A gerecsei „márvány” nyomában

A „gerecsei vörös márvány”, „Piszinicei márvány”, vagy más néven „piszkei márvány” hazánk egyik legértékesebb ásványi nyersanyaga, amit a hegység északi részein – többek között Piszke közelében – sok évszázadon keresztül bányásztak, illetve Tardos felett még napjainkban is fejtik. Aki a téma kapcsán elsőre rávágná, hogy nem is hallott erről a kőzetről, vagy sose látott ilyet, az ne tegye, mert nap mint nap találkozunk vele, illetve a legtöbbször szó szoros értelmében rajta taposunk. Aki pedig elsőre úgy gondolja, hogy ezek a vöröses díszkövek nem is olyan érdekesek, vegye őket közelebbről is szemügyre, valamint ismerkedjen meg a pisznicei kőfejtők történetével, továbbá páratlan látványukkal.

A „gerecsei vörös márvány” már sok évszázaddal ezelőtt is igen kedvelt építőkő volt. Értékes nyersanyagnak számított már a római időkben is, ahol a méltóságot és a jólétet szimbolizálta. Nem volt ez másként a középkorban, majd a reneszánsz idején sem, ahol főként királyi megrendelésre készültek belőle az épületek díszítőelemei, járólapjai, illetve művészi alkotásai. (Gondoljunk csak a visegrádi királyi palotára.) Az 1800-as évek második felében a főváros hatalmas középületeinek (Magyar Tudományos Akadémia székháza, Operaház, Országház stb.), vagy például az Andrássy út palotáinak díszítésére használták. A 20. században ennek a kőnek a használata sokkal elterjedtebbé vált, és már köztereken vagy aluljárókban is megjelent, napjainkban is sok helyen találkozhatunk vele.

Nem is márvány a „márvány”

Még mielőtt az olvasót elkalauzolnánk eme pompás építőanyag otthonába, fontos tisztázni egy lényeges tényt. Bár a gerecsei bányákból származó követ – több más polírozott mészkőhöz hasonlóan – márványnak nevezik, valójában az csak ránézésre hasonlít a márványra. Igazából egy roppant kemény, tömör mészkőről beszélünk, amely anyag nem ment át azon a metamorfózison, melynek során márvánnyá alakult volna a mészkő. Színe, mintázata hasonló, de a Gerecsében található „márvány” mintája tulajdonképpen még izgalmasabb is az igazinál, ugyanis sok millió évvel ezelőtt élt tengeri élőlények kőbeleit is tartalmazza. Ha figyelmesek vagyunk, akár egy aluljáró kövezetében is meglelhetjük azokat őstengeri óriás egysejtűek, megaloduszok, vagy a jura időszaki vörös mészkőben lábasfejű ammoniták mészhéjait, melyek 200 -150 millió évvel korábban az itt hullámzó tengerekben éltek.

A Gerecse mészkőbányái közül a pisznicei, illetve a ma is működő tardosi a legnevezetesebb, de más kisebb-nagyobb felhagyott bányát is találunk a környéken. A Nagy-Pisznice-hegy oldalában található kőfejtőt a kedvelt kirándulóhelyként ismert, nagy múltra visszatekintő Pusztamarót közelében találjuk.

A Nagy-Pisznice tájsebe az egyik leglátványosabb az országban, ahol a magasba tornyosuló kőfalak metszetként tárják fel előttünk a hegységet felépítő mészkőrétegeket. Szemet gyönyörködtető vöröses, rózsaszínes, narancssárgás és szürkés rétegződéseket figyelhetünk meg, aminek fantasztikus árnyalatait és ragyogását a napfény erőssége és dőlésszöge határozza meg. A kő a rózsaszín-vöröses színét a vas- és a mangán-oxidtól kapta, amelyek a tengeri üledékképződés során kerültek a mészkőbe. Bár a felhagyott kőfejtőben a természet elkezdte visszahódítani a tájat, a beavatkozás nyomai ma is egyértelműen látszanak. Annak ellenére, hogy az ember természetromboló munkájának lehetünk tanúi, a látvány magával ragadó és lenyűgöző.

A Gerecse „márványbányászatának” pontos kezdetére nincsenek adataink, de az biztos, hogy már a rómaiak is nagy volumenű kőbányászatot és kőfaragást folytattak ezen a vidéken. Ezt támasztják alá a térségben feltárt római katonai erődök és őrtornyok, illetve a tardosi Malom-völgyben álló római kori telep nyomai. Az ezeken a helyeken előkerült régészeti leletek (sírkövek, emléktáblák, épületmaradványok, mérföldkövek stb.) bizonyítják a gerecsei „márvány” felhasználását.

A mészkő kitermelése, a „márványtáblák” előállítása egészen a 20. századig kézi szerszámokkal történt. A fáradságos munka ellenére megérte kitermelni a gerecsei „márványt”, ami az évszázadok során hazánk különböző pontjain túl Európa-szerte is eljutottak. Anyagát többek között Zsigmond lengyel király uralkodása alatt épült krakkói Jagelló-kápolna építéséhez is felhasználták. Elterjedt volt Monarchia egész területén. Számos középület, kastély építésénél felhasználták, mint például Bécs egyik legnevezetesebbikénél, a Hofburgnál.

A már korábban említett hazai épületeken mellett a vörös mészkövet megtaláljuk többek között a Mátyás-templom és a budai vár falazatában, vagy a szegedi Fogadalmi-templom, illetve a pécsi székesegyház díszítőelemei között is, hogy csak néhány példát említsünk a sok híres közül. A két világháború között kimondottan keresett árucikké vált a vörös mészkő, nagy mennyiségben szállították nyugatra, főleg Németországba. A gerecsei kőbányák gépesítése az 1950-es évek elején következett be, ami nagyban fokozta a termelést, lehetővé téve a vörös mészkő még szélesebb körben való elterjedését. Ennek a kőzetnek a felhasználása az elmúlt évtizedekben megváltozott, hagyományos építő-díszítőkőként, épületszobrászati célokra ma jóformán csak műemléki rekonstrukciók során alkalmazzák, de ezzel együtt is túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a piszkei márvány a legnépszerűbb hazai díszítőkő, amely templomok, középületek, múzeumok, irodaházak falait és padlózatát egyaránt borítják, és aminek gyönyörű vöröses mintájára úton útfélen rátalálhatunk.

A Pisznice híres barlangja

Ha ellátogatunk a követ adó hegyhez, nem csupán a kőbányát csodálhatjuk meg, hanem egy látványos üreget is. A Pisznice-barlang a Gerecse hegység központi részén levő, fokozottan védett barlang, ami a Pisznice sziklás, déli oldalában nyílik 466 méter tengerszint feletti magasságban. Bejárata lezárt, látogatásához engedély és alapfelszerelés szükséges. A denevérek téli nyugalmi időszakában látogatása pedig szigorúan tilos.

Ez a Gerecse egyik leghosszabb üregrendszere, aminek össz hosszúsága eléri az 560 métert. Jellegzetessége, hogy a járatok közel vízszintesen egymás mellett, illetve egymás alatt párhuzamosan futnak. A 2 méter magas és ugyanilyen széles bejárat egy kürtőbe torkollik, ahonnan egy alsó és egy felső részből indulnak a járatok. A felső, tágasabb terem végében, a bejárattól 19 m-re lévő szűkebb járatszelvénybe rácsozott vasajtó van beépítve. Aki bebocsátást nyer a barlangba, az nagyszerű gömbkupolák, kalcit- és borsókőkiválások, valamint cseppkőképződményeket csodálhat meg, bár utóbbiakat a vandálok a múltban sokszor megrongálták.

A barlang feltáró kutatásai még az 1920-as években kezdődött, s napjainkban is tart, csakúgy mint az itt élő denevérek megfigyelése. Az 1950-es években még több ezer példányt számoltak a kutatók, állományuk napjainkra viszont erősen lecsökkent. Ennek ellenére az itt élő denevérek fajgazdagsága, a fokozottan védett, ritka fajok előfordulása miatt a barlang ma is kiemelkedő természeti értéket képvisel.

A Nagy-Pisznicei kőfejtő és a barlang egyaránt a Gerecsei Tájvédelmi Körzet fokozottan védett területén található, ami a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága alá tartozik, és amely terület csak engedéllyel látogatható. Ez a szabályozás nem csupán az egykori kőfejtő és a barlang értékeit hivatott védeni, itt fészkel ugyanis ritka és védett kerecsensólyom is, amelynek nyugalmát, különösen költési időszakban éjjel-nappali őrszolgálat védi.

Mindezek mellett a hétköznapi természetjárónak is módja van bepillantást nyernie ebbe a fantasztikus környezetbe. A nemzetipark-igazgatóság és a HM Süttői Erdészete ugyanis közösen szervez vezetett túrákat, amely során megismerkedhetünk a Pisznice kőfejtőivel, történelmével, kőzeteivel, ősmaradványaival, valamint a különleges ritkaságairól méltán híres élővilágával. A legközelebbi ilyen 8 km-es, kb. 4-5 órás felfedezőtúra június 13-án, szombaton lesz, amennyiben a járványhelyzet ezt addigra lehetővé teszi. A programmal kapcsolatos infókat ide kattintva találod.