„A feladás nem opció, mert nincs a feladásnak helye” – Interjú Szőnyi Ferenc ultratriatlonossal

TM: Hogyan találtad meg ezt az őrült versenyt? Mi fogott meg a TransCanada Ultra kerékpáros kihívásban?

Szőnyi Ferenc: Az ultrasportolók közössége elég összetartó, és innen kaptam az információt is. Az egyik amerikai triatlonista barátom, Wayne Kurz hívta fel a figyelmemet erre a versenyre, még tavaly október-novemberben. Kiposztolta, hogy megtörtént a TransCanada Ultra Bike Race frissítése, így ismét rendelkezésre áll a verseny megújult, teljes digitális változata és térképi követhetősége.

Jött a sugallat, nekem ezt a túrát az életben egyszer teljesítenem kell.

TM: Merre vezetett az útvonal Kanadán át?

SZ. F.: Kanada nyugati csücskétől a legkeletibb pontig, több mint 12 tartományon és 7 időzónán keresztül, Whitehorse-ból indulva, a Yukon hegyein, a Sziklás-hegységen, a préri végtelen síkságain, Ontario tavain, Quebec dombjain és Új-Fundland szeles szirtjein át egészen az Atlanti-óceán partjáig vezetett az útvonal.

Rengeteg kirándulás, gyalogösvény, nemzeti parkos látogatás is volt ebben a versenyben, ami széppé, érdekessé tette, ugyanakkor meg is nehezítette a haladásunkat és csökkentette a sebességünket.

TM: Mennyire volt ez a 12 500 km-es táv előre tervezhető napi lebontásban? Mindig tudtad tartani a napi penzumot?

SZ. F.: Nem mindig. Ez a 12 500 km hatalmas távolság, és ilyen viszonylatban bármi megtörténhet útközben. Volt egy Garmin navigációs eszközünk, amire telepítve volt a verseny útvonala, amit kötelező érvénnyel követni kellett.

Ilyenkor kerülni kellett, és jött az újratervezés. Nem egyszer előfordult, hogy egy új, alternatív útvonalon csatlakoztunk vissza a megadott útvonalra. Emellett volt egy műholdas nyomkövető eszközünk is, ami 10 percenkénti mintavétellel folyamatosan továbbította az éterbe a verseny szervezőinek és a családtagjaimnak a koordinátáimat.

TM: Folyamatosan többes számban beszélsz. Úgy tudom, egyedül teljesítetted, vagy több versenyző is volt?

SZ. F.: Nem. Egyedül tekertem végig, egyhuzamban. Ugyanakkor a többes szám használatának több olvasata is van. Egyrészt a modern kommunikációs eszközök segítségével nagyon sokszor voltam közel a családtagokhoz. A lányom és a feleségem rengeteget segített „távban” és „real time”, mivel ők is látták, merre haladok, és meg tudtam velük beszélni a felmerült problémákat. Illetve a verseny közben egy film is készült, amelynek – egy GoPro segítségével – én voltam az operatőre, ezért rendszeresen kellett naplóznom. A többes szám kicsit a kamerának is szólt. Nem utolsósorban jár a kerékpáromnak a tisztelet, mert végig hűséges társam volt. 12 500 km alatt nagyon összenőttünk, így a „mi”, a többes szám a kerékpáromat is illeti.

TM: Milyen kerékpár szükséges egy ilyen hosszú távú és extrém túrához? Volt speciális felszereltség rajta?

SZ. F.: Itt maga a távolság is igényelte a kerékpár stabilitásának és megbízhatóságának fontosságát. Egy keleti blokk kerékpárgyártónak a top modelljét csupaszítottuk le. A kormányra könyöklő került, a világ legjobb kerekei lettek beletéve. Dinamós agyat helyeztünk bele, valamint nagyon jó minőségű lámpát raktunk fel előre és hátra is. A világítást – az akkumulátornak és a feszültségszabályozónak köszönhetően – töltőként is tudtam használni. A váltórendszer sem maradt az eredeti gyári, az elsőn egy kicsit nagyobb áttétet alkalmaztunk. A kerékpár felszereléséhez tartoztak még azok a vízálló, profi tárolótáskák, amelyek tartósságában szintén nem csalódtam.

de igazándiból ez a bringa mondhatni, hogy hiba nélkül teljesítette ezt az extrém távot.

TM: Naponta hány órát bringáztál?

SZ. F.: A navigációs eszközöm napi 12, 14 órákat írt, ami átlagban 200–300 kilométer bringázást jelentett.

Sok időveszteséget jelentett a verseny alatt a napi rutin fenntartása. Idő volt például megtalálni a szállásokat, beszerezni az ételt, italt. Viszonylag sok időt vett el a saját ruházatom mosása, szárítása, karbantartása, visszacsomagolása, vízállóvá tétele. Ez az időnek az egyharmadát simán elvitte. És akkor még nem is említettem, mint lassító tényezőt az elektromos eszközök feltöltését és a kerékpár esetleges javítását.

TM: Letekersz 300 kilométert, szállást keresel, táplálkozol, alszol valamennyit, emellett hogyan tudtál a versenynaplódban a Facebookon naponta kiposztolni több ezer karakteres szövegeket? Hogy volt még erre is energiád és fókuszod? Vagy segített ebben valaki?

SZ. F.: Igen, volt segítségem, a lányom és a feleségem. Még viszonylag a verseny elején rájöttünk arra, hogy nekem a napi események posztolása, illetve ezek megírása a bringázás mellett nem fog menni egyedül. Ezért azt találtuk ki, hogy mivel úgyis folyamatosan tartjuk a kapcsolatot az éterben, az lesz a legjobb, ha minden egyes alkalommal, amikor megállok táplálkozni, vagy éppen alvásra és indulásra készülődöm, felmondom az élményeimet, amit aztán átküldök nekik megszövegezésre a megfelelő képanyaggal együtt. Ezt aztán ők Facebook-kompatibilis formába öntik. Így történt, hogy a beszámolóimat a lányom keze írta, és ez nagyon bevált.

TM: Az étkezést hogy oldottad meg? Útközben mit ettél? Mennyire figyeltél a szénhidrát- és zsírbevitelre?

SZ. F.: A hosszú távú versenyek egyik legfontosabb tényezője a megfelelő táplálkozás, a szervezet emésztőrendszerének jó állapotú működtetése a teljesítmény alfája és ómegája. Ezúttal csak a nagyvárosokban jutottam hozzá szintetikusnak tekinthető sporttáplálékhoz.

Szalonna, sajt, tejtermékek gyakran szerepeltek az értrendemben. Rengeteg kakaót ittam. A szénhidrát bármiféle formában jöhetett. Naponta fél kiló csokoládét ettem meg. Nagyrészt benzinkutakon, gyorséttermekben étkeztem, és ezeket a táplálékokat beszerezni ott nem egyszerű. Ezért a saláták is bekerültek a menüsoromba, de semmiféle orvosilag előírt táplálkozási étrendet nem tudtam követni.

TM: Ezen a túrán mi volt a cél? Már az elején tervben volt a rekorddöntés?

SZ. F.: Nem, a cél a teljesítés volt. A rekorddöntés talán csak a rajtban suhant át gondolatban. A valóság gyorsan törölte az ebbéli vágyálmaimat, és két, három nap alatt teljesen földbe döngölt. Az első 30 nap tulajdonképpen nem szólt másról, mint a túlélésről. Amikor először iszol folyóból, amikor először nincs ott benzinkút és település, ahol kéne, amikor először éhezel, akkor jössz rá, hogy ez nem játék.

Ha nem figyelsz például a főúton, simán elsodorhat egy kamion. Vagy éppen egy hirtelen felbukkanó farkassal nem biztos, hogy jó ötlet videózni, mert a szemében azt látod, hogy te vagy a zsákmányállat, és inkább jobb, ha tekersz tovább teljes erőből. Látni, hogy a döntéseidnek milyen súlya van, az kellő alázatra és az élet tiszteletére tanít.

TM: Volt olyan pont, hogy komolyan felmerült benned, feladod?

SZ. F.: Nem, számomra a feladás, mint olyan, nem opció, mert nincs a feladásnak helye.

Mert, ha átléped, azt jelenti, meghalsz, szélsőséges körülmények között egy rossz döntés, és véged.

TM: Mit adott neked a TransCanada Ultra? Mennyire más most ez a Szőnyi Ferenc, mint aki elkezdte a kanadai versenyt?

SZ. F.: Egy nagy önismereti utazás is volt számomra ez a verseny. Sokat csillapított rajtam, sokkal türelmesebbé és elfogadóbbá tett, másokkal és magammal szemben is.

TM: Most, hogy ezen a 12 500 km-es versenyen túl vagy, vannak, lehetnek még célok és további kihívások?

SZ. F.: Azt hiszem, ez az a verseny, amire az ember saját életében csak egyszer vállalkozik. Egy egészséges elmével, egészséges tenni vágyással és versenyzői kvalitással ez nem megismételhető. Ebben akkora fájdalom, akkora erő, akkora küzdelem volt, ami bennem a versenyzői ambíciókat teljességgel kielégítette.

Köszönöm szépen, nagyon jól vagyok, többet bizonyítani nem szeretnék. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a jövőben nem keresem majd a kihívásokat, és nem indulok el hosszú távú versenyeken, de a győzelem már nem lesz kényszer.