Interjú

„A folyók összehoznak minket” – Interjú Molnár Attila Dávid természetfilmessel

A vibráló egyéniségű, sokoldalú természetfilmessel, a PET Kupa társalapítójával beszélgettünk környezetvédelemről, a vadon élő állatok helyzetéről, a tudományos ismeretterjesztés reneszánszáról, és arról, miért olyan fontos, hogy a fiatal generációkat is komolyan vegyük.

Szöveg:
Fotó:
Molnár Vanda (Kiemelt kép)
2021. április 19.

A vibráló egyéniségű, sokoldalú természetfilmessel, a PET Kupa társalapítójával beszélgettünk környezetvédelemről, a vadon élő állatok helyzetéről, a tudományos ismeretterjesztés reneszánszáról, és arról, miért olyan fontos, hogy a fiatal generációkat is komolyan vegyük.

J. A./TM: Sok területen mozogsz és alkotsz: biológusként indultál, majd a filmes világba csöppentél, fotózol, operatőr vagy és természetfilm-rendező, sőt, producerként is letetted a névjegyedet, mindemellett egyetemen tanítasz, szinte fel sem tudom sorolni, mennyi mindennel foglalkozol. Mindebből arra következtetek, hogy egy hihetetlenül pörgős személyiség vagy, nyugtalan természet, aki egyik helyről a másikra száguldozik. Felmerült bennem a kérdés: miként egyezteted össze a természet lassan hömpölygő idilljét kirobbanó energiáddal? Valljuk be, a természetfilmezés nem akciófilmkészítés, sokszor órákig kell várnod a kamera mögött, hogy valami érdemleges történjen előtted, végre leszálljon az a madár, átússzon az a vadkacsa a vízen. Szerintem ehhez olykor emberfeletti türelemre van szükség.

Molnár Attila Dávid: Jó kérdés. Sokan valóban így képzelik a természetfilmezést. Egy szemlélődő természetű, magányos ember csendben várakozik a leshelyén, hogy valami történjen. Pedig a természetfilmezés valójában írás, pályázás, megbeszélés után megbeszélés, és csak aztán, ha jól csináltunk mindent, jöhet maga a forgatás. Szerteágazó munka ez, ami segít megőrizni a szellemi frissességet, minden filmtéma külön tanulmányokat igényel, sokat kell olvasnom hozzájuk, ilyenkor van alkalmam elgondolkodni, tervezgetni, írni. Azt hiszem, ezért hagytam ott a kutatói pályát, hogy ne csak egy témakörrel foglalkozzak, és az életembe minél több kalandot bele tudjak préselni.

J. A./TM: Azt vettem észre, hogy természetfilmjeidben szinte kétségbeesve próbálod megragadni mindazt, ami még a jelenben megmutatható, mintha egy képzeletbeli jövő nemzedéknek mentenéd át a tudást, amíg nem késő.

M. A. D.: Hamar észrevettem, hogy a természetfilmezés hőskora már elmúlt. A nagy öregek, mint Attenborough, Cousteau kapitány, Gerald Durrell, Jane Goodall még látták az óriási esőerdőket, a műanyagszigetek nélküli óceánokat, de az érintetlen természet mítosz. Ma már a vadvilág mindenhol korlátokba ütközik, folyókat, vonulási utakat zárunk le előlük, és elfoglaljuk a természetes élőhelyeket. Persze lehet egy vadasparkban úgy filmezni, hogy ne látsszon a kerítés, de én inkább arra vagyok kíváncsi, hogyan próbálnak boldogulni az élőlények, és megpróbálom a film eszközeivel, erejével pozitív irányba terelni ezt a folyamatot. Herman Ottóról azért készítettem filmet, mert már ő is látta az erős kapcsolatot ember és természet között. Példaképként tekintek rá, engem is lenyűgöznek azok az emberek, akik természetközeli életet élnek, valamilyen ősfoglalkozást művelnek, vagy a természet titkait kutatják. Az én történeteimben ők a hősök.

J. A./TM: Gondolom, ilyen a Nagy Fafilm és az Egy kígyó élete.

M. A. D.: Pontosan. Olyan emberek szemén keresztül próbálom bemutatni a világot, akik életük nagy részét növények és állatok, természeti jelenségek megfigyelésével töltötték. A természetvédők, kutatók látják, milyen bonyolult kapcsolatban állunk az élővilággal, és biztos vagyok benne, hogy csak az ő segítségükkel van esély visszakerülni az elvesztett egyensúly állapotába. Több, mint hétmilliárd ember már nem tud visszamenekülni úgy a természetbe, hogy „majd elvonulok, építek egy kunyhót az erdőben és bogyókat szedek magamnak...”. Na és mivel megy oda? Repülővel. Aztán leszedi az utolsó bogyókat a megmaradt medvék elől. Nem, ehhez túl sokan vagyunk. A természetjárás, túrázás fontos dolog, de a komplex ökológiai problémákra, amikkel az emberiség küzd, csak akkor találjuk meg a megoldást, ha hallgatunk a bölcsekre. Kutatókra, ökológusokra, természetvédőkre.

J. A./TM: Ez azt jelenti, hogy újfajta természetfilmeket kell készíteni a mai fiataloknak? Ezek mitől lesznek jobbak?

M. A. D.: A cél az ugyanaz marad, mint korábban: visszavezetni az embereket a természetbe. Csupán a filmes eszközök változnak, egyre komplexebbek, rafináltabbak és okosabbak lettek.

J. A./TM: Hogyan szólítod meg a gyerekeket és a tinédzsereket?

M. A. D.: Úgy, hogy nem kezelem őket gyerekként. Mindig elszomorít, amikor felnőtt emberek leereszkednek a gyerekek feltételezett szintjére, megváltoztatják a hangszínüket, és úgy beszélnek hozzájuk, mintha nem emberből lennének. A gyerekek pontosan tudják, mit tesznek a felnőttek a természettel, nem estek a fejük lágyára, nyitott szemmel járnak a világban. Nem véletlen, hogy közülük kerül ki a legtöbb aktivista, tudatos vásárló, tehát komolyan kell venni őket. Eleinte nem értettem, hogy miért kapom meg a diákzsűri díját, vagy a „legjobb ifjúsági film” díjat, amikor én épp a fődíjra áhítoztam. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg beszélem a gyerekek nyelvét, ami nem baj, hisz ők a jövő várományosai. Azóta tudatosan is úgy alakítom a témáimat, hogy a film láttán egyértelmű legyen, hozzájuk is beszélek. Ilyen lesz a Természetfilm.hu legújabb alkotása, A pataklakók kalandjai, amivel az egészen kis nézőket szólítjuk meg, próbálunk beférkőzni azokba a pici kobakokba. Pontosan azért, mert ők még annyira nyitottak és kíváncsiak.

J. A./TM: Jelentenek neked személy szerint valamit a kapott díjak?

M. A. D.: Fiatal koromban élet-halál kérdés volt számomra, hogy nyerjek, hogy elismerjenek. Rettenetesen el voltam kenődve, ha ez valamiért nem sikerült. Sokszor úgy éreztem, igazságtalanság történt, a zsűri rossz döntést hozott. Aztán a szolnoki Nemzetközi Tudományos Filmfesztiválon megtört a jég, az a díj megmentett, erőt adott. Szerencsére ma már nem vágyok olyan kétségbeesetten díjak után. Felfogtam, hogy a filmkészítés csapatmunka. A díjat nem én, hanem a film és a stáb kapja.

J. A./TM: De a múlt évben a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon kaptál egy különleges elismerést…

M. A. D.: Igen, kicsit meg is ijedtem, amikor nekem adták a Rockenbauer-emlékdíjat. Ilyen öreg vagyok már, hogy életműdíjjal jutalmazzák „munkásságomat”? A díjat az a Szabados Tamás alapította, aki ugyanott forgatott Rockenbauerrel az Antarktiszon, ahol mi 2002–2003-ban. Tudtam, hogy ezt a díjat a közösségi munkámmal érdemeltem ki. Ezért nem egyedül vettem át: felhívtam a színpadra a PET Kupa önkénteseit, filmes kollégákat. Hatalmas elismerés volt számomra, hogy az egyik példaképemről elnevezett díjat megkaphattam.

J. A./TM: Mi volt előbb: a PET Kupa vagy a filmezés, vagy a kettő együtt futott?

M. A. D.: A Természetfilm.hu Egyesületet 1996-ban alapítottuk, akkor még ECOFilmnek hívták, és csak víz alatti filmeket készítettünk. Aztán egyre több lett a hazai téma, egyre többet forgattunk a Kárpát-medencében. Gyerekkorom óta evezek, vízitúrázom, de a Tisza ügye csak tíz éve ilyen fontos az életemben. A PET Kupa egyszerű filmként indult, aminek a forgatókönyvébe sikerült becsempészni a versenyt is. Rögtön éreztem, ebben van „valami”, de akkor még fogalmam sem volt, hogy mi. És végül a versenyszál lett az, ami a kezdeményezésnek a nehéz időkben a túlélést biztosította. Eljutottunk oda, hogy a PET Kupa nemzetközi folyóvédelmi projekt, a Tisza helyzete pedig közügy lett, és hatalmas nyilvánosságot kapott.

J. A./TM: A pandémia megengedi a folytatást idén?

M. A. D.: Persze. A folyamat nem szakad meg. A folyótisztítást egyedül vagy kisebb csoportokban is lehet végezni. Az elmúlt hétvégén három csapatunk egyszerre dolgozott a folyó különböző szakaszain, a munka folyamatosan zajlik. Az időm nagy részét most a folyótisztítások foglalják le, a filmes világ lelassult, nincsenek igazán pályázatok, szűkös az anyagi háttér.

J. A./TM: A járvány alatt az emberek nem tudnak olyan szabadon járkálni a természetben, mint szeretnének. Gondoltatok arra, hogy a természetfilmeket arra használjátok, hogy az otthonokba zárt természetbarátokat legalább filmekben utaztassátok?

M. A. D.: Hogyne. Az online tér egészen új lehetőségeket nyit erre, és itthon egész sor profi természetfilmes így osztja meg a filmjeit. Az „ezüsthátú” alkotók – a Mosonyi házaspár, Tóth Zsolt, Lerner János, Török Zoltán, Karácsony Sándor – mellett végre megjelent az új nemzedék. Lerner Balázs, Fehér Zoltán, Takács Rita, Szendőfi Balázs, Tisza Balázs és a többi fiatal is jól használja az internetet. Jól teszik, mert a televízióban ritka a természetfilm főműsoridőben. Mi is minden filmünket megosztjuk online, a Pataklakók kalandjai is a Youtube-ra készül.

J. A./TM: Van álomhelyszíned, ahová szívesen elmennél forgatni?

M. A. D.: Valójában nincs. Főleg expedíciós meghívások sodortak a nagyvilágban mindenfelé, sokáig azok farvizén készítettem a filmjeimet. De amikor a Spektrum TV-nek szerkesztek egy filmet például Új-Zélandról, megfordul a fejemben, jó lenne a helyszínt élőben látni. De nekem tök elég az, ami rám vár a meghíváslistán, vagyis a pandémia miatt leállított projektek. Ezért inkább várok.

J. A./TM: Gondolom, egyik lehetőség hozza a másikat.

M. A. D.: Igen. Jól bele kell kapaszkodni a kamerába, és akkor az már visz magával. Régen azért kellettem, mert strapabíró voltam, víz alatt és víz fölött is forgattam. Most, kopaszodó negyvenesként azért kérnek fel, mert forgatókönyvet írok, rendezek, vagy képes vagyok átnézni több száz óra nyersanyagot, vagy producerként anyagi támogatást szerezni – ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek a filmszakmában fontosak, s amire szüksége van egy stábnak. S akkor következik az első kérdésedben említett türelemjáték, alkalmazkodni a realitáshoz, a forgatókönyv változtatásaihoz, egyáltalán kivárni, amíg összeáll egy produkció.

J. A./TM: A PET Kupa Facebook-oldalán találtam több rövid, érdekes ismeretterjesztő videót a műanyagokról a gyerekek számára.

M. A. D.: A műanyagok az élet minden területén körülvesznek bennünket. Ezért szükségesnek tartom, hogy legalább alapismerettel rendelkezzünk róluk: hogyan keletkeznek, miként állítják azokat elő, miként kezeljük őket használat közben, vagy utána. Hogyan viszonyuljunk az egyszer használatos műanyagokhoz, miként az újrahasznosításukhoz. Büszke vagyok erre a projektre és ezekre a műanyag műhelyes, vagy, ahogy mi hívjuk őket, a Mümü-videókra. Összefogást eredményezett a Tisza menti iskolák tanulóival, pedagógusaival Ukrajnától Szerbiáig, beleértve a mellékfolyók érintett szakaszait is. Úgy veszem észre, lassan átmegy az üzenet.

J. A./TM: A gyakorlatban, hogy néz ki a műanyag műhely?

M. A. D.: Egy teherautóval és hajón is szállítható konténerben összeállítottuk egy minta műanyag-feldolgozó műhely kicsinyített mását. Tisza menti településeken bemutatót tartunk gyerekeknek, a szüleiknek és az arra vetődő látogatóknak az egyszer használatos műanyagok további hasznosításáról. Megmutatjuk a folyami műanyaghulladék szétválogatásának módszerét, a ledarálást, a beolvasztást, majd a kapott anyagból formákba öntünk különböző tárgyakat (karkötőt, tollat, karabinert stb.), amit hazavihetnek emlékbe. Ezek az ajándékok nap mint nap arra fogják őket emlékeztetni, hogy az a műanyag tárgy, amit valaki csupán néhány percig használt, akár évekig jó szolgálatot tehet egy másik embernek. Alig várjuk, hogy a járvány elmúltával végre elinduljon a Mümü országjáró útjára.

J. A./TM: Hallom, érdekes önkéntesek vesznek körül benneteket, akik segítenek népszerűsíteni a PET Kupát.

M. A. D.: A folyók összehoznak minket. A PET Kupa csapatát is ez a sodrás hozta és tartja össze, soha nem dolgoztam még ilyen sok fantasztikus ember között ilyen bátorító, inspiráló és elfogadó környezetben. Nagy szeretettel várjuk Klaudiát és Ricsit, akik jelenleg is fölfelé eveznek a Dunán, a Fekete-tengertől indultak és a Fekete-erdőig mennek. Klaudia a PET Kupa PETényi hulladékgyűjtő hajójának felújítására gyűjt, ami az idén lesz ötéves, és teljesen közösségi adományokból épült meg 2016-ban. Rengeteg bevetésen vett már részt a PET Kupa-sorozaton, és az évek nem múltak el nyomtalanul rajta sem. Most kell felújítanunk, cseréljük a palackokat a hasában, kifestjük és megcsiszolgatjuk. Ricsi pedig a Bátor Tábornak gyűjt, egy civil szervezetnek, amely a beteg gyermekeken fizikai mozgással, sporttal, szabadtéri táboroztatással segít. Nagy örömünkre gyűlnek az adományok. Remélem, mihamarabb találkozhatok velük személyesen is.

J. A./TM: Olvastam egy korábbi interjúdban a nagy álmodról, hogy személyesen találkozzál David Attenborugh-val. Ez összejött már?

M. A. D.: Sajnos, nem. David Attenborough rengeteg ügyet vállal fel, a természetfilmeken kívül például hajlandó felszólalni a műanyagszennyezés és a túlnépesedés ellen, ami korunk egyik fő globális problémája. Nagyon szívesen megszorítanám az öreg kezét, de tovább azért nem rabolnám az idejét. Elég, ha fülszöveget írhatok a legújabb könyveihez. A szövegeit olvasva az az érzésem, hogy beszélgetek vele, és ez nekem bőven elég. Inspirációt ad ahhoz, hogy tovább vigyem a fáklyát. Aki egy Rockenbauer-emlékdíjat kap, annak amúgy is kötelessége, hogy átadja tudását a fiatalabb generációknak.

Molnár Attila Dávid

- biológus kutató, operatőr, vágó, rendező, forgatókönyvíró, producer

- A Delta Tudományos Híradó, a Natura Szerkesztőség, a Közművelődési Szerkesztőség, később a Spektrum Televízió munkatársa

- A Természetfilm.hu Tudományos Filmműhely alapító tagja és a PET Kupa társalapítója

- International Wildlife Film Festival (IWFF), Japan Wildlife Film Festival (JWFF), Naturvision és Envirofilm díjazott, Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztivál, Rockenbauer-emlékdíj

Munkái (a teljesség igénye nélkül):

Tengeri történetek az Adrián I-II. – rendező

2000. A Kormorán-zátony amfórái – rendező, operatőr

2006. Farkaslesen – rendező

2007. Liliputi Mimikri – rendező

2007. Bence meg a többi jómadár – rendező

2011. A Láthatatlan Madárfotós – rendező

2012. Cápák a keresőmben – rendező, forgatókönyvíró

2013. Budapest Underground – forgatókönyvíró

2014. Nagy Fafilm – író, rendező

2014. Vipera Life – Egy kígyó élete – író, rendező

2015. Herman 100-MME 40, avagy a természetvédelem hajnala Magyarországon – író, rendező

2017. Molnár János-barlang – producer

2018. A papagájok birodalma, Papagáj expedíció Amazóniában – rendező, forgatókönyvíró, producer

2018. Kalandjaim a parányok világában – producer


Cikkajánló