Hogy Radnóti szavaival éljek, „aki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, ami jelen esetben már csak azért is nagyon találó, mert Érd-Ófaluban tényleg egymás után berregnek fel a fejünk fölött a kisebb-nagyobb repülőgépek. A Duna túlpartjáról, a tököli reptérről szállnak fel, és naphosszat köröznek a városrész felett. Nekünk, helyieknek már fel sem tűnik a zaj, pont ugyanúgy hozzátartozik a nyári hétköznapjainkhoz, mint a nyárfaszöszök vagy a nonstop madárkoncert.

Radnóti soraival egyébként is tudok azonosulni, hiszen ebben a történetben én vagyok az, aki úgy ismeri a tájat, mint a tenyerét. Nem tudok Ófaluról elfogulatlanul beszélni, hiszen itt nőttem fel: ami a tököli pilótáknak fentről csak egy ferde háztető, az nekem a Marika néni vagy a Pista bácsi háza, a gazzal benőtt fura kőtömbök a valaha volt Szapáry-kastély romjai, ahol a legkedvesebb barátnőmmel kamaszként az élet nagy kérdéseit vitattuk meg, és ahol most egy stég nyúlik be a vízbe, ott régen a nagymamám Tomi kutyáját úsztattuk rendszeresen. Az egyik legjobb bandázós helyet, a Minaretet pedig talán fel sem ismerik a repülőből, amit amúgy nem csodálnék, hiszen sokan nem is tudnak róla, hogy nemcsak Egerben meg Pécsett, de Érden is áll egy ilyen építmény, ami a mai napig látogatható.

Néhány éve már nem lakom itt, de most úgy hozta a sors, hogy egy időre visszatértem, és újabban egészen más szemmel tudok nézni a „falura”, ahol felnőttem. Itt volt az ideje, hogy végigzarándokoljak az ismerős helyszíneken, és ezúttal úgy érzem, arra is megérett az idő, hogy félresöpörjem a sokakban élő előítéleteket Érddel, azon belül is Ófaluval kapcsolatban, és megmutassam, valójában mennyire menő.

Először is menjünk le a Szigetbe

Ha egy ófalusitól azt hallod, hogy a Szigetbe készül, akkor valójában arra gondol, hogy sétálni fog egyet az ártéri erdőben a Duna-partján. Ha azt mondja, „lemegy a Dunára”, akkor tudni fogod, hogy minimum a folyóig sétál. Tudom, tudom, most ráncolod a szemöldököd amiatt, hogy hogyan lehet egy „szigetbe lemenni”, és azt is furcsállod, miért a Dunára és nem a Duna-partra vagy legfeljebb a Dunához megy ez a fura érdi. Hát elárulom: ahol most a 67 hektáros erdő terül el, ott a Duna és a ma már nem létező mellékága egészen az 1800-as évekig egy szigetet fogott közre, így a területet a mai napig Beliczay-szigetnek nevezik. Kivéve a helyiek, akik egyszerűen „a Szigetként” emlegetik. Ezzel szemben a furcsa ragozásra a Dunával kapcsolatban nincs más magyarázatom, mint hogy egyszerűen így mondjuk mi, ófalusiak.

Kirándulásunk kezdetén az egykor patinás, mára bezárt érdi Termál Hotel Liget mellett állunk, balra a gát kanyarog Nagytétényig, szemben egy széles út vezet az erdő mélyére, a Duna-partig. Ha 1942 előtt járnánk itt, gát még nem lenne, árvíz viszont annál inkább, még az is lehet, hogy egy csónakban ülnénk, és körbenézve csak a minaretet meg a Szent Mihály-templom tornyát látnánk. Na, jó, ez talán túlzás, de az egykori Lépcsős kocsma falán, a Római úton ma is megnézhetjük, meddig ért a víz áradáskor. Gátra tehát nagy szükség van, mert nyár közepén rendszerint kiönt a Duna. Ha pedig éppen nem a funkcióját látja el a töltés, akkor (és amúgy is) a kutya- vagy a gyereksétáltatók, a biciklizők és a futók kedvelt terepe. Alatta csak egyetlen épület áll, a Beliczayak egykori háza, ahol áradáskor csónakkal közlekednek az udvarban. Én is most tudtam meg, de a Beliczay család egy híres pesti mézeskalácsos és gyertyaöntő família volt, akik a két világháború között birtokolták a területet, ami a mai napig viseli a nevüket.

Ha elindulunk az úton, rövidesen a Tőzike tanösvényen találjuk magunkat, ami egy 2,5 km-es, 9 állomásos, információs táblákkal gazdagon ellátott kiránduló útvonal, és amit 2010-ben jelölt ki a Pilisi Parkerdő Zrt. Ráckevei Erdészete, Érd megyei jogú város, illetve az Érdi Környezetvédő Egyesület, 2014 tavaszán pedig felújították, kibővítették. Mivel állítólag

titkon abban reménykedtem, hogy így május első felében a virágzás csúcsát sikerül elkapnom, de úgy tűnik, eléggé elkéstem, mert már csak egy-két szál, agyonfonnyadt tőzikével találkoztam. Ettől függetlenül mindenkit arra biztatok, hogy tegyen egy kis túrát a környéken, ahol számtalan értékes növény pompázik.

Hóvirágból és főleg ligeti csillagvirágból például minden tavasszal milliónyi bont itt szirmot. A tájékoztató táblákról megtudhatjuk, hogy a sokszínű növényvilág a felszín fél-másfél méteres szintkülönbségeinek köszönhető: fűzlevelű őszirózsa, réti füzény, hamvas szeder, réti iszalag, réti ecsetpázsit, sárga borkóró, sárga nőszirom, ragadós galaj, mocsári nőszirom, fekete nadálytő, mocsári aggófű, vadszőlő, komló mind-mind nő itt. Sajnos a folyóvízzel az özönnövények magjai könnyen terjednek, ezért zöld juharba, amerikai kőrisbe is botolhatunk. Közvetlenül a folyóparton fehér füzek terpeszkednek; ebben az időszakban nem nagy öröm alattuk állni, mert – senkit nem szeretnék elrettenteni, de nem tarthatom magamban – folyamatosan csöpög róluk a kabócalárva-kaki a nyakunkba.

Ami az állatvilágot illeti, a Szigetben nem egyszer fordult elő velem, hogy sikerült szinte karnyújtásnyira bóklászó vagy tovanyargaló őzikéket megfigyelnem, de él itt róka, szegélyes vidrapók, kis bábrabló, tűzvörös lapbogár, mezei futrinka, és Magyarországon egyedül ezen a helyen fordul elő két lepkefaj, a magyar és a mocsári szitkár. Tavasszal kecskebékák zajonganak, de élnek itt vöröshasú unkák és erdei békák, a vízisikló pedig akár a közeli házakig is fellátogat időnként, és ágaskodva, sziszegve méltatlankodik, ha szeretnénk kipaterolni az udvarunkból.

Szebb lesz a Beliczay-sziget, mint valaha

2009-ben már történt egy nagyobb volumenű fakitermelés a Pilisi Parkerdő Zrt. jóvoltából a Szigetben, amit nemrégiben újabb kivágások követtek. Bár a helyiek közül sokan megijedtek a lecsupaszított területek láttán, a beavatkozás jó okkal történt. Eddig ugyanis nagyon alacsony biodiverzitású volt az erdő, mindössze két fafajból állt, a cél pedig az, hogy egy olyan, stabil ökoszisztémájú, változatos fajú állományt hozzanak létre, ami kevésbé sérülékeny és jobban ellenáll a klímaváltozás negatív hatásainak. Ehhez meg kellett szabadulni a nemesnyárak egy részétől, amelyeket anno gazdasági szempontokat priorizálva ültettek, illetve most az idegenhonos zöld juharokat is kivágták.

Az egykorú és azonos génkészletű egyedek rövidebb ideig élnek, gyengébb az ellenálló képességük a környezeti hatásokkal szemben, így sok volt a pusztuló fa – olvashattuk a Pilisi Parkerdő Zrt. március végi sajtóközleményében. 2021 nyarától 10 hektáron végeztek beavatkozást, 10 000 fehérnyarat, 34 000 szürkenyarat, 2000 vénic- és 3300 mezei szilt, 12 000 korai juhart és 10 000 mézgás égert és több ezer platánfát ültettek el. Kérdésemre Mészáros Péter, a Pilisi-parkerdő szóvivője elmondta, hogy nagyjából két-három év alatt embermagasságúra nőnek a fák. Aggodalomra tehát semmi ok, csak egy kis idő kérdése, és a kopár területek szebbek lesznek, mint valaha.

Most pedig irány a Hegy

Ami technikailag valójában domb, mert csupán 177 m, bár ennek kissé ellentmond, hogy a térképen Kakukk-hegy néven említik. Bevallom, ezt sokáig én sem tudtam, nekem csak „a Hegy” volt, ami minden évszakban más-más színben pompázva magasodott a falu fölé, és amin keresztül akár Százhalombattáig is el lehetett sétálni. Ha a Tőzike tanösvényen kezdtünk, most a Duna folyását kell követni a stégig, ahol elbúcsúzunk a folyóparttól, és a vele párhuzamosan futó Magasparti utca felé vesszük az irányt.

Ez a túránk legmeredekebb része, csak icipicit kaptatós és rövid, így bátran vállalható családdal, kisgyerekkel, jó karban lévő nagymamával is. Felfelé menet egy pillanatra felvillan egy kilátásmorzsa az alattunk hömpölygő Dunára, majd kettéágazik az út, de bármelyik lehetőséget is választjuk, klassz kilátásban lesz részünk.

Ha jobbra megyünk, a Kakukk-hegyre, akkor távolabbról vehetjük szemügyre a folyó kanyarulatát, előtérben egy másik dombbal, vagyis a Sánc-hegy nyúlványával, amit – sajnos – crossmotor- és autónyomok tarkítanak, ha pedig balra tartunk,

a látvány pedig csodaszép. Persze-persze, ne hasonlítsuk mondjuk a Prédikálószékhez, de ez a hely mégis sokkal békésebb, és mivel jobban a magaménak érzem, nekem sokkal különlegesebb is. Szemben Tököl, távolabb Halásztelek, a Duna innenső partján Ófalu és a Beliczay-sziget zöldellő fái.

A Kakukk-hegy 2007 óta természetvédelmi terület, nagyon magas itt a faj- és az élőhelydiverzitás. „A Mezőföld mára elpusztult, illetve átalakult löszvegetációjának Budapest közelében ismert legnagyobb összefüggő maradványa” – írja a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság a honlapján, ahol azt is megemlítik, hogy a területről 233 edényes növényfajt ismernek, köztük a bíboros sallangvirág fokozottan védett, de 29 védett faj is él itt. Ilyen többek között a tavaszi hérics, az erdei szellőrózsa és a nagy ezerjófű.

Ha innen bevállalunk egy egyáltalán nem megerőltető, néhány kilométeres sétát jelöletlen ösvényen a százhalombattai volt téglagyárig, hamisítatlan vadregényes élményben lehet részünk az erdő mélyén. Miután elértük a hatalmas mezőt, túlfelén a valaha volt battai téglagyár romjaival, óvatosan és kellő távolságból szemléljük meg a tekintélyt parancsoló épületmaradványt, majd folytassuk az utat a Duna-parton, ahol egyenesen visszasétálhatunk Érdre, akár a stégig, akár a Tőzike tanösvényig. Útközben kacsacsaládot, pecásokat, kutyasétáltatókat hagyunk magunk mögött, és ha szeretünk a fák között bújkálva-mászkálva előrejutni, vagy a vízparton piknikezni, esetleg grillezni, evezni vagy kagylót gyűjteni, ez a nekünk való hely. A mi saját Dunakanyarunk, itt, Érd-Ófaluban.

A cikk második részében Érd-Ófalu épített látványosságairól mesélek majd.

A cikk 2022 májusában jelent meg először.