Csikófarkfiúk a felszínen, földrengések a mélyben – a Sas-hegy titkai

A Sas-hegy tanösvénye csak szakvezetéssel járható – és ez jól is van így.

Mert például addig bámészkodunk a pompás budai panorámában, hogy észre sem vesszük az olyan meglepő sziklaalakzatokat, mint a Medve-szikla, vagy mit sem sejtve suhanunk el egy védett növény mellett, amit pedig milyen jó lett volna lefényképezni. Ruzsa Ágnes, a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság környezeti nevelője azon az októberi délutánon izgalmas túravezetésen mutatta be a hegy legérdekesebb látnivalóit.

A dolomit szabályai

A Sas-hegy triász korú dolomitból épül fel, sekélytengeri üledékes kőzetből, amely 200–250 millió éve rakódott le, mikor az első dinók megjelentek a Földön. Nem oldódik, nem igazán mállik – inkább aprózódik, éles peremű murvává. Ezért a talaj vékony, „váztalaj”, amelynek minden szemcséje számít. „Ha letérünk az ösvényről, egy-egy lépés is elég lehet, hogy a kövek között élő növények gyökerét átvágjuk” – mondja Ágnes. A meredek felszínen a vaddisznótúrás is lemosódást indíthat, amit már nem lehet „visszaragasztani”: a talaj elvesztése itt élőhelyvesztés.

A dolomitsziklagyep a hegy ékköve: akár 1 négyzetméteren 50–60 faj él együtt – dzsungelnyi fajgazdagság, csak apró kiadásban. Ősszel is akad meglepetés: például a vajszínű ördögszem virágzása.

Három Natura 2000-es növény is otthonra talált itt: a leánykökörcsin, a magyar gurgolya és az István király-szegfű.

Az élőhely zárvány jellege sajátos állatközösséget hoz létre: ide azok költöznek, akik bírják a várost, vagy itt születtek és maradnak. Őzek, szarvasok nincsenek, de a róka és a borz jelen van, a vaddisznó pedig szép lassan beköltözik. Ragadozó madarak közül gyakori a karvaly és a vörös vércse. A hüllők a gyerekek kedvencei: a ragyogó színű zöld gyík (a hímek tavaszi élénkkék torkával) és a Sas-hegy címerállata, a pannon gyík – kígyózva mozgó, apró „szkink”, amely nem napfürdőzik látványosan, inkább a fűszálak között gyűjti a meleget.

Hazánkban összesen 871 pókfaj ismert, azaz majdnem minden harmadik Magyarországon valaha leírt pók itt a Sas-hegyen megtalálható – ez országos arányban is elképesztő szám.

A csikófark szerelmi története

A Sas-hegy flórájának egyik legkülönlegesebb növénye a fokozottan védett csikófark. A nyitvatermő növény kétlaki – külön „fiú” és „lány” egyedek élnek.

Így a szél viszi a virágport a „fiúktól” a „lányokhoz” – igazi botanikai unikum, amely csak Budapesten, e két hegy között létezik. „Magyarországon, nem sok helyen él, a Kiskunság homokpuszta gyepjein, illetve egy-két homokbányának a peremén. Ezeken az élőhelyeken, mindenhol egymás mellett élnek a „fiúk” és a „lányok”. Egyedül a Sas-hegy, Gellért-hegy viszonylatban van meg ez a távolság, és jól elvannak, szoktam is mondani, hogy a hosszú kapcsolat titka a távolság” – teszi hozzá Ágnes nevetve.

Katonai múltból tudományos jövő

A hegy tetején álló bunker a második világháború légvédelmi múltjára emlékeztet – és ez az ipari-katonai örökség vezet át a „gyomorba”: a Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatóriumba. A szikla alatti járatok nem barlangok, hanem ember alkotta terek, amelyek ma tudományos célt szolgálnak.

Itt veszi át a szót Süle Bálint geofizikus-szeizmológus, aki úgy magyaráz, hogy közben észre sem vesszük, mennyi alapfogalmat tettünk zsebre.

Térségünket az Adriai-tenger mikrolemezének északkeleti mozgása feszíti, ezért nálunk is pattannak ki rengések – többnyire sekélyek, 5–10 kilométer mélyek.

Ami a „mekkora volt?” kérdést illeti: a sajtóban gyakran a Richter-skálát olvassuk (magnitúdó), de a hatás attól is függ, milyen mélyen történt az esemény, és mi van a felszín alatt. Magyarországon az ember nagyjából 2–2,5 magnitúdó körül kezd valamit megérezni; az 5–6-os már messziről is érzékelhető. A történelemből Bálint két példát hoz: a legutóbbi 5-nél erősebb rengést, mely Dunaharaszti közelében pattant ki 1956. január 12-én (M~5,6) és a legnagyobb ismertet, az 1763-as komáromi földrengést (M~6,3). Nálunk a négyes körüli rengések átlagosan néhány évente fordulnak elő, az 5-nél nagyobbak 40–50 évente is csak egyszer.

Miért pont itt zajlik a mérés?

Budapest közepén elsőre szokatlan egy szeizmológiai állomás. De épp itt van, ami ritka kincs: szilárd alapkőzet a felszínen.

Mint megtudtuk Bálinttól, a 20. század elején, 1906-ban elkezdett működni egy szeizmográf Budapesten, ami a Nemzeti Múzeum pincéjében volt, a Múzeum körúton. Ám a múlt század közepére a növekvő forgalomból adódó városi rezgések zavarni kezdték a földrengések észlelését. Az 1960-as években ezért költözött a rendszer a Sas-hegyre. A „zöld alagútban” ma is működnek a modern szenzorok – a legérzékenyebbet még le is takarják, hogy a hőmérséklet- és légnyomás-ingadozás se szóljon bele. A monitoron tízperces ablakban futnak a jelek: a város léptei, a forgalom moraja, néha pedig a Föld „távoli szívdobbanása”.

A kiállított régi műszerek szemléltetnek: ha a tekercs a mágnespofák között mozog, áram indukálódik, a feszültség a sebességgel arányos – ugyanaz az elv, amin a mai szenzorok is működnek. A látogatók kísérlete is tanulságos: egy-egy erősebb lépés csíkja szépen kirajzolódik a képernyőn.

Két világ, egy üzenet

A felszínen a természetvédelem törékeny egyensúlyát tanuljuk: miért fontos a kijelölt ösvény, miért kincs minden talajszemcse, és hogyan fér meg 50–60 növényfaj egyetlen négyzetméteren. A föld alatt pedig azt, hogy a bolygó folyamatosan dolgozik – és mi, emberek mérjük, értelmezzük, tanulunk belőle.

A Sas-hegy így teljes: fent a mediterrán hangulatú, napfény-szálkás dolomiton élő apró közösségek, lent a műszerek csendje és a geofizika rendje. Középen pedig mi, látogatók, akik egy délután alatt két nézőpontot kapunk ajándékba: hogyan óvjuk a felszínt – és hogyan értsük a mélyet.

Aki most lemaradt róla, annak jó hír: a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság tervei szerint a „Túra a Sas-hegy felszínén és gyomrában” című program 2026 tavaszától, várhatóan márciustól újraindul. A tanösvény szakvezetéses bejárását és a Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatórium látogatását havonta egy alkalommal hirdetik majd meg a nagyközönség számára.