Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2021. február 3.

Zord időben is kincsekre leltünk a Káli-medencében

„Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista.” Szabadidős tevékenységre tökéletesen alkalmatlan időben indulva csupán Rockenbauer Pál legendás félmondata nyújtott némi vigaszt a Badacsonytól Szentantalfáig tervezett túránk első kilométerein. Délutánra azonban a bágyadt téli nap fényében fürdő Káli-medence falvainak Toscanát idéző hangulata minden nehézségért kárpótolt minket.

„Ezek nem normálisak...” A Badacsony lábánál kanyargó 71-es főúton közlekedő autósoknak valószínűleg ez a gondolat ugrott be először, amikor elhúztak az út mentén, a zuhogó esőben tempósan lépkedő két fura, hátizsákos alak mellett. Mi tagadás, nehéz lett volna vitatkozni velük, mert ez a gondolat ott motoszkált bennünk is, amikor a Zánka–Badacsony-buszjáratról Badacsonyban leszállva, a vigasztalan időben nekivágtunk a Szentantalfa felé bő 29 kilométer hosszan vezető, kék jelzésű útnak.

A bazalttemplomnak otthont adó, aprócska tér sarkán lévő dohányboltban meglepően jó kávét mértek. Azt azonban ezúttal sem hitték el nekünk, hogy túrázók vagyunk, nem adóellenőrök. Zuhogó esőben, kora reggel két idegen egy falusi boltban mi más is lehetne, mint csúnya adóellenőr? Túráink során megszoktuk már ezt, és mivel kimagyarázni most sem sikerült, így inkább elbohóckodtuk a dolgot, ennek köszönhetően lényegesen jobb hangulatban lépdeltünk tovább Badacsony eső áztatta utcácskáin.

A Káptalantóti felé vezető aszfaltról jelzésünk földútra kalauzol, kedves kis hobbitelkek között kapaszkodunk fel a Badacsony és Salföld között nyújtózó Csönge-hegy erdő borította platójára. Az esőillatú, ligetes tölgyest magunk mögött hagyva gyors ereszkedéssel hamarosan már a Salföld feletti legelők népes állatvilágát vehetjük szemügyre. Alig félórája sincs, hogy kapaszkodás közben felváltva dúdoltuk a P. Mobil Honfoglalás című albumának első nótáját, amelyben markáns szerep jut egy fehér lónak, és lám, a vonzás törvénye működik: egy villanypásztor mögül féltucatnyi fehér lipicai paripa figyeli érdeklődve, ahogy elérjük a Balaton-felvidék jellegzetes aprófalvának szélső házait.

Salföld egyike azon falvaknak, ahol házat vásárolva a nyugdíjas éveit el tudná képzelni az ember. Nyugodt környezet, archaikus kis utcák, ódon templomocska, legelésző négylábúak, igazi békebeli falusi miliő. A buszfordulónál, a templom kőkerítésén ülve és bámészkodva szinte érezni a mindent átható, végtelen nyugalmat.

A Salföldi Majorból érkező két kis fekete kutya viszont valószínűleg a mindent átható kolbászillatot érezhette meg, amely a tízóraira szánt szendvicseimből érződött, így túratársam legnagyobb derültségére újdonsült, négylábú barátaimmal hármasban fogyasztottuk el a hazait. Persze a barátság csupán addig tartott, amíg a kolbász illata, így alig fertályóra múlva már úton is voltunk az ásványvizéről (is) méltán híres Kékkút felé.

Az aprócska település utcáin lépdelve csak ámultunk és bámultunk a sok, szépen rendben tartott, autentikus Balaton-felvidéki porta láttán. A falucska így hétvégente népes település benyomását kelti, mivel házainak többsége mára már üdülőház lett, amelyek tulajdonosai ilyenkor szépen belakják irigylésre méltó második otthonukat.


Kékkút és környéke évezredek óta lakott hely, a falu határában feltörő savanyúvízforrást már a rómaiak is ismerték, sőt a legendák szerint Theodóra bizánci császárnő legkedveltebb itala volt. Theodóra császárnőnek csalhatatlanul jó ízlése lehetett véleményem szerint, ugyanis az ásványvizek közül talán ezen érezni leginkább, hogy van némi köze az ásványokhoz is, és nem csapvizet kap az ember a palackba. Ezúttal sajnos semmilyen vizet nem kaptunk a palackjainkba, ugyanis a falu szélén a turisták számára kialakított nagyszerű pihenőhelynél az egyébként némileg illúzióromboló módon, gombnyomásra beinduló „forrás” ezúttal egyáltalán nem működött. Hamar túltettük magunkat ezen az apró kellemetlenségen, és a felszakadozó felhők közt itt-ott már kandikáló napsugaraktól jókedvre derülve folytattuk utunkat Kővágóörs felé.

A mosóházak a patakokban és vízfolyásokban a rendkívül gazdag Balaton-felvidéki táj jellegzetes építményei voltak. Az 1800-as évek elejétől nagyjából a 20. század közepéig használatban lévő épületek egyik hírmondónak megmaradt, nagyon szépen restaurált példányát csodálhattuk meg Kővágóörs határában. A Burnót-patakba igyekvő vízfolyás partján permi vörös homokkőből felépített ház igazi közösségi tér volt a helybéliek számára, a több órán át tartó heti nagymosások alkalmával a lányoknak és asszonyoknak volt idejük kibeszélni a falu ügyes-bajos dolgait. A mosóház jelentőségét tovább növelte, hogy az épület egy különálló részében egészen 1949-ig vágóhíd is üzemelt.

A Káli-medence déli kapujaként ismert, beszédes nevű Kővágóörs az itt letelepült, honfoglalás kori törzsnek és a falu feletti kőtenger anyagát évszázadokon át bontó malomkőbányászatnak köszönheti a nevét. A kék jelzés által érintett kőtenger megmaradt, aprócska sziklaplatóiról nagyszerű kilátás nyílt a Káli-medencére és a mesebeli tájat kagylóhéjként óvó, bazaltsipkás hegyek koszorújára.

Elszántságunkat látván még a komor felhők urának, Zeusznak is megesett a szíve rajtunk, és Kővágóörstől egészen a Hegyes-tűig némi napsütéssel jutalmazta kitartásunkat. Ha nem felülről, akkor persze alulról jön az áldás. A Balaton-felvidék talán legismertebb természeti látványosságáig vezető erdei szekérúton minden egyes lépésnél bokáig merültünk a cuppogós sárban, de már ez sem tartott vissza attól, hogy hamarosan megérkezzünk az egykor kőfejtőként működött, ma már viszont népszerű geológiai bemutatóhelyként ismert tanúhegyhez, a bányászat által különleges formájúra faragott Hegyes-tűhöz.

A valamikori bánya udvarán állva az ember csak ámul és bámul.

A látványt szavakkal leírni nem nagyon lehet, ide el kell jönni, és a maga káprázatos valóságában megnézni. Tudták ezt sokan rajtunk kívül is, január van, borús idő, és mégis folyamatosan érkeznek a kirándulók. Kiszolgálásukra éppen most építenek újabb pihenőhelyeket, padokat, asztalokat, tájékoztató táblákat.

Időközben túratársam széles, elégedett mosollyal terül el az egyik egyedi ötlet alapján, napozóágyak mintájára, fából készített nyugágyon, amelyről fekvő helyzetben is pazar kilátás nyílik a Balaton nyugati medencéjére és a tanúhegyekre. El is időzünk itt egy kicsit, mi tagadás, van hangulata a helynek.

A Hegyes-tűről meredeken leereszkedő Balaton-felvidéki kék jelzés a Tagyon-hegy déli oldalában szintúttá szelídülve, szeszélyesen kanyarogva vezet túránk végcélja, Szentantalfa felé. A Balaton hullámai közé lágyan lefutó domboldalakon szépen gondozott szőlőparcellák, jellegzetes sárga falú, zöld spalettás, régi présházak, kacskaringós dűlőutak és az alkonyatban újból fodrozódó, komor esőfelhők árnyékában is barátságos hangulatot árasztó, Toscanát idéző, békés magyar táj hangulata újra és újra elvarázsol. A látványtól feldobódva – és nem mellesleg az egyre inkább közelítő, komoly csapadékot ígérő, sötét fellegek miatt kilépve – éppen napnyugtakor érjük el az alkonyatban szürke köntöst öltő Szentantalfa szélső házait.

Tompa Mihály nyomában Gömörben

Tompa Mihály nyomában Gömörben

2021.11.17.

Őszi kéktúránk első napján Gömörországban jártunk, melynek a trianoni diktátum óta csak csekély része tartozik hazánkhoz. Ezen a tájon, egész pontosan Keleméren és Gömörszőlősön teljesített két esztendeig lelkipásztori szolgálatot a méltánytalanul elfeledett költőgéniusz, Tompa Mihály. Ezen a túrán az ő emléke előtt adóztunk.

→ Tovább
Bájos, retró és szeretnivaló: Zirctől Vinyéig a Bakonyvasúton

Bájos, retró és szeretnivaló: Zirctől Vinyéig a Bakonyvasúton

2021.11.17.

Régóta tervezgettük, hogy felkeressük a Bakony egyik gyöngyszemét, a Cuha patak szurdokvölgyét. Számítottunk rá, hogy a hatalmas sziklafalak közt kanyargó patakmeder látnivalói lenyűgözőek lesznek, arra viszont álmunkban sem gondoltunk, hogy legszebb élményeinket a gyermekkorunk vasútjait felidéző, retró hangulatú vonatozásnak köszönhetjük majd.

→ Tovább