kitett hosszú úton lehetett csak átkelni. Melegben, hosszú túrán nem szabad elsétálni a vízlelőhely mellett, jobb a biztonság, inkább cipeljen az ember egy kilóval több súlyt, minthogy szomjazzon. Pro tipp: a falu másik végén is van kút, ahol már jó eséllyel sorban állni sem kell (és állítólag kocsmából is van kettő…).

A Bánya-hegyet északnyugatról kerüljük, egyébként hamarosan újra jövünk majd nagyjából erre, 1-2 km-re van délebbre a hely, ahol majd fölérünk a Gerecse 50 ikonikus meredekén. De előbb még kerüljük meg a Nagy-Gerecsét is! Ennek a mászásának az elmaradásáért kevés könnyet hullajtunk: nincs ott semmi érdekes, pláne kilátás így, hogy a geodéziai torony is le van zárva. A turistaútról viszont a fák között végre valamennyit kilátunk a tőlünk északra húzódó tájra, Lábatlan-Neszmély környékére, és talán egy kicsit azokon is túl, bár Szlovákia felé a párás levegő miatt már nem túl éles a kép.

A túra legészakibb pontján, Pusztamarót mellett egy rendkívül taktikusan elhelyezett ellenőrzőpont teszi biztossá azt, hogy senki nem csal le a távból jó 10 km-t. Most a Gerecse keleti oldalán bandukolunk dél felé

ahol egy negyed órára mi is megülünk. Közben igen meleg lett, 27 fok, tűző nap, a szellős tölgyesbe pedig sok bejut a kőkemény UV-sugárzásból. Nagyon sokat iszunk, izzadunk, ragad ránk a por, de így jó ez, ilyen egy nyári túra. Beviszünk némi szilárd táplálékot is, a Pick szendvicsei osztatlan sikert arattak, ahogy a kis kolbászkák is csak úgy csusszannak a torkunkba. Sokak rettegett szakasza jön most, pedig ezen is csak menni kell, és végül valahogy csak fölér mindenki.

Szóval Tardos irányába haladunk ismét, de utunkat állja egy igen meredek hegyoldal, a Bánya-hegy keleti lejtője. A hegyi mentők a hagyományoknak megfelelően idén is kifeszítettek néhány vastag kötelet a legmeredekebb részekre, amik segítségével mindenki fölkapaszkodhatott. A fél km-es részen 100 m szintet emelkedünk nagy hirtelenjében, jól esik a szörp a tetőn. Anya, aki ettől a mászástól tartott a legjobban, a túra végén azt mondta,

¯\_(ツ)_/¯

A következő tizenpár km-en nagyjából szintben haladunk, nincsenek hirtelen váltások, pörgős erdei szakaszokat gyűrünk a talpunk alá. Az eseménytelennek tűnő menetet néhány kisebb-nagyobb rét dobja fel, a szalmabálás helyen megfordulva feltűnik a Nagy-Gerecse tömbje, a tetején peckeskedő, jól felismerhető TV-toronnyal együtt.

Vértestolna előtt aztán megérkezünk a kedvenc frissítőpontunkhoz, ahol friss zsírral, csípős lila hagymával és jó kenyérrel kedveskednek nekünk a szervezők. A már említett, rajtcsomagos Pick-kolbász a zsíros kenyérrel a legjobb tápanyag most, jól csúszik, jól meg is sózzuk pluszban, iszunk rá bőven, hogy (szinte) frissebben induljunk tovább, mint ahogy reggel elindultunk. Ahogy Héreget csak érintettük, úgy Vértestolna előtt is azonnal elfordulunk délnek, hogy az Országos Kéktúra nyomvonalát kövessük Tatabánya határáig.

Koldusszálláson újra be kell csekkolnunk, itt elsősegélysátor is akad, ha valakinek pont a környéken lett volna valamilyen problémája. Egy teljesen klasszikus kék IFA lajtoskocsiból vizet nyerünk, ez a legfinomabb víz az egész túrán. Az ellenőrzőpontok a túra utolsó harmadában jócskán besűrűsödtek, ami annak is köszönhető, hogy a rövidebb távok útvonala is rácsatlakozik az 50-esre. Érezhetően sokkal többen is vagyunk, a szűkebb részeken olykor tumultus alakul ki. Az autópályánál, mérsékelten romantikus körülmények között újra leolvassák az indulók kódját, és itt is lehet vízhez is jutni.

Kinek könnyebbség, kinek nehezítő tényező, de innen már többnyire burkolt úton haladunk tovább: a Turulhoz vezető közúton mászunk fel szép lassan újabb 110 méternyi szintet két km-en. Az árnyékmentes részek pusztítóak, hiába járunk már a késő délutáni órákban, nagyon meleg van. Érdemes itt is visszafordulni, mert kellemes tájat nézegethetünk: kőbánya, autópálya, dimbek, dombok.

A pléhturulnál van az utolsó ellenőrzőpont, innen már karnyújtásnyira a célállomás, a szobor előtti kilátóteraszról tisztán kivehető a célzóna. Addig azonban még van 1-2 km út hátra, át kell kelni az autópálya alatt és az 1-es úton, le kell döcögni vagy 400 lépcsőfokon.

többféle izgalmas mozgásformával is találkozunk attól függően, hogy kinek hol fáj, hol görcsöl, hol állt be.

De senki sem marad fenn, mi sem: szintidőn belül megérkezünk mosolygós MTSZ-es kollégáimhoz, akik kezünkbe nyomják az áhított piros kitűzőt. Pihegtünk egy kicsit, szellőztettük a felforrósodott lábainkat, megittunk egy sört az állomási késdobálónál, és felszálltunk a félóránként járó személyvonatok közül a következőre, ami haza is reptetett minket e kiadós kánikulai túra után.