Alföldi történetek

Szerző:
2022. január 18.

Ilyen csodaszép a tél a Hortobágy nyugati kapujában

Nemrégiben egy különös helyen jártunk, egy nagy lépésnyire Tiszafüredtől, az Egyek-pusztakócsi mocsaraknál. Amikor megszerveztük ezt az utat, álmunkban sem gondoltuk, hogy ilyen gyönyörű időnk lesz, vakító fehér hóval és szikrázó napsütéssel.

A Hortobágyon tett januári kalandozásunk első állomása a Tiszafüred közelében található Meggyes csárda volt, amit a 33-as útról, 3-4 km-es sétával lehet elérni, Kócsújfalu vagy a Kaparó Csárda felől.

Kísérőnk Rosti Gabriella a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa volt, aki úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét, hisz nemcsak hogy régóta itt dolgozik, de 25 évig itt is lakott. Ő mutatta meg nekünk a Meggyes csárdát, amit jó pár kilométeres sugarú körben csak a puszta téli csöndje ölel. Útközben egy nagy csapat őzbe botlottunk, előttünk csivitelő verebek és kenderikék röppentek fel, majd szálltak le újra, a távolban egy méltóságteljes rétisas figyelt.

Távol mindentől

Régen az erdélyi bányákból, a Tiszán érkező só egyik kirakodóhelye Tiszafürednél volt, innen a Só-úton vitték aztán tovább a sót és egyéb rakományokat Debrecenbe. A Só-út a Budapest és Debrecen közötti legfontosabb útvonal része volt, ami nagyjából a mai 33-as út vonalán haladt. De csak nagyjából, mert például a Meggyes csárda akkor még a Só-út mentén feküdt, most azonban jó pár kilométerre van a főúttól. A környéken úgy tartják, ez azért van így, mert a 33-as út építésekor a nagyiváni gazdák rábírták az út tervezőjét, hogy kanyarítsa feléjük a főút vonalát. Mivel a fiatal tervező épp nagyot vesztett a kártyán, engedett a kérésnek – legalábbis így tartja a legendárium.

A Meggyes csárda helyén már századokkal ezelőtt is csárda volt. A most látható épület 1760-ban épült, miután elődje leégett. 1952-ig csárdaként működött az épület, aztán államosították, majd két évtizedes enyészet után került a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósághoz (HNPI), ma múzeumként működik.

Ebben a csárdában eredetileg nem volt szállás, a pusztai vándorok, betyárok csak betértek ide, ettek-ittak, és mentek tovább. Ahogy belépünk az épületbe, rögtön a konyhába jutunk, a tűzhelyről a szabadkéményen át szállt ki a füst. A jobbra nyíló ivóban hosszú padok és asztalok sorakoznak, középen pedig egy farácsokkal elzárt kis helyiség van, az úgynevezett kármentő. Ennek akkoriban nagy szerepe volt, ha verekedés tört ki odabent – ami nyilván gyakran előfordult – a kocsmáros ebbe az elzárt kis helyiségbe menekítette a törékeny edényeket. Itt van a pincelejárat is, ami állítólag a csárda mellett emelkedő kunhalomhoz vezetett, és titkos menekülő útvonalként szolgált a kelepcébe esett betyárok számára.

Időutazás egy helyben állva

A falon egy idevágó 1852-es hirdetményt látni, amelyben a nagyváradi főispán részletesen leírja, milyen előnyökkel járhat, ha valaki segít egy rabló kézre kerítésében. Egy közönséges útonálló feljelentéséért 100 forint jár, de egy egész rablóbanda már 1000 forintot ér. De persze mindez csak akkor jár, „ha a feljelentést siker követi; azaz ha a feljelentetteknek felfedezése és elfogatása eszközöltetett” – olvasható a hirdetményben.

Míg Kriszta kolléganőm odabent fotózott, Gabival a csárda tornácán álldogáltunk és süttettük arcunkat a kellemes téli napsugarakkal. Körülöttünk hófehér és csöndes volt minden. Azt hiszem, a szemem sem rebbent volna, ha a csárda előtt álló nagy tölgyfa felől belovagolt volna ide Angyal Bandi vagy valamelyik hírhedt hortobágyi betyár, mert bár a 21. században vagyunk, de ott és akkor épp úgy lehettünk volna, mondjuk akár 1783-ban is.

Az épület berendezése a csárda századforduló környéki életét idézi meg. Akkoriban a Czinege család működtette a csárdát, és természetesen ők itt is laktak. Az egyik szobában több olyan régi tárgyat is felfedeztem, amiket a nagyszüleimnél is láttam, például a mángorlót és a komatálat. Ez utóbbi általában egy szép porcelán ételhordó volt, amiben a szülés után egy-két hétig a keresztszülők vitték az ételt a gyermekágyas anyukának.

Egy hely a madarakért

A csárdától nem messze találjuk a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság madármentő állomását, a Górés-tanyát, ahol Gabi és férje, Kiss Róbert is dolgozik. Korábban négy gyermekükkel itt is laktak az eredetileg tanyasi iskolának épült, később szolgálati lakássá alakított szép tornácos épületben. Most már „csak” kijárnak ide dolgozni, a „csak” azonban hatványozottan idézőjelben van, hisz ez a munka – ha nem is folyamatos jelenlétet –, de folyamatos készenlétet kíván.

Miközben körbejártuk a tanyát, Róbert mesélt az itt folyó munkáról és az itt élő madarakról. A röpdékben többek között egerészölyvek, parlagi sasok, baglyok élnek, a legrégibb lakó egy békászó sas, de egy gyönyörű kerecsensólyom is jó ideje itt van már, ő élete első kirepülésekor vesztette el egyik szárnyát áramütés miatt, azóta itt él. Ezek a madarak már nem tudnának elboldogulni a természetben, itt azonban utódaik még lehetnek, a fiókáik pedig szabadon élhetnek majd.

A madármentő állomáson főleg ragadozómadarakkal foglalkoznak, de fehér gólyák is vannak itt, bár őket nem láthatjuk. Mivel tavasszal szabadon engedik őket, jobb, ha nem szoknak hozzá az emberhez. Az elmúlt 25 évben, mióta Róbert itt dolgozik, több mint 2600 madarat engedtek szabadon felépülésük után.

A Górés-tanyán szívesen fogadják a látogatókat és mesélnek nekik a madarakról. A tanya előtt két különös fészket is láthatunk, mindkettő fán van, és mindkettőben fehér gólyák költöttek, ami ma már tényleg kuriózumnak számít. A fészekalapot Róbert készítette, a gólyáknak pedig megtetszett és továbbépítették azt.

Téli csodavilág

A tanya az HNPI Egyek-pusztakócsi mocsarak bemutatóterületének része. Innen indul a Fekete-rét tanösvény, ahol mi is tettünk egy rövid sétát. Az ösvény egy keskeny csatorna mellett vezet ki a mocsár szélén, egy nyílt vízfelszínű tóhoz.

A táj ebben a tökéletes téli időben elképesztően gyönyörű, ráadásul a tó jegén különös, idegsejtre emlékeztető formák alakultak ki, amiket viszonylag ritkán látni. Ahogy azt a HNPI posztjából megtudtam, ezek a különös alakzatok úgy jönnek létre, hogy a vékony jégre hulló hólepel nyomása alatt a jég enyhén megroskad, a korábban kialakult apró nyílásokon keresztül pedig a nyomás hatására feláramlik a víz, amely a nyílástól távolodva létrehozza az idegsejtre emlékeztető alakzatot.

Az Egyek-pusztakócsi mocsárvilág hajdan közel tízezer hektáron terült el Tiszafüred, Ohat és Egyek határában. A mocsár vízutánpótlását a kiáradó Tisza biztosította. Aztán jöttek a 19. századi folyószabályozások, megszűnt a természetes vízutánpótlás és a mocsárrendszer egyre kisebb és kisebb lett. A Tisza helyett most már egy mesterséges csatornán át érkezik a víz, ráadásul a HNPI által kialakított rendszert úgy működtetik, hogy az utánozza a szabályozások előtti állapotot, amikor a mocsarak hol vizet kaptak a Tiszától, hol kiszáradva várták az újabb áradást.

A tó mellett az ösvény egy pallósorban folytatódik, ami egy kis kilátóhoz vezet. A mocsarak madárvilága nagyon gazdag, bár mi most ebből keveset láttunk. A tóparthoz közel, a vékony jégen csak egy fiatal hattyú gubbasztott, kicsit furcsálltuk is, hogy egyedül van, rájuk inkább a családi összetartás jellemző, de aztán megnyugodtunk, amikor felszállt.

A hó persze abban is segített, hogy az éppen nem látható állatokról is tudomást szerezzünk. A nyomokból Róbert szakavatott szemmel olvasta ki az elmúlt órák történéseit. Az egyik helyen egy hóban landoló fácán farka hagyott szép mintázatot, amott nyulak ugrándoztak, nyomukban pedig egy aranysakál szaglászott.

A hidegnek köszönhetően a hó még egy darabig talán marad, de ha nem, akkor is érdemes egy sétát tenni a Tiszafüred környéki pusztában, mert – bár minden sokkal csendesebb most – az élet ilyenkor is ott van a pusztában.

További információt a cikkben bemutatott látnivalókról ide kattintva találtok.


A tiszakécskei nádasban tett sétát receptre írnám fel mindenkinek

A tiszakécskei nádasban tett sétát receptre írnám fel mindenkinek

2022.05.17.

A tiszakécskei Holt-Tiszánál tavaly ősszel adták át a Nádirigó tanösvényt, amelynek különlegessége, hogy az útvonal nagy része a víz felett kanyarog. Aki végigsétál a cölöpösvényen, és illedelmes vendégként nem zavarja az itt lakó állatokat, az bepillantást nyerhet a nádasok rejtett életébe.

→ Tovább
Csárdák útján a Hortobágyon

Csárdák útján a Hortobágyon

2022.02.10.

Ritka a havas tél a Hortobágyon, mint a fehér holló, idén azonban több hétig fehér lepel borította a pusztát. Ekkor jártunk ott mi is, és sok más mellett felkerestünk néhány régi csárdát is, amelyek nemcsak remekül mutatnak a havas tájban, de általuk sok izgalmas történetet is megtudhatunk a Hortobágy múltjáról.

→ Tovább
Találkozás a téli pusztával

Találkozás a téli pusztával

2022.01.28.

Biztos van olyan, aki zordnak és mozdulatlannak látja a havas pusztát. Egy helynek, ahol az égvilágon nem történik semmi. Nagy nyüzsgés valóban nincs, de a puszta ilyenkor is tele van érdekességgel, a hangulata pedig egészen különleges. Mi most minderről a Hortobágyon található Szálkahalmi tanösvényen szereztünk röpke benyomásokat.

→ Tovább