Túraajánlat

Aktív természetjárás és edzés? Nem kérdés…

A természet nem sportpálya, de a túrázás még akkor is sport, ha nem úgy tekintünk rá.

Szerző:
Nagyváthy János
Fotó:
Hevér Gábor
Nagyváthy János
2013. augusztus 26.

A természet nem sportpálya, de a túrázás még akkor is sport, ha nem úgy tekintünk rá.

A természetjárók mozgatórugói gyakran távol esnek a sportolókat motiváló tényezőktől. A teljesítményhez viszonyulásukban is hatalmas különbség lehet, hiszen míg egy olimpiai gyalogló a győzelemre hajt, addig a gyalogtúrázót talán csak amiatt érdekli saját erőnléte, mert nem szeretne lemaradni a társaságtól.

 

A természetjárás pedig nem csak arborétumi sétákból, gombaismereti kurzusokból vagy autóbuszos „túrákból” áll. Noha ez is fárasztó lehet, ha egyesületünk hiperaktív Bözsi nénije nincs tekintettel a többiek csendre szomjazó (lelki)állapotára, de vannak jóval kimerítőbb időtöltési változatok is. Egy hajnaltól estig tartó, erős kaptatókban gazdag gyaloglás vagy nonstop tekerés fizikai valójában is alaposan le tudja amortizálni az embert. Főleg, ha nem szokott hozzá, „nincs edzésben”.

 

Ha a legjobbat akarjuk kihozni magunkból (és legkevésbé szeretnénk kimerülni tőle, hogy újabb munkahetünket ne fáradtan kelljen kezdeni), fontos, hogy ne csak hűbelebalázsként műveljük kedvenc elfoglaltságunkat, hanem módszeresen és céltudatosan készüljünk fel a fokozott igénybevételre. Tehát edzéssel.

 

 

Igen ám, de mit, hogyan és mikor?


Normális, egészségére is ügyelő polgár munka után sportol egy-két órát, majd várja a család, hétvégén pedig jó esetben pihen. Ezzel szemben az aktív természetjáró (szándékosan nem teljesítménytúrázót írtam, hiszen a témában érintett kör jóval szélesebb, a kerékpáros és vízitúrázók, hegymászók, síelők, barlangászok hasonló cipőben járnak) akkor kel útra. Gyakran már pénteken, legalábbis olyankor már pakol, készülődik. Aztán hét eleje rámegy a mosásra, ügyintézésre, s a megpróbáltatások kiheverésére. Mire belerázódna a hétköznapokba, jön az újabb túra, és hol van még a család, az egyebek… Ergo, elméletileg kívánatos az edzés, gyakorlatilag viszont az egész folyamat egy időcsapda, amiből alig lehet kitörni. A (szabadidő)sportban alkalmazott, bevált módszereket tehát elfelejthetjük. Nincs idő és mód rendszeres és fokozatos, egymásra épülő terhelésnövelésre, s ha mégis szakítunk pár órát edzésre, annak eredménye valahol a „talán ér valamit” és a „többet árt, mint használ” között lesz.

 

Mit tehetünk? Először is kompromisszumot kell kötnünk. Kis lemondással, átszervezéssel heti egy, de talán két edzést is be tudunk iktatni, ami fenti okokból és terhelés-elosztási szempontból egyaránt hét közepén optimális. Egy edzésnél jó választás a szerda, kettőnél kedd-csütörtök. Lehetőleg valamilyen aerob állóképességet növelő, divatos szóval „kardio” edzést végezzünk, mint az úszás, futás, kerékpár, télen akár sífutás. Nem kell mindig ugyanazt művelnünk, két fontos szabályt azonban tartsunk be!

 

Az egyik a fokozatosság, edzésünk intenzitását és időtartamát is tekintve. Ne akarjunk egyből 20 km-t futni, 100-at tekerni, vagy félórát maximális erőbedobással végigsprintelni. Fejlődési szempontból ez mind hatástalan, ám kiváló módszer ahhoz, hogy tönkretegyük magunkat. Csak lassan, apránként növeljük a terhelést, a mennyiséget (futott, tekert, úszott távot) és az intenzitást (iramot) pedig ne egyszerre emeljük. Edzéseink inkább legyenek regeneráló jellegűek, lazák, mint túl erősek, hiszen mégiscsak a hétvégi túrák jelentik a gerincét annak az alkalmazkodási folyamatnak, ami során nem remélt nagyságrendekig eljuthatunk. Mindez persze idő kérdése, és sok türelmet, kitartást feltételez.

 

Másik alapelv a rendszeresség. A klasszikus tanács szerint jobb a kevesebb többször, mint fordítva. Ezt azonban módosítanunk kell, hiszen most eleve minimális edzésnapról beszélünk, aminél kevesebb gyakorlatilag már nem létezik. Tehát jobb heti egyszer egy óra sport minden héten, mint háromszor két óra, majd egy hónapig semmi. Akár korlátozott szabadidőnk, akár változó lustaságunk felelős érte, de a betartott szabályoknak ugyanúgy lesz eredménye, mint be nem tartásuknak negatív vonzata.

 

 

Válasszunk számunkra optimális célokat!

 

Maguknak a túráknak a fizikai megterhelés szempontjából optimális tervezése is roppant fontos. A cél legyen arányban képességeinkkel, kondíciónkkal, emellett vegyük figyelembe pillanatnyi állapotunkat is. Kimerülten, egy túlhajszolt, kialvatlanul töltött munkahét után nem érdemes ugyanazt a túrát vagy ugyanolyan tempót vállalnunk, mintha egész héten erre a rendezvényre fókuszáltunk volna. Betegen pedig nem csupán a hétvégi nagy túráról tanácsos lemondani, a hétköznapi edzés se javasolt. Fáradtan a könnyű sport belefér, de lázasan bármilyen edzés szigorúan tilos! Szervezetünknek ilyenkor a betegség leküzdésére kell összpontosítania minden bevethető energiáját. Anyagi vagy egzisztenciális okból érthető, ha munkából nem akarunk (merünk) otthon maradni, de ne sokkoljuk még sportolással is a kórokozók által legyengített testünket!

 

A túratervezésénél ne tűzzünk ki irreális célokat! Nem elegendő „fejben” úgy érezni, hogy képesek vagyunk végigcsinálni. Az is kevés, ha fizikailag véghez tudnánk vinni, de a terhelés mértéke nincs összhangban a keringésünk, izmaink, ízületeink edzettségi fokával arányos, ésszerű igénybevétellel. Konkrétan, ha nem szoktunk 20-30 km-nél többet gyalogolni, de egyszer „valahogy” leküzdünk egy 50-est, ne higgyük, hogy a BEAC Maxi 110 kilométerét szintén nekünk találták ki. Inkább szánjunk rá egy évet, teljesítsünk még pár 50-est, mondjuk havonta egy egyre nehezebbet, szintesebbet. A Balatont se akarjuk azonnal egyhuzamban körbetekerni, ha a Velencei-tavat már sikerült. A kettő közti lépcsőfokokat vegyük sorra, s miután azokon is különösebb probléma nélkül túljutottunk, csak akkor vágjuk bele a fejszénket a nagyobb fába.

 

 

A teljes cikket a Turista Magazin 2012. szeptemberi számában olvashatjátok!

 

 

Cikkajánló