Túracipellő

Gyerekekkel a szabadban

Meghódítottuk a gyerekekkel a Szlovák Paradicsomot

Szigeti Ferenc 2019.07.29.

Én úgy nőttem fel, hogy a Szlovák Paradicsom minden természetjáró álma, gyerekkoromban mégsem jutottam el e különleges helyre. Bár felnőttként és a Kárpátok szerelmeseként jártam ott kétszer is, most egy barátomnak jutott eszébe, hogy mutassuk meg a gyerekeknek, elég nagyok és tapasztaltak hozzá.

Hosszas kutakodást követően mondtam csak igent a maguk szintjén tapasztalt természetjárónak mondható 5 és 7 éves lányaimmal, hiszen ez azért nagy kihívás. És remélhetőleg életre szóló kaland.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

A két Tátra között elhelyezkedő Káposztafalvi-karszt egy erdővel borított középhegység, amely hírnevét hihetetlenül látványos, egymáshoz közel eső szurdokainak köszönheti. És valóban olyan ez a hely, mint a mesében: Káposztafalva (Hrabušice) mellett, a hegy lábánál, fenyőfákkal övezve terül el a Podlesok kemping és üdülőtelep, ahonnan félnapos, avagy keményebb egynapos túrával lényegében a hegység összes szurdoka elérhető (zömük a hegység északi, kemping felőli oldalán található). Ha jól számolom, 8 nagy, kiépített szurdok van, és ezalatt több kilométer hosszú, hihetetlenül mély szakadékokat értsünk, amelyekben akár 20 méteres létrák is találhatók a vízesések mellett.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

Szorozzuk meg az imádott Rám-szakadékot minimum öttel, s képet kaphatunk a szurdokok vadságáról. Nem mellesleg ott van a Hernád-áttörés és a Gölnic kanyonja, meseszép karsztplatók töbrökkel, őserdők, festői háttérként az egészhez meg a Magas-Tátra. De ha autóba ülünk, vagy menedékházban töltünk egy estét a hegység központi részén, a hegység déli oldalán található, festői Imrikfalva (Dedinky) környezetét is felfedezhetjük a víztározóval, sőt, látogatást tehetünk a szintén méltán nevezetes Dobsinai-jégbarlangba (Dobšinská žadová jaskyňa). Egyszóval valóban paradicsom, s ha valamit, hát a mászást a legtöbb gyermek kifejezetten élvezi. Miért is maradnánk otthon?

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

Hát alapvetően azért, mert veszélyes hely egy szurdok. Egy komolyabb internetes kutakodás alapján azonban egyértelmű volt, hogy járják a szurdokokat gyerekekkel is. A túrák kiválasztásánál ugyanakkor a fő szempont nem is a létrák magassága, hanem a szurdokok hossza és a szintkülönbség volt. Így választottuk ki első napra a legismertebb, közvetlenül a kemping szélétől induló Fehér-szurdokot (Suchá Belá). A második napon a déli oldalon fekvő, legkönnyebbnek mondott Zejmár-szakadékot (Zejmarská roklina) vettük célba, amelyet a Dobsinai-jégbarlang meglátogatásával kombináltunk össze. A harmadik napon pedig a szintén a kemping mellől (tehát autóhasználat nélkül elérhető) induló Hernád-áttörésbe vetettük bele magunkat, hogy abból kiszállva a Menedék-kő-szurdokon (Kláštorská roklina) át kapaszkodjunk a pompás kilátást nyújtó Menedék-kőhöz (Kláštorisko). Mit mondjak? Vonakodtam először, hogy ez túl sok a gyerekeknek, aztán gondos előkészületeket követően ez volt életem egyik legjobb nyaralása velük, abban pedig csak reménykedem, hogy a lányok is maradandó jó élménnyel jöttek haza, s emlékezni fognak erre a kalandra. Ennek ellenére, ha visszamennék, azért pár dolgot máshogy csinálnék.

 

Egyedül nem megy

 

A sátrazás már önmagában is erős hívószó, különösen akkor, ha gyerektársaság is van hozzá. Egyedül amúgy sem olyan jó túrázni, könnyebben közénk áll „Hiszti Kriszti”. Nagy örömünkre velünk tartott két, pár évvel idősebb barátnő is, akikkel együtt igazi tábori hangulat kerekedett: bunkerépítéssel, kacagással, bandázással, tollasozással, egy sátorban való alvással, barátságok szövésével és megfelelő mennyiségű civódással.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

Bepakoltuk a gumicsizmát, a cipőt és a szandált is, melléjük ételt és a kulacsot, és mehetett a részt vevő gyerekek szerint utóbb nagyon menőnek leírt szurdokmászás. Hátunk mögött van jó pár hazai szurdok és rengeteg túra, így semmiféle biztosítóeszközt nem vittünk magunkkal. Két dolgot kértünk a gyerekektől. Egyrészt, hogy mászás közben a mászásra figyeljenek, illetve ne beszélgessenek, vagy bámészkodjanak közben, mert a kettő együtt nem megy. És hogy ne hősködjenek, hanem kérjenek segítséget, ha szükségét érzik. A létráknál sorrendet állítottunk fel, ami először nagyon tetszett nekik, később veszekedés forrása lett, de becsülettel betartották, így a gyerekeket felnőtt kísérte az égbe szökő létrákon. Kisebb, 5 éves lányom mögött pedig mindig én másztam „készenléti üzemmódban”, bár hozzáteszem, egyszer sem kellett neki segíteni. Sietni nem siettünk, nyaralni indultunk, egész napos túrákkal terveztünk.

 

Első nap: a kihívás

 

Direkt kezdtük a legnehezebb túrával az első napon. Autózni az utazást követően amúgy sem akartunk, a kempingből közvetlenül elérhető többi szurdok (Piecky és Vežký Sokol) pedig egyrészt hosszabb és nagyobb a szintkülönbség is, másrészt gyalogolni kell a beszállásig. A Suchá Belá ezzel szemben konkrétan a kemping kerítésénél kezdődik. De ez sem lebecsülendő terep: maga a szurdok 4 kilométer hosszú, és 410 méteres szintet kell leküzdenünk benne.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

Minden igyekezetem ellenére csak reggel tízre sikerült összepakolni magunkat, ekkor már telítődött a parkoló, érkezett a nép szép számmal. Hogy képbe kerüljünk: az ember fizet a parkolásért (ha nem a kempingből jön), meg fizet belépőt is. Igaz, cserébe rend van, és tisztaság. Valószínűleg így korrekt, mert a látogatók egy részén azért látszik, hogy kocaturista.

 

Fantasztikus, hogy pár lépést teszünk a hihetetlenül buja növényzetben, és egyszerre csak ott van a valóban fehér patakmeder, amely egyre csak mélyül és szűkül. A Suchá Belában több helyen elérjük kinyújtott kezeinkkel mindkét falat, egy helyen pedig olyan szűk a járat, hogy egy nagy zsákkal bajosan férne el az ember.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

A túra elején vízszintes fa létrahidak segítik a járást, ezekkel az eszközökkel gyakran találkoztunk a szurdokokban, s furcsa módon ezt volt a legnehezebb megszoknia a gyerekeknek. De nagyon élvezték az egyensúlyozást. A gumicsizma gyorsan előkerült a zsákból, mert bár víz nem sok folyt a mederben, a meglehetősen hűvös időben nem tűnt jó ötletnek a beázott cipő, a gumicsizma meg amúgy is jó móka. A gyerekeket lényegében meg sem lehetett állítani ezt követően, de szerencsére figyeltek a természet csodáira is, a mohos kövekre és fákra, és több békát meg egy gőtét is észrevettek. Nem is beszélve a szurdok madarairól, amelyek közül több eléggé hozzászokott az ember jelenlétéhez, és szó szerint a lábunk mellett ugrált.

 

Aztán jött az első vízesés, a Misové, ahol a pár perces torlódás éppen elég volt ahhoz, hogy egy kis adrenalint csempésszen a látvány a vérünkbe. Elhangzott a „de menő” és a „je-je” csatakiáltás is, aztán lehetett mászni az izraeli turistacsapat mögött. Szó, mi szó, én, aki a hegyekben a csendet és a magányt keresem, kapkodtam a levegőt a nagy és Szlovákiában szokatlan tömegben. De meglepően jól viselkedett mindenki, nem volt hangoskodás, nyomulás, egymás sarkára lépkedés.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

A fekvő falétrákon való egyensúlyozást és a létramászást követően jött egy újabb szurdokműfaj: a tálcán lépdelés. A Hernád-áttörésből ismert, a sziklaoldalba telepített fémtálcákon lehet előrejutni ezen szakaszokon, ami (gondolom) nagyobb víznél jelent segítséget, ám a csordogáló patak fölött a mesterséges fémtálcákon lépdelni azért fura volt kicsit. Aztán jött az igazán szűk szurdokrész, amely már-már egy beszakadt barlangra emlékeztetett, majd a szurdok talán legszebb szakasza, egy sziklakapun való átmászás.

 

A 2 órás térképidőt mi körülbelül 3,5 óra alatt teljesítettük, és hát a nagyobb lányok is jócskán elfáradtak. A szurdok tetején meglepődve láttuk, hogy egy erre a célra telepített utánfutóról (váltó nélküli) hegyikerékpárokat lehet kölcsönözni. Nem gondolkodtunk el a lehetőségen, pedig ki van találva a rendszer, mint ahogy az később kiderült. Egy falatozást követően nekiindultunk a szurdok után elsőre „uncsinak” tűnő lemenetelnek, s mese, viccelődés segített a fáradtság leküzdésében. A lefelé vezető út további 5 kilométer volt, másfél óra a térkép szerint, szerintem nekünk jóval több. Ki van találva ez a bringás rendszer… De a Podlesok éttermeiben beígért és a hős gyerekeknek kijáró palacsinta feledtette a fáradtságot.

 

Második nap: a mese mindent visz

 

A második nap reggelén autóba ültünk, és a csak nyáron járható, Podlesokból Sztracena (Stratená) felé tartó, csoda szép műúton átmentünk a hegység déli oldalára, ismételten kicsit későn. Délelőtt akartuk megmászni a legrövidebb szakadékot, de az eső szemerkélt, így a jégbarlang felé vettük az irányt. Fordítva valóban jobb lett volna, a jégbarlangban délelőtt hatalmas volt a tömeg, mászni meg délelőtt jobb. A barlanghoz vezető emelkedőt ugyanakkor észre sem vették a gyerekek, mert a készülődés részeként a Szilicei-jégbarlang (Silická žadnica) legendájába kellő kreativitással becsempésztük a Dobsinai-jégbarlangot is, ami nagyon tetszett az aprónépnek. A barlang pedig egy világszenzáció, valljuk be.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

A gyerekek egyszerűen nem hitték el, amit látnak, a felnőttek meg nosztalgikus hangulatban merengtek a tényen, hogy 1946-ig engedélyezve volt a barlangban az egész évi korcsolyázás, sőt, állítólag még az 50-es években is itt gyakorolt a sikeres csehszlovák műkorcsolyázó, Karol Divín. Turistahad ide vagy oda, valóban érdemes megnézni a jégbarlangot. A meséből sok-sok ismétlést kértek a gyerekek, a túra végén pedig még színházi mű is készült belőle, igaz, végül mégis mást adtak elő. A jégbarlang keletkezését jól megértették egy téli túra példáján keresztül, amely során a nekünk felfűtött faházban emeletes ágyon aludtunk, s mivel a ház nem volt teljesen átmelegedve, este nagyon lehetett érezni, hogy alul van hideg, felül meg talán túl nagy is az általunk rakott tűz melege.

 

Végül is a terv bejött, a gyönyörű Imrikfalva felé autózva a lányokat elfogta a buzgóság, így a Zejmár-szakadéknak újult erővel és uzsonnával a pocakban vágtunk neki. Ez a valóban rövid (1,5 km, 220 m szintemelkedés), 1963-ban megnyitott szakadék azonban pont ugyanannyira látványos, mint a többi szurdok, égbe szökő létrákból és a biztosítást szolgáló láncokból itt sincs hiány, ráadásul teljesen egyedül voltunk benne, ami külön ajándék volt. Sőt, a létrák tetején még kilátás is várt bennünket.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

A szurdok legnagyobb varázsa számomra itt is az volt, hogy a faluból az erdőbe lépve mennyire gyorsan és drámaian változott meg a környezet, és egyszerre csak ott voltunk egy bódítóan buja növényzetű szurdokban. A mászást itt is élveztük, különlegessé teszi a helyet az is, hogy annak tetején találjuk a Geravy-fennsíkot (planina Geravy) rajta egy hegyi hotelként üzemelő menedékházzal. A házból régebben felvonóval lehetett leereszkedni a festői Imrikfalvára és a víztározóhoz, de ez a lehetőség jó ideje nem áll rendelkezésre sajnos. Cserébe a zöld jelzésen a faluba ereszkedve (ez a szurdok is egyirányú) egy hihetetlenül hangulatos éttermet találunk. Egy újabb nap, amelynek szinte minden percét élveztük.

 

Harmadik nap: kanyonból szurdokba

 

Igazából a harmadik nap tréfált meg bennünket igazán. A Hernád-áttörés egy különleges színfoltja az egész kárpáti ívnek. A folyó itt egy kanyonban, néhol 300 méteres, sziklafalakkal övezett lejtők között, 16 kilométer hosszan töri át a hegyeket. A Kárpát Egyesület tagjai 1906-ban itt kezdték a hegység turisztikai feltárását, innen ered a paradicsom megnevezés is. A szintén kései indulást követően el is kezdett esni, de szerencsére a kanyon kezdeténél van egy étterem, ahol ki tudtuk várni az esőt. Aztán bátraké a szerencse!

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

A két irányból járható Hernád-áttörésben a kunszt az, hogy itt a sziklafalakon kihelyezett fémtálcákon, a folyók fölött lépdelhetünk. Egyébként pedig a meredek hegyoldalban, gyökerek és kövek között vezet a csúszós ösvény, és ez utóbbi tréfált meg bennünket. Valószínűleg be kellett volna iktatni egy pihenőnapot, nem is a fizikai fáradtság, hanem a civakodás végett. Itt már ment a gyerekek között a féltékenység, ki kivel játszik és foglalkozik. A mászást ugyanúgy élvezték, de a meredek és kitett ösvényen nagyon figyeltem kisebb lányom minden lépését, nehogy becsússzon a kisasszony a néhol valóban meredek szakadékba, ahol nem állította volna meg az első fa.

 

Három kilométert tettünk meg a nagyon csúszós terepen (a kék jelzésen), a vadregényes kanyonban. A látkép itt olyan, mint az amerikai filmekben, ahol a folyóban állva horgásznak a vadonjárók. A második függőhídnál pihentünk egy nagyot, majd ráfordultunk a zöld jelzésre, amely 1,6 kilométer és 250 méter szint leküzdésével, a lélegzetelállító Menedék-kő-szurdokon át éri el a pompás kilátást nyújtó Menedék-kőt, ahol egy kolostorromot és egy menedékházat találunk.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

Mi tagadás, nekem ez a szurdok tetszett a legjobban, valahogy ezt tűnt a legvadregényesebbnek a sok-sok bedőlt és vizes fatörzzsel. Természetesen égig érő létrákból és mászásból itt sem volt hiány.

 

Aztán jött a nagy pofon: a menedékházat a túraszezon közepén zárva találtuk. Jogos volt az egész csapat elkeseredése, a gyerekek palacsintára, a felnőttek sörre vágyakoztak. Valamit tenni kellett, mert innen 5,4 kilométernyi (320 m szint), a gyerekek számára unalmas lemenetel következett.

 

Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc
Fotó: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

Szerencsére itt is működött a bringarendszer, és még közepes méretű gyermekkerékpárok is voltak, úgyhogy egy gyors tesztet követően meggyőztük az üzemeltetőt, hogy a három nagyobb ügyes lányka simán lemegy (elsőre nem akarták odaadni a koruk miatt). Nem olcsó móka, 7,5 euró bringánként a félórás downhill, de a gyerekek szerint ez volt az egészben az egyik legjobb élmény. Kisebbik lányomat sajnos nem engedték felülni, az ő jogos elkeseredését azzal oldottuk fel, hogy a zöld (majd kék) jelzésen a kempinghez közeli étterembe tértünk vissza, ahol az eső miatt reggel nem tudtuk kipróbálni a játszóteret, és az állatokat sem néztük meg. Minden jó, ha a vége jó. S ez a túra nagyon, de nagyon jó volt!

 

Szöveg és fotók: Szigeti-Böröcz Ferenc

 

Kapcsolódó cikkeink:

Csepegő Világörökség - A Dobsinai-jégbarlang

Keresztülszeltük a Szlovák Paradicsomot

Fejlesztések a Szlovák Paradicsom legnépszerűbb szurdokvölgyében

Szlovák Paradicsom jeges extrákkal