Interjú

„A bolygónk túl szűk hely ennyi embernek” – Interjú Török Zoltán természetfilmessel

A nagy nemzetközi csatornák felkérésére is dolgozó Török Zoltán segítségével most bekukkanthatunk a természetről szóló mesék mögé, ahol a szép felvételek mellett sokszor aggasztó képek is fogadnak. Beszélünk trükkökről és a természetfilmek erejéről, és kiderül az is, miért mondott nemet Sir Attenborough-nak.

Fotó:
Robert Morgensten (kiemelt kép)
2021. május 5.

A nagy nemzetközi csatornák felkérésére is dolgozó Török Zoltán segítségével most bekukkanthatunk a természetről szóló mesék mögé, ahol a szép felvételek mellett sokszor aggasztó képek is fogadnak. Beszélünk trükkökről és a természetfilmek erejéről, és kiderül az is, miért mondott nemet Sir Attenborough-nak.

A hortobágyi vadlovakról készült Török Zoltán természetfilm talán az idei év egyik legjobban várt alkotása Magyarországon. A trailer és a plakátok készen, a készítők már nagyon megmutatnák filmjüket, mi pedig már nagyon megnéznénk. De még egy kis türelemmel kell lennünk, ugyanis a Vadlovak – Hortobágyi mese című természetfilmet a mozivászonra álmodta meg a rendező.

Török Zoltán filmjeit a nemzetközi piacra készíti, és már sok éve a svédországi Uppsalában él családjával, helyesebben mondva, jelenleg ez a székhelye, ugyanis sokszor éveket tölt aktuális filmjének forgatási helyszínén. Legtöbben talán a 2011-es Vad Magyarország filmje kapcsán ismerhetik, azt viszont kevesebben tudják, hogy a National Geographic-nak is készített már filmet. Én is most tudom meg, mégpedig első feltevésem cáfolataként, miszerint jó film csak arról az élőhelyről készülhet, amelyet már jól ismer a készítője.

Török Zoltán: Az Everglades filmemnél a NatGeo koncepciója az volt, hogy az USA nyolc leghíresebb nemzeti parkjáról amerikaiak helyett nyolc külföldi stábot kértek fel a forgatásra, akik emiatt teljesen más szemmel látták ezeket az élőhelyeket. Én a floridai Everglades Nemzeti Parkot kaptam, ahol három évig forgattam egy magyar kollégámmal, Badár Balázzsal a vízzel borított szubtrópusi vidéken aligátorok és burmai pitonok között. Az új hely élővilágának felfedezése hatalmas élmény volt számomra, és én is előítéletekkel érkeztem ide, hogy az aligátorok majd biztos megtámadnak. De ez egy teljesen félreismert állatfaj, ugyanis egyáltalán nem agresszívek.

P. K.: Kicsit ugorjunk vissza az időben. A természet iránt fogékony felnőtteknél a gyökerek mindig a gyerekkorba vezetnek. Nálad honnan jön a természet iránti szenvedély, hogy képzeljem el a kis Török Zoltánt?

T. Z.: Szentendrén születtem és egy lakótelepen nőttem fel, ahonnan az ablakon kinézve a Pomázi-síkot lehetett látni, amely tavasszal egy hatalmas mocsár. Rengeteget jártunk ide egy nagyon jó barátommal, a Pilisben és ebben a mocsárban caplattunk naphosszat, közben elkezdtünk madarászni is. A gyűrűzővizsgát is letettük, és a mai napig megvannak azok a jegyzeteim, amikbe leírtam, épp milyen madarakat láttunk. Ez a 80-as évek végén volt, és a jegyzetek alapján érdekes lenne összehasonlítani, hogy mennyi és milyen madár volt akkor, és most mi a helyzet ezen a helyen, mert sajnos ez a vidék is eléggé beépült azóta. Gyerekként arról álmodoztam, hogy majd nyerek a lottón, megveszem az egészet, és természetvédelmi terület lesz. De sok természet témájú könyvet is olvastam, például Kittenberger Kálmántól, Fekete István regényeit vagy Sir Edmund Hillary Kockázat nélkül nincs győzelem című könyvét. Aztán amikor lementem a Pomázi-síkra, a teheneket gnúknak képzeltem, a Pilist a Himalájának, a Kő-hegyet pedig a Fujinak. Mondjuk elég furának tartottak az osztálytársaim, erre a mai napig emlékszem.

P. K.: És hogy jött a filmezés?

T. Z.: Gyerekkoromban futott egy nemzetközi ismeretterjesztő sorozat a tévében, a Kisfilmek a nagyvilágból, és abban láttam Dieter Plage német természetfilmest, hogy micsoda fantasztikus élete van. Akkor elhatároztam, hogy én ezt szeretném csinálni. Az iskolámtól kölcsönkértem egy VHS kamerát, amely akkoriban annyiba került, mint egy autó, a szüleimmel meg aláírattak egy papírt, hogy ha összetöröm, ki kell fizetniük, amit fogalmam sincs, miből tudtak volna megtenni. Ezzel a kamerával mentem a Pomázi-síkra és csináltam meg 14 évesen életem első snittjeit. Ezek a bíbicfiókákról készült felvételek még ma is megvannak, digitalizáltam őket, szerintem egész nézhetőek.

P. K.: Akkor ezek szerint más szakmára nem is készültél?

T. Z.: Nem igazán, bár volt egy kitérőm a városfejlesztésben, életem egyetlen munkahelye, ahol kb. két hónapig bírtam. (nevet) Első nap bementem, megmutatták, hogy ez lesz az íróasztalom, én meg mondtam, hogy ezt nem fogom tudni csinálni és inkább elmennék. Unszolásra azért megpróbáltam, és hogy ne az irodában legyek, fotózásokat bíztak rám, de így sem működött.

P. K.: A filmes pályád Magyarországon indult, de aztán külföldre vetted az irányt. Miért?

T. Z.: Az első filmet, amit a televízió is leadott, 1995-ben, még egyetemista koromban Tóth Zsolt Marcellel készítettem. Ez egy 20 perces kisfilm, amely a kutyaszánozásról szól. A mai napig szeretem. Aztán készítettem még itthon több kisfilmet és rövid ideig a Natura Szerkesztőségben is dolgoztam, de úgy éreztem, hogy igen kevés a hazai lehetőség. Úgy voltam vele, hogy bárhová elmegyek asszisztensnek, ezért rengeteg külföldi filmkészítő cégnek írtam. Végül a svéd Scandinature Films-nél kaptam lehetőséget, akik főleg a Discovery-nek meg a National Geographic-nak gyártottak filmeket. Itt lett kollégám Jan Henriksson, akivel a mai napig együtt dolgozunk, akkor az asszisztense voltam, és vittem a statívját, most pedig a producere vagyok. (nevet)

P. K.: Úgy tudom, hogy volt szerencséd megismerni a BBC-nél David Attenborough szerkesztőségét is.

T. Z.: Igen, 2004-ben náluk voltam szakmai gyakorlaton Bristolban. De én ott elhatároztam, hogy nem akarok ilyen nagy szerkesztőségben dolgozni, mert az egy természetfilmgyár. Van egy csomó szoba, az egyikben például ül öt ember, akik semmi mást nem csinálnak egész nap, csak ötleteket kutatnak, a másik szobában pedig csak szinopszisokat írnak. Amikor mentem az operatőrökhöz, akkor meg azt láttam, hogy a pajtában fel van építve egy hatalmas trópusi őserdő.

P. K.: Mint Hollywood, csak természetfilmben.

T. Z.: Bizonyos szempontból jó, hogy így le vannak osztva a részfeladatok, és a filmek jelenetei is, mert így csak arra kell koncentrálnia az embernek, ami a munkája. Nem kell foglalkoznia egyéb járulékos dolgokkal, mint mondjuk az utazás megszervezése, szállás, és még sorolhatnám. Az olyan kis stáboknál, mint amivel én dolgozom, az égvilágon mindent nekünk kell leszervezni, de így a végeredmény az én filmem lesz, és nem csak 2-3 jelenet a filmből. Egyébként 2004-ben kaptam egy hatalmas felkérést, amikor Attenborough-ék a Tiszánál forgattak, hogy legyek én a B kameraman ezeknél a jeleneteknél, de épp ekkor kerestek meg a Discovery-től is egy kétéves izlandi film miatt. Választanom kellett, hogy két hét Attenborough-val vagy két év Izland.

P. K.: És gondolom, Izlandra mentél.

T. Z.: Persze.

P. K.: A technika fejlődésének köszönhetően már egyedül is lehet filmet, akár természetfilmet készíteni. Te miért szeretsz mégis csapatban dolgozni?

T. Z.: Egyrészt ahhoz, hogy nemzetközi produkciókat csinálj, még mindig szükséges egy olyan minőségű technikai felszerelés, amely eleve több száz kiló, és ezt egyedül nem tudnám mozgatni. Számomra a természetfilmezés nem magányos műfaj, hanem egy csapatmunka. Például szándékosan nem én vágom a saját filmjeim, mert nem szeretnék abba a hibába esni, amit sokaknál látok, hogy nem tudják kihagyni azokat a snitteket, amelyek lehet, hogy látványosak, vagy épp nagyon sok munkájuk van benne, de igazából nem passzolnak a film történetébe. A vágó pedig lazán kiszedi ezeket. Nekem a történet fontosabb, mint hogy önmagában szép képeket nézegessek. Az anyagaimat Hargittai László vágja, és a filmjeim végén őt is társszerzőként szoktam kiírni, hisz a végső formáját ő adja meg az egésznek. Sokszor olyan sztorikat rak össze, amik a szemem előtt voltak, de én nem vettem észre. Jan pedig mondhatni beszél az állatok nyelvén, szóval egy-egy film úgy készül, hogy tőlük is kapom az inputokat, és így alakul ki a végeredmény. Ez egy közös munka.

P. K.: Tudom, hogy természetfotóknál és filmeknél is alkalmaznak olykor trükköket egy-egy eltervezett snitt kedvéért. Ezek egy széles skálán mozognak, valamin egyáltalán nem ütközik meg a szakma, hisz másképp nem is lehetne azt az adott viselkedést vagy fajt lencsevégre kapni, de vannak olyanok is, amik már komoly etikai problémákat vetnek fel. Neked mi fér bele?

T. Z.: Minden olyan, ami a természetes viselkedést befolyásolja, vagy ami bármi módon árt az állatnak, az már nem. De mondok egy konkrét példát. Fel akartam venni, ahogy a kis aligátorok kikelnek, és az anyjuk beviszi őket a vízbe. 25 napig jártam ki Hercegnőhöz, a nőstény aligátorhoz, miután megtaláltuk a fészkét. Viszont a tojások nem keltek ki, mint kiderült, nem voltak megtermékenyítve. Ugyanezt egy másik NatGeo-s csapat három óra alatt felvette egy állatkertben. Kikelés előtt berakták a tojásokat egy műfészekbe, lejátszották az aligátorbébik jellegzetes, csipogó hangját, és a nőstény aligátor már ment is a kicsikért. Ez így számomra már nem fér bele.

P. K.: A nagy csatornáknak nincs ezekre valamilyen etikai szabályzata?

T. Z.: De van. Csak sokszor súlyos dollármilliók úsznának el, ha azok a jelenetek nem lennének meg.

P. K.: Jó, de a természetfilm nem olyan műfaj, hogy készítés közben is alakul? Hisz hiába a kitalált történet, ha bizonyos jelenetek nem történnek meg, akkor azok nem kerülnek bele a filmbe, ellenben olyanok meg igen, amelyek váratlanul alakultak ki, és nem voltak tervezve. Én ezt úgy képzelem, hogy ez amolyan spontán műfaj, lehet előre tervezni, de annyira mégse.

T. Z.: Ez pontosan így van. És pont azért, mert napjainkban olyan drasztikusan változik a környezet, hogy az eddig evidensnek számító jelenségek se történnek meg. 2010-ben például, amikor a Vad Magyarországot forgattuk, olyan nagy volt az áradás, hogy abban az évben szinte teljesen elmaradt a tiszavirágzás. Egy napot tudtunk csak elcsípni Tivadarban.

P. K.: Van olyan, amit mondjuk 20 éve még láthattál és le tudtál filmezni, de ma már nem tudnád megcsinálni az éghajlatváltozás miatt?

T. Z.: Igen, például fókák jégen szülését Skandináviában. 2011-ben még tudtunk ilyet filmezni, akkor fagyott be itt utoljára a tenger Svédországban. A kúpos és a gyűrűsfókák a feltorlódott jégfelületeken tudják csak biztonságban megszülni a kis fókákat, így az anyáknak nem kell messzire menniük vadászni, ugyanis a jégről egy folyamatosan fenntartott léken keresztül egyből a tengerben lehetnek. Ezek a fókák most sziklákra kényszerültek, és még senki sem tudja, milyen hatása lesz ennek. De hatalmas svéd gleccsereket se lehet már filmezni, mert azok is annyira visszahúzódtak. Magyarországon pedig, ami nagyon más lett, hogy míg régen tudtuk, mikor vannak az árvizek, mert ugye volt a jeges árvíz, meg a zöldár, addig ma már bármikor jöhet az áradás, akár augusztusban is, teljesen kiszámíthatatlan lett.

P. K.: Mint természetre érzékeny ember, hogy éled meg ezeket a változásokat?

T. Z.: Itt van ez a lány, amikor ő nagy lesz, hatalmas szívás lesz az életük, ha ez így megy tovább. (Zoltán a beszélgetés egy részében lánya szobájában volt. – a szerk.) Ez a járvány egy kispálya ahhoz képest, ami ránk vár. Nem voltam ennyire szkeptikus ez ügyben, de ahogy utazom a világban, azt látom, hogy nagyon súlyos, ami folyik. Az emberek pedig közönyösek. Leginkább az élőhelyek elvesztése fáj, és ami még mindig tabutéma, és Attenborough is visszafogta magát, az új filmjeiben is csak szőr mentén említi, pedig máshol erősen propagálja, hogy túl sok ember van a bolygón. Vissza lehet fogni a fogyasztást, de ha egyre többen vagyunk – és ez egy egyszerű egyenlet –, összességében nem lesz kevesebb a környezeti terhelés. Mind a kettőt vissza kéne fogni. Mindenki csak azzal foglalkozik, hogy mi van az Amazonasnál vagy Borneóban, de itt Európában is tűnnek el élőhelyek. A legnagyobb erdőirtás például itt zajlik Svédországban, és senki nem beszél róla. A következő, Svédországról szóló filmemben ez is benne lesz. Régóta szerettem volna már bemutatni ezeket a problémákat, és szerencsére változik az emberek igénye is, már nem csak a szép természetfilmek kellenek. Egyik kedvenc példám arra, hogy mi is a valódi helyzet, amikor 2004-ben Grönlandon forgattunk. A felvett kép az, hogy jön le a sarki róka a gyönyörű fényben, szép tájban. De én azt mutattam volna meg, ami mögötte van, ugyanis a róka a szeméttelepre megy.

P. K.: Ezt akartam is kérdezni, hogy vajon manapság a felvételeknél mennyire okoz gondot olyan szöget találni, hogy ne legyen benne semmilyen ember alkotta dolog?

T. Z.: Tudod, hogy készülnek az afrikai természetfilmek? A nagy produkciókban külön büdzsé van arra, hogy kisatírozzák a turistákat, mert elképesztő turizmus van már ott is, és szinte lehetetlen érintetlen tájképet készíteni. Vagy például Svédországban még azért vannak sarki rókák, mert a kutatók kutyatáppal etetik őket. Az amúgy látványos automata etetők már szinte részei a tájnak, de a filmeken, fotókon ezt nem látni. És mindenhol szemét van. Magyarországon ti is tapasztalhatjátok, például a Tisza árterében, de én ugyanezt láttam Floridában, ahol a mangrove fák között van tele szeméttel az óceánpart. Két évvel ezelőtt pedig Mongóliában teljesen ledöbbentem, mert a Góbi-sivatagban mindenhol nejlonzacskókat kerget a szél. Ott vajon ki fogja összeszedni?

P. K.: Van már címe ennek a készülő filmednek?

T. Z.: Igen, svédül nagyon szép hangzása van, magyarul sajnos nem annyira: Tengertől a hegyekig, az új svéd vadon. Lesznek benne olyan felvételek, amiket még 20 évvel ezelőtt készítettem, és meg fogom benne mutatni, hogyan változott meg a tenger és az erdők, utóbbiak ugyanis magasabbra kerültek. A tundra is kezd eltűnni, helyüket bozótosok veszik át. De mindezt nem valami fekete-fehér, szomorú módon szeretném bemutatni, mert a változás nem csak azt jelenti, hogy halott lesz minden, hanem hogy más fajok élnek majd itt. Az evolúció során korábban is megtörtént ez, de most ezt mi, emberek okozzuk. Csakhogy a változás rettentő gyors, amihez nem minden élőlény tud alkalmazkodni, az invazív fajokhoz nincs ideje evolválódni az őshonosaknak, így óhatatlanul lesznek vesztesei ennek a folyamatnak. Szeretnék egy személyes hangvételt is adni a filmnek, ugyanis benne lesz a két lányom, hogy az ő szemükkel is bemutathassam mindezt. Egyébként is sokat szoktunk menni a természetbe, evezünk a tengeren, sátrazunk a szigeteken, felmegyünk a hegyekbe, hosszabb túráknál pedig van, hogy kint alszunk a gleccsereknél.

P. K.: Mennyire vannak tisztában a klímaváltozással és a környezetszennyezéssel?

T. Z.: A saját lányaimon is úgy látom, hogy a fiatalok sokkal öntudatosabbak ezekben a témákban. Hiába, a Greta-generáció.

P. K.: A világot járva rengeteg élőhelyet megismerhettél. Ezekkel a tapasztalatokkal milyennek látod Magyarországot és természeti értékeit?

T. Z.: Hazánk fantasztikusan gazdag élővilággal rendelkezik, ez köszönhető a még rengeteg vizes élőhelynek is. Finn és német barátaim, filmesek, teljesen ledöbbenek, amikor meglátják nálunk ezt az elképesztő fajgazdagságot. Német kollégák a Hortobágyon járva majdnem sírva fakadtak, mert utoljára gyerekkorukban láttak ennyi madarat, hallottak békabrekegést a falujukban, meg a gólyák kelepelését a fejük felett. Rohamos ütemben tűntek el az élőhelyek Nyugat-Európában az ipari fejlődés és az emberi terjeszkedés miatt, és így sok faj is eltűnőben van. Például a nálunk még oly közönséges bíbic Németországban már ritkaságszámba megy. Szóval itt van Magyarország, nyugat és kelet találkozásánál, ezzel a még nagyon gazdag élővilággal, de sajnos a fejlődés minket is utolér. Érezhetően begyorsultak nálunk is ezek a folyamatok, és például egyre több vizes élőhely kezd eltűnni, de talán még most megfogható ez a változás. Tragikus lenne elveszteni ezeket az értékeket.

P. K.: Feltűnt, hogy minden filmedben benne van az ember, valamilyen emberi történet formájában, de mindenképpen valamilyen kapcsolatban a természettel, állatokkal. Miért?

T. Z.: Mert bárhol jártam a világban, az Amazonastól Szibériáig, mindig ott volt az ember. Hazugság lenne, ha kihagynám őket. Illetve pont ironikus módon a Vadlovak film lesz a kivétel, ahol egy távoli gémeskút kivételével nem lesz benne ember, vagy emberre utaló dolog, még háziállat és szürkemarha se, mert ezzel a filmmel más volt a célom.

P. K.: És akkor mi lesz benne?

T. Z.: A pusztáról mindenkinek él a fejében egy sztereotípia, a legtöbb (nem természetfilmes) ismerősöm is azt mondta, amikor megtudták, hogy a Hortobágyon forgatok, hogy hát „ott nincs semmi”. Nos, ez a film nekik is szól! Mert a 33-as útról kinézve valóban nem látsz mást, csak a csárdát meg a kilenclyukú hidat, de ha begyalogolsz, és más szemszögből nézed, akkor meg lehet látni azt a sokszínűséget, amit a filmben is igyekeztem visszaadni.

P. K.: Miért pont a vadlovak lettek a főszereplők?

T. Z.:- A filmjeim elsődleges célja, hogy egy széles nézőközönségnek adjam át az adott élőhely természeti értékeit. Ehhez pedig szükség van egy olyan történetre, és egy olyan állatra, amely emberileg is befogadható. Mivel a Hortobágyon élő Przsevalszkij-lovak, hasonlóan az emberekhez, közösségekben élnek, és olyan szociális viszonyaik vannak, amelyek még egy gyerek számára is könnyen értelmezhetőek, ráadásul szőrös állatok és a csikók révén még a cukiságfaktor is megvan, így a legmegfelelőbb szereplők arra, hogy rajtuk keresztül mutassam be a puszta élővilágát. A szép képek és a szórakoztató történet mellett pedig így egy csomó ismeretet is átadok a nézőnek úgy, hogy lehet, észre sem veszi.

P. K.: A természetfilmezés sokszor egy türelemjáték. Ezt te hogy viseled? Eléggé izgő-mozgó embernek tűnsz.

T. Z.: Én a világ legtürelmetlenebb embere vagyok. De ha beülök a lesbe, az más, ott átkapcsolok. A stúdiómunkától viszont megőrülök, türelmetlenkedek, ott ugrálok, fekvőtámaszozok, hogy miért nincs már kész. Ha terepen vagyok, akkor ott elfogadom, hogy ez van, és nem zavar, ha 2-3 napot is elszórakozunk egy képpel. Persze unalmasnak tűnhet, egész nap mondjuk csak a legelésző lovakat nézni, de közben felfigyelek egy csomó apró dologra. Ez nem egy várakozás, mert amíg ott vagyok, bármikor bármi történhet, és ez nagyon izgalmas.

P. K.: A természetfilmeknek az ismeretterjesztésen és a szórakoztatáson felül milyen hatásait látod még?

T. Z.: Azoknak a – mondjuk így – szép filmeknek, mint a „vad sorozatok”, amiket én is csináltam, a közvetett hatása az, hogy az emberek rácsodálkozzanak az élővilágra. De elindult egy újabb trend, és egyre több olyan dokumentum- és oknyomozó film készül, amelyek a természetfilm határmezsgyéjén mozognak, ezeknek a hatása pedig sokkal brutálisabb. Az olyan remek alkotások, mint az Ivory Game, képes volt befolyásolni a kínai lakosságot és a vezetést, így a filmnek köszönhetően 2017-ben betiltották Kínában az elefántcsont-kereskedelmet. De ilyen nagy hatású film volt a kardszárnyú delfinekről szóló Blackfish, vagy a Virunga, amelyben a nemzeti park őrei küzdenek vadorzókkal a hegyi gorillákért. Vagy nemrég mutatták be a Seaspiracy (A fenntartható halászat valódi arca) című filmet, amin teljesen ledöbbentem, és ezután nem akarok tengeri halat enni. Ezeknek a filmeknek olyan hatása van, hogy a döntéshozókat is megfogja és konkrét, valódi változást hoznak. Nagyon hiszek az ilyen filmekben, de ezekhez bátor emberek kellenek, mert itt olykor a maffiákkal is komolyan szembe kell szállni.

P. K.: A következő filmed akkor valami ilyesmi lenne? Amellyel ilyen változásokat is el lehetne érni?

T. Z.: Már rég szerettem volna ebbe az irányba elmenni, csak nagyon be voltam zárva a saját piacomba. De most már a közönség igénye is megváltozott, és lehet ilyen jellegű filmeket is készíteni. Szóval egyre inkább ezeket a témákat keresem, megtartva majd a természetfilmes jelenetek is, hisz az állati viselkedés bemutatása mindig is a szívem csücske marad. Érdekes amúgy a most megjelent Attenborough-film, a The Year Earth Changed, amely arról szól, hogy a pandémia miatti lezárások egy éve alatt is mennyire visszavette a terepet a vadvilág azokon a helyeken, ahonnan eltűntek az emberek.

P. K.: És akkor megint ott vagyunk, hogy túl sokan vagyunk mi, emberek.

T. Z.: Igen, és ha mi nem teszünk valamit, akkor a járványok megoldják helyettünk. A természetben sokszor láttam, hogyan omlik össze egy populáció, ha túlnépesedett. Igen látványos dolog ezt lefilmezni, viszont emberként nem biztos, hogy olyan jó lesz ezt megélni. De ha nem csinálunk valamit, akkor ez lesz, és ez biológiai tény. Bízhatunk magunkban, hogy majd mi, mint istenek, technikailag megoldjuk ezt valahogy, de a bolygónk túl szűk hely ennyi embernek.

Török Zoltán filmjei

2021. Vadlovak - Hortobágyi mese – rendező, operatőr

2019. A fehér szarvas – alapötlet szerző, rendező

2017. Lemming - A messzi észak aprócska ura – rendező, operatőr

2011. Vad Magyarország - A vizek birodalma – rendező, producer, operatőr

2008. Izland, a hasadó sziget – rendező, operatőr, vágó, ötlet

2007. Vidrasors – rendező, forgatókönyvíró

2006. Grönland - élet a vikingek földjén – operatőr

2004. Termiklovagok – rendező, operatőr

2004. A rénszarvas harmóniája – operatőr

2004. A jávorszarvas és az ember – operatőr

2001. A mérges folyó – rendező

Cikkajánló