Mennyire macerás Budapestről a Velencei-tóhoz jutni kerékpárral?
Kipróbáltuk a tavaly nyár végén átadott Buba, azaz a Budapest-Balaton kerékpárút Velencei-tóig vezető szakaszát. Ha bringás edzésnek fogjuk fel, tökéletes az útvonal, a szintemelkedés miatt azonban családi túrának csak akkor ajánlott, ha kigyúrt kamaszokkal vágunk neki a bő 60 kilométeres távnak.
Egy gyönyörű tavaszi péntekre időzítettük, hogy letekerjük a Budapest-Velence távot Endre barátommal, aki történetesen Velencén lakik, így gyakorlatilag azt vizsgálta meg, miként tudna munka utána hazajutni bringával. Starthelynek a Kelenföldi pályaudvart lőttük be, mert ide könnyű eljutni kerékpárral (a Bartók Béla úton végig vezet bringasáv), és ideális helyszín némi étel-ital feltankolására is.
A Kelenföldi pályaudvaron Endre még frissen, vidáman
Mivel az 1-es számmal jelölt Buba hivatalosan csak Kamaraerdőtől indul, ezért kell egy kis odafigyelés, amíg megtaláljuk az első táblát.
Mi nem kerültünk Albertfalva felé, ahová az Aktív Magyarország oldalán elérhető nyomvonal is visz, hanem egyenes becéloztuk Kamaraerdőt és a Budaörsi reptér felé vettük az irányt. Ehhez mindenekelőtt át kellett kelnünk a pályaudvar alatti régi átjárón, majd egy bringás mini szerpentinen feltekertünk a nemrég felhúzott csili-vili irodaépületek közé a Koszorúslány utcába. Itt a lámpánál balra vettük az irányt, majd a kerékpáros jelzést követve tekertünk az autópálya bevezető mellett, egy idő után a Kőérberki útra térve.
Kertek alatt az autópálya bevezetővel párhuzamosan
Ezen a ponton mehettünk volna Budaörs felé is (szintén kerékpárúton), de mi a Kőérberki út mellett vezető bringaúton kereszteztük az Egér utat, majd elértük a Budaörsi reptér szélét és élveztük, hogy rozsdaövezet után hirtelen kinyílt előttünk a táj. A Kőérberki út végén található buszfordulónál jött az első zavar, mert hirtelen vége lett a bringaútnak, így csak érzésre mentünk át a síneken és tekertünk tovább a szögesdróttal szegélyezett Muskétás utcán, majd szintén csak érzésre fordultunk annak végén jobbra a Susulyka utcára. Ezen eltekertünk az egykor szebb napokat is látott Kamaraerdei Ifjúsági Park mellett, majd ismét jelet vesztve álltunk meg a forgalmas Kamaraerdei úthoz érve.
Itt sajnos egy jelzés sem hívja fel a figyelmet, hogy kerékpárral jobbra kéne fordulni, mert pár méterrel odébb kezdődik a Kolozsvár utca, amelynek sarkán ott a hőn áhított első Buba tábla.
Hoztuk a formánkat, mert jelzés híján, annyira összezavarodtunk, hogy inkább eltekertünk az ugyancsak itt kezdődő Kamaraerdei tanösvényen, és csak az erdő közepéről fordultunk vissza, hogy ez valószínűleg nem oké. Rövid guglizás és térképolvasás után jöttünk csak rá, hogy mennyire közel jártunk hőn áhított Bubához, majd visszatekerve már gond nélkül megtaláltuk a Kolozsvári utca Kamraerdei út kereszteződésében található ELSŐ TÁBLÁT, hurrá!
Túránk fénypontja, amikor végre megtaláltuk az első BuBa táblát a Kolozsvári utca elején
Mondanám, hogy innen már csak a jelzéseket követve suhantunk a Velencei-tóig, ám ez csak félig fedné a valóságot, ráadásul a cikk szempontjából is unalmas lenne, ezért inkább jobban kifejtem. Családi házak között tekertünk tovább, majd vadonatúj, tényleg tökéletes minőségű bringaúton értük el Törökbálintot. Itt kicsit kacskaringózik a kerékpárút, amit itt-ott szerintem jobban is ki lehetne táblázni a településen belül, de végül sikerült kikecmeregnünk a házak közül és ismét a vadiúj Budapest-Balaton bringasztrádán falhattuk a kilométereket, hogy egy rendesen elcsépelt fordulatot is elsüthessek végre.
Törökbálinton is szinte végig jelölt bringaúton gurulhatunk
Biatorbágy felé már feltűnt néhány kisebb domb, mintegy bemelegítésnek, de itt még frissen vettük az akadályokat, és lendületből érkeztünk meg a viaduktig, ahol a hídon megálltunk szusszanni egy kicsit, közben pedig elkészítettük az ilyenkor kötelező fotókat is.
Ezen a ponton egy kedves bringás úr felajánlotta, hogy készít kettőnkről egy „csoportképet”, és itt realizálódott bennünk, hogy eddig csak országúti bringásokkal találkoztunk a Bubán, a lakossági vonalat eddig csak mi képviseltük.
Ezen tűnődve pattantunk ismét nyeregbe, hogy a viaduktról Biatorbágy házai közé csorogva ismét kacskaringózzunk egy jót a házak között a település túlfeléig. Így visszagondolva kicsit olyan érzése lehet az embernek, mintha egy erősen ittas polgártársra bízták volna a kerékpáros nyomvonal településen belüli kijelölését, ám ennél sokkal földhözragadtabb a megoldás: a biatorbágyiak tiltakozása miatt nem a főút mellett vezet a Buba a lehető legrövidebb vonalon, hanem az lett a kompromisszum, hogy a kertek alatt tekerhetnek át a Balaton felé igyekvő bringások.
Biatorbágy határában ismét tökéletes minőségű kerékpárút fogadott minket, és ennek megörülve célba is vettük az Etyeki-dombság névadóját. A dombság szó jelentőségét rögtön megértettük, ugyanis egy klasszikus tüdőköptető (értsd: meredek, cserébe hosszú) kaptatót kellett legyűrnünk, az amúgy festői tájon.
Erre a szép hosszú emelkedőre garantáltan emlékezni fogunk Biatorbágy határában, útban Etyek felé
Az ilyen emelkedők túlfelén szerencsére - mintegy jutalomként - ott a suhanás, még az én öregecske lakossági túrabringámat is bőven 50 km/órás tempó fölé segítette a gravitáció. Ilyen lendülettel érkeztünk Etyekre, ahol nem - az amúgy is túltolt - borbizniszt szerettük volna fellendíteni, hanem a helyi sörfőzdét céloztuk be, de végül eltekertünk mellette és már nem volt kedvünk visszafordulni. Ilyen lúzerek is csak mi lehetünk, de a hely, pontosabban az ott készült italok tényleg szenzációsak, szóval, ami késik, nem múlik alapon még vissza fogunk térni.
Etyekről kitekerve a szokásos ötcsillagos minőségű, vadonatúj kerékpárút kényeztetett minket, bár itt a kerékpárút nem biztos, hogy helyes kifejezés, mert például mezőgazdasági gépek is rámehetnek, aminek itt-ott azért látni a jelét felhordások formájában.
A települések között festői környezetben, tökéletes minőségű bringaúton suhanhatunk
Innentől kezdve olyan volt az utunk, mint egy jól megkoreografált spining edzés, egy lelkes, ámde fitnesznáci hajlamokkal megáldott edzővel. Emelkedő, lejtő, emelkedő, lejtő kombináció végtelen sorrendben, Endre pulzusmérő órája szinte tökéletes görbékben rajzolta ki a kardiózás eredményét.
Épp egy ilyen pulzusemelő kaptató végén érkeztünk meg utunk első, de annál profibb kerékpáros pihenőhelyéhez Gyúró felé nagyjából félúton. Itt információs tábla és rajta szintgörbe igazolta, hogy bizony komoly sportértéke volt az eddigi utunknak - és még lesz is a Velencei-tóig. Miután meguzsonnáztun,k a fedett pihenő kis padján tűnt fel, hogy hiányzik az ide épített szervizállomás, amit még ősszel le is fotóztunk az útvonal átadása és bejárása után. Nagyon remélem, hogy csak a téli időszakra szerelték le és hamarosan visszakerül, mert tényleg életmentő lehet a semmi közepén. Apró kis élményfaktor, hogy a pihenő után nem sokkal egy kecskefarm található a bringaút mellett, ahol a békés jószágok egykedvűen szemlélik a színes ruhákban izzadó embereket. Egy vállalkozó kedvű egyed valahogy kilógott a kerítésen és a közeli szántóföldön legelte a tavaszi vetést.
Profi pihenőhely Gyúró közelében, kár, hogy az ide telepített kerékpáros szervizpontnak csak a hűlt helyét láttuk
Tudom, rossz szóvicc, de Gyúróra kigyúrva érkeztünk meg, legalábbis deréktól lefelé, azonban mi nyeregben maradva meg sem álltunk a közeli Tordasig, ahol szintén csak egy kulacstöltésre időztünk, és már tekertünk is tovább Kajászó felé.
Az út továbbra is dimbes-dombos mezőgazdasági területen vezet, cserébe a magaslatokról egyre közelebbről kelleti magát a Velencei-hegység. Kajászóhoz közeledve nem árt észnél lenni, mert a völgyben fekvő településre mi is lendületből gurultunk volna be, ha nem készültünk volna fel előre a falu határába telepített fekvőrendőrökre. Ezekre elvileg azért volt szükség, hogy a bringások megfelelő sebességre lassulva érkezzenek meg a főút kereszteződéséhez, korábban ugyanis sok volt állítólag az ebből adódó baleset. Nem értek a forgalomszervezéshez, de biztos kijött valahogy a matek, hogy kevesebben futnak így ki a főútra, cserébe páran elesnek rajta, mert nem kell hozzá nagy sebességgel menni, hogy kikapja az ember kezéből a kormányt.
Kajászó amúgy stratégiai helyen fekszik, mert pont itt éheztünk meg annyira, hogy megálljunk egy büfénél pótolni az eddig elégetett kalóriákat. Felfrissülve folytattunk utunkat, ami innentől kezdve örömbringázásba váltott át. Kajászó és Pázmánd között jobbára hosszú nyílegyenes szakaszok várnak ránk a szántóföldek között, amelyeken suhanva már tényleg karnyújtásnyira érezhetjük célunkat. Bizakodva, de már kissé elpilledve értünk Pázmándra, ahol utunk egyik legnagyobb meglepetése várt ránk. Egy végtelenül elhivatott fafaragó mester életműve legjavát adta a kerékpárosoknak mindenféle szobrok formájában. Az elhíresült bringás pihenő ügyesen övözi a praktikumot a művészi értékekkel, kicsi és nagy egyaránt találhat itt magának neki kedves dolgokat, a fából faragott párnáktól kezdve a keménykalapos Freddy Kruegeren át egészen egy kockáshasú janicsárig terjed a kínálat.
Egészen egyedülálló fafaragások dobják fel a pázmándi kerékpáros pihenőt
A fafaragás szépségeiről beszélgetve értünk a szomszédos Nadaphoz (közben azért volt még persze egy-két dombocska), hogy innen aztán már tényleg irányba fordulva, meg se álljunk Velencéig, ahol egy felüljárón átkelve pillantottuk meg először a tavat.
Itt már csak a megérdemelt gurulásban van részünk egyenesen a Velencei-tó irányába, jobbra a Bence-hegy látszik, tetején a jellegzetes formájú kilátóval
Ennek örömére meg is álltunk, és elképedve konstatáltuk, hogy bő hatvan kilométert tettünk meg Kelenföldtől 600 méter feletti szintkülönbséget letudva. Innentől kezdve felgyorsultak az események, mert Endre haza, én meg a velencei állomásra gurultam, ahonnan néhány perc várakozás után már repített is vissza Kelenföldre egy fullextrás zónázó vonat.
Az M7-es felett áttekerve már jó látszik a tó. Ennél a pontnál már bőven 60 km-en voltunk túl
Hazafelé elemezgetve az élményeket kristályosodott ki benne, hogy bár bringás szemmel tényleg szuper a Budapest-Velencei-tó szakasz, a minőségbe, infrastruktúrába nem is lehet belekötni, csak az a baj, hogy a sok szint miatt (kis)gyerekes családosoknak igencsak megerőltető, így elsősorban a pedeleceseknek és országúti bringásoknak lehet tökéletes. Nem véletlenül találkoztunk szinte kizárólag országútin repesztő arcokkal a nap folyamán, hiszen ennél jobb, autómentes edzési lehetőség nem sok van az országban. Egy ideális világban persze lenne egy jóval rövidebb és kevesebb szintet tartogató nyomvonal is Budapest és a Velencei-tó között (mondjuk valahol a 7-es út mentén), de egyelőre örüljünk annak ami van, és bízzunk benne, hogy lesz a jövőben egy kevésbé combos alternatíva a Velencei-tó megközelítésére.
kerékpártúra / kerékpározás / velencei-tó / budapest-balaton kerékpárút / kerékpárút-fejlesztés / BuBA / kerékpárút-hálózat / kerékpárút
Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben
2024.03.21.Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu a Csepel-szigeten, amelynek tó van a közepén, holtágát és ligeterdeit megannyi élőlény lakja, pompás virágok virítanak mesés szigetén, a békés csendet pedig olykor csak az állatok hangja, neszezése töri meg. Ez a falu pedig nem csak a mesében létezik, gyertek velünk Szigetbecsére és sétáljunk végig együtt a Tőzike tanösvényen!
→ Tovább
Csendbe zárt menedékélmény a bükki vadonban
2024.03.05.Egy rövid túra és egy erdei lakban töltött éjszaka története a Bükk eldugott szegletében.
→ Tovább
A „kocsmatemplomtól” az Erdő Házáig – túra Sopron környékén
2024.01.18.Decemberben Sopronban jártunk, és a városban tett sétáink mellett belefért a két napba egy rövid túra is, amelynek mindkét végpontján érdekes látnivalók vártak bennünket.
→ Tovább
