A mongol Kalifornia az osztrák puszta

A címnek így első olvasatra nem sok értelme van, sőt iszonyú nagy sületlenség, de jól hangzik. Mentségemre legyen mondva, sem a mongol Kaliforniát, sem az osztrák pusztát – végre egy igazi Pußta, igaz, gulasch és tschikosch nélkül – nem én találtam ki. Az első részét V. G. Jan írta a mongolokról szóló trilógiájában, de egyáltalán nem biztos, hogy ebben a könyvben található ez a gyöngyszem, mert több mint harminc éve olvastam össze mindent a szigorlatra – ez a kifejezés is akkor égett belém.

Azaz a mongoloknak a messzi nyugaton lévő Kárpát-medence volt a nagy ígéret, az európai gyarmatosítóknak pedig Kalifornia. A sztyepp nyugati határa a mai Burgenland területén helyezkedik el, ez tény. A második részt pedig az osztrák idegenforgalom ötlötte ki, nem alaptalanul, például a Sissi című film „idealizált” magyar pusztát bemutató kültéri jelenetét az Illmitz (Illmic) környéki tocsogóknál forgatták.

Debreceniként azért más fogalmaim vannak a pusztáról, de Tirolból nézve a Fertőzug (Seewinkel) tényleg az.

A homokbuckától a lápréteken, legelőkön, szőlőskerteken át a szikes mocsarakig, tavakig mindent. Egy kis kitérővel Podersdorfban még némi balatoni hangulatot is, sramlizenés kiadásban.

Az osztrák kerékpáros útszámozás szerint a most bemutatott túránk a B20-as számot kapta. Lakott területen kívül hagyatkozhatunk a jelzésekre, mert a táblázás és az útfelfestés kiváló, ott elvéteni az utat nem nagyon lehet. Lakott területen már nem árt felkészülni, de ahogy Ausztriában megszokhattuk, a térkép felett tanácstalankodó turistát látva az első arra jövő helyi segít, legyen az a földjére menő szalmakalapos, rövidnadrágos traktoros gazda vagy egy komolyabb autó árával felérő bicikli gazdája – a fényképezőgépét és a hozzá tartozó objektívet nem számoltam bele.

Az illmitzi látogatóközpont parkolójától indultunk (Nationalpark Informationszentrum Illmitz). Ha a kedves olvasó történetesen máshonnan vágna bele ebbe a körtúrába, mindenképpen érdemes útba ejteni, mert egy kiállításon bemutatja, hogy mit is látunk majd, ezenkívül pedig rengeteg hasznos ingyenes kiadványhoz, térképhez is hozzájuthatunk, és az NP Neusiedlersee-Seewinkel szuvenírboltja is itt van.

Az osztrák nemzeti park a magyar Fertő–Hanság Nemzeti Parkkal közös logót használ, közös projektjeik is vannak – most például a Hanság (Waasen) kerékpárútfejlesztése van terítéken –, de nem egy szervezet, és a földtulajdon is eltérő. Míg a magyar oldalon a nemzeti park területe állami tulajdonban van, az osztrák oldalon az állam magánföldeket bérel természetmegőrzés céljára a nemzeti park gondozásában. Ezeknek a földeknek jó része az Esterházy család tulajdona.

A látogatóközponttól délnyugatra indulunk el a falu központján keresztül. Murvás, de jó minőségű úton (mindenütt jó az út minősége, többé ezt nem említem) érünk el a Sandecknek nevezett tocsogóhoz (vagy másképp lápréthez).

Ostoba módon nem vittem magammal távcsövet, pedig itt aztán lehetett volna mit nézni. A madárhatározó teljes vízimadarakkal foglalkozó része ott keresgélt, lépegetett, röpködött a déli napon.

Egy madárhang-határozó alkalmazással gólyatöcsöt, nyáriludat és poszátát sikerült beazonosítani egy perc alatt, de gulipánt és godát is láttam, csak azok nem voltak éneklő kedvükben.

A gulipán meg csak azért nem jön oda hozzám, mert nincs rajtam semmi érdekes ehető. Egy szó, mint száz, szabad szemmel is rengeteg madarat lehet felismerni, de ha tehetjük, egy távcső felejthetetlen élményhez juttathat bennünket.

Innen kb. egy kilométer után érkezünk meg egy akácfás homokbuckához, ahol egy híres fehérszamár-istálló van némi vasfüggönyös romantikával fűszerezve. Ez utóbbit a Fertőújlakról ideszállított egykori határőr-megfigyelő torony adja, ami itt kilátóként funkcionál.

Mára ez Ausztriában a magyar folklór része lett, nálunk meg a felejtsük el kategóriába tartozik.

A szamarak, ahogy délidőben a szamarak szokták, a porban hemperegtek, fülükkel, farkukkal csapkodták a bögölyöket, és egykedvűen nézték a turistákat. Itt néhány száz méteren a szekerek – Illmitzből és Apetlonból (Mosonbánfalva) induló turistákat szállító lovas kocsik – feljárják a homokos talajt, így előfordul, hogy néhány száz méteren csak tolni lehet a kerékpárt. Hasznos infó, hogy a szamáristálló falán van csap, inni ugyan nem biztos, hogy lehet belőle, de hűtésre mindenképpen jó. Én enyhe napszúrással zártam a napot, gyanítom a „buksi” (hátul gömbölyű) típusú kerékpáros sisaknak köszönhetően, mert 31-32 fok körül a tűző napon nem szellőzött rendesen. Korábban a hátul hosszított sisakkal nem voltak gondjaim.

A szamaraktól északnak visz utunk egészen az Illmitzet a tóval összekötő országútig.

Nyáron ezzel számolni kell, és tényleg nem felesleges aggodalmaskodás a napkrém használata.

Mintegy két kilométer után érünk el egy kerékpáros pihenőhöz, ami egy platánligetben található. Előrelátó tervezés az egyébként tájidegen, de gyorsan növő, terebélyes lombozatú platán ültetése. Egy fedett építmény alatt ivóvízkút is van, mellette egy akadálymentesített kilátóba kapaszkodhatunk el, ahonnan a Zick Lackére látunk rá. Június közepén voltunk itt, az előző hetek csapadéka és a meleg hatására virágba borult minden, a spektrum összes színében pompázó virágok, a rengeteg pillangó látványa felejthetetlen.

A környék falvai már a 18–19. században német többségűek voltak, de a Zick Lacke, Xixsee, Zicksee – nem nehéz felfedezni az egyébként iráni eredetű magyar szik szót – és különösen a Schoschto Lacke neve arra utal, hogy évszázadokkal ezelőtt magyar népesség is élt a Fertőzugban. Ma a nyelvhatárt a Hanság (volt) mocsarai jelentik – északon német, délen magyar –, ami nagyjából egybeesik az országhatárral.

Ha már Zick Lacke. Az említett kis tó és a Fertő között néhány kilométer van csupán, és mindkettő szikes tónak minősül, de van egy lényeges különbség köztük.

Ezzel szemben a Fertő – a jelenleg elfogadott nézet szerint – egy tektonikus süllyedés miatt jött létre, ráadásul felszíni vizek is táplálják. A jégkorszaki tavacskák viszont csak a csapadékból kapják vízutánpótlásukat.

A német Lacke kifejezés is ezt a fajta tavat jelenti, sem felszíni vízutánpótlás, sem lefolyással nem rendelkező kis vízteret. Erőteljes párolgás jellemzi mindkettőt, így fordulhat elő, hogy a Fertő sótartalma 33-szor nagyobb a Balatonénál.

A „majdnem” amiatt van, mert Podersdorfnál a homokos-kavicsos talajt a nád nem szereti, így az az egyetlen olyan község, ami a tó partjára épült. A szikes tavak megmentésére európai uniós támogatású program indult 2023-ban, mert a száz évvel ezelőtti 3615 hektárból mára 656 maradt, nemcsak a klímaváltozásnak köszönhetően, hanem főleg a környéken folytatott mezőgazdasági tevékenység miatt.

Északnak megyünk tovább a virágos rétek és szőlők között az Unterestinkersee és a Oberestinkersee (Alsó- és Felső-büdös-tó) mellett. Mindegyik tó mellett több kilátó van, amelyek szuper pihenőhelyek is egyben. Ez egy jó minőségű aszfaltszakasz, behajtani rá autóval nem lehet, és meglepő volt számunkra a sok rendőrautó. Ennek oka a határ közelsége vagy – ami még valószínűbb – a szigorú szabályok betartatása madárvédelmi okokból. Hiába aszfaltozott a legtöbb dűlőút, azt csak a gazdák és kerékpárosok használhatják.

A bal oldalon lévő nádas egyre szűkül, ahogy a homok és a kavics lesz a jellemző talaj, a libákat villanypásztorral kell távol tartani az úttól. Aztán hirtelen jobbra kellene fordulni, ha a B20-ast akarjuk követni. Az is bemegy Podersdorfba, de csak a szélén lévő szélmalomig, míg mi továbbmegyünk a falu központjába.

A tóparti hangulathoz pedig sokat hozzátesz a település hosszú stégjére épített világítótorony.

Ha visszataláltunk a szélmalomhoz – mivel letértünk a B20-ról, a Windmühle irányt kövessük a településen lévő eligazító táblákon – és ismét a jelzésen vagyunk, következik az út egyetlen unalmas és hosszú szakasza a Fertő tavi borvidék (Weinbaugebiet Neusiedlersee) részét képező szőlőültetvények és szántóföldek között. Itt aztán égett a napmeleg, tikkadt szöcskenyájak is voltak biztos, ha a szemembe folyt izzadságtól láttam volna. Életet mentett, amikor a Zicksee sarkán lévő kempingnél felfedeztük a „Trinkwasser” feliratot.

A Zicksee keleti oldalára egy hétvégiház-telep tapad, amit ki kell kerülni, ezért be kell menni St. Andrä am Zickseebe (Mosonszentandrás), de épp hogy elérjük a sarkát, el is fordulunk nyugati irányba, majd vissza a tópartra.

A tó nem nyílt vízfelület, rengeteg növény alkotta sziget tarkítja, gulipánok, gólyatöcsök, libák, hada úszik, lépeget, keresgél. Néha egy-egy fecske csivitelve repül el felette. (Van hattyú is, de őket a természetvédelem nem szereti.) A vadludak kelletlenül állnak fel az aszfaltútról, úgyhogy lassítani is kell, annyira azért nem bíznak bennünk, hogy a helyükön maradjanak.

Továbbmegyünk nagyjából déli irányba, de erős cikcakkban a szikesek szikeséhez, a puszták Pußtájához, a Lange Lackéhoz. A száz színben pompázó rétek között elérünk a krémszínű Lange Lackéhoz (ha Homérosznál lehet borszínű az Égei-tenger, a Lange Lacke lehet krémszínű). A tó partját olyan tömény szóda (nátrium-karbonát) borítja, hogy azt még a legkitartóbb sótűrő növények (sziksófű, szikiballa) sem bírják elviselni.

Ahogy Debrecentől délre, Hosszúpályi és Sáránd térségében a helyiek gyűjtötték a szódát a kiszáradt tómederben, hogy azt a városi szappanfőzőknek eladják, úgy itt a Fertőzugban is foglalkoztak ezzel a tevékenységgel.

A Lange Lacke mellett járatja csúcsra az osztrák idegenforgalom a Pußta-hangulatot. A gémeskutat értem és természetes, hogy néhány méter mélyen lévő talajvizet így emelik ki az állatok itatásához, de a szárnyékot – nádból kötegelt, eső és nap ellen védő sátorszerűséget – amolyan hortobágyi importnak tartom. Nem voltam kétszáz éve a Fertőzugban, ez tény, és most kis híján hőgutát kaptam, így elképzelhető, hogy itt is emeltek szárnyékot. Az egyébként a magyarországi értelemben vett népi kultúrát, népművészetet, rideg marhatartást már réges-rég maga mögött hagyó, polgárosodott osztrák határvidéken azért érdekes jelenség (vö. fiáker a budai Várban).

A Lange Lacke után meglehetősen cikcakkos útvonalon érünk vissza Illmitzbe. A Xixsee mellet haladunk el, nevében ugyan see (tó) harminc éve még mocsaras terület, a gyakorlatban viszont egy legelőt megkerülve a Warmsee érintésével jutunk vissza kiindulópontunkhoz.

A cikk eredetileg a Turista Magazin 2024. augusztus-szeptemberi számában jelent meg.