A Csobánc tetejére nemcsak a sokat látott várrom, hanem a szuper panoráma miatt is érdemes felkapaszkodni. Az út nem hosszú, de kiadós, és ha körtúrát teszünk, rövid idő alatt több, képeslapra illő helyszínt ismerhetünk meg.
A Balaton-felvidék tanúhegyeinek meghódítása kifejezetten jó őszi vagy téli program lehet, mert innen akkor is lenyűgöző látvány tárul elénk, ha épp nem buja zöldben pompázik a táj. Mi egy napsütötte, késő októberi napon raktuk le az autót a Csobánc alatti parkolóban, szőlőtőkék közelében, hogy aztán ráforduljunk a zöld sáv jelzéssel ellátott, kisebb sziklákkal pöttyözött útra.
Kisvártatva kedves kiírásba botlottunk a fák alatt: a Diszeli Faesztergályosok azzal szeretnék még szórakoztatóbbá varázsolni a várhoz vezető utat a gyerekek számára, hogy minden héten esztergált fagombákat rejtenek el rajta, és ezeket a szerencsések nyugodtan haza is vihetik. Sajnos nekünk egyet sem sikerült kiszúrni, pedig az eleinte csak barátságosan emelkedő ösvényen ekkor még volt időnk és energiánk a földet és a bokrok alját pásztázni.
A Csobáncot hazánk legismertebb túraútvonala, az Országos Kéktúra hatodik szakasza is érinti, és a hely különlegességét jelzi, hogy 2017-ben saját bélyegzőhelyet is kapott a Magyar Természetjáró Szövetségtől.
Templomból lett présház
Hamarosan borospincére hasonlító kőépülethez érkeztünk, ami a közelében kihelyezett tájékoztató tábla tanúbizonysága szerint meglepő módon egykor templomként funkcionált. „Rossztemplom” – mondja a kiírás, de magyarázatot nem ad a furcsa elnevezésre. Mindenesetre azt megtudjuk a szövegből, hogy a hely már az őskorban is lakott volt, elő is került innen egy rakás tárgyi lelet, amit a közeli múzeumokban lehet megnézni. Persze az épületet nem ekkor, hanem a 13. században emelték, és az akkori Csobáncszög falu használta, körülötte pedig temető terült el, ahová évszázadokon keresztül temetkeztek, mára azonban a felszínen nem maradt nyoma. A 15. század végétől a Rátót nembeli Gyulaffyak birtoka volt a falu, hozzájuk köthető a hegytetőn elterülő vár építtetése is.
A templom védőszentje valószínűleg Szűz Mária volt, és egy fából faragott, öltöztetős Mária-szobor állt benne, amit a 19. századtól Diszel faluszéli kápolnájában őriztek, 1990-ben pedig műkincsrablók lovasítottak meg. Az épület átvészelte a törököket, a kurucokat, de több tatarozáson is átesett. 1784-ben még miséztek benne, de hamarosan rommá vált. Már ebben a formájában látta 1843-ban Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály is, akik erre kirándultak, és állítólag belevésték a nevüket a vakolatba (ez sajnos ma már nem látszik). 1928-ban az épületet valóban présházzá alakították. 1995-ben állagmegóváson esett át. Mára félig-meddig visszafoglalta a természet.
Kilátás a szőlőskertből
Az út innentől válik igazán izgalmassá, mert az előző szakasszal ellentétben a kék jelzést követve itt már kilátásban is részünk lehet. Ez jó motivációnak bizonyulhat, mert az ösvény a 378 méteres csúcsig elég meredek, és állóképességtől függően tartogathat kihívást. Néhol falépcsők segítik a feljutást, és egy-két padon is megpihenhetünk útközben, ahonnan a környező tanúhegyekben lehet gyönyörködni, de a legpazarabb kilátás persze a hegyplatóról nyílik, ahonnan minden irányba hosszú percekig lehet bámészkodni. Látjuk a változatos formájú, közeli hegyeket és a Balatont, a Bakonyt, a Kab-hegyet, a Kőris-hegyet, ott a sümegi Várhegy, mögötte a Kőszegi-hegység, kiszúrhatjuk Tátika és Rezi várát.
A hegy területét először egy 1221-es végrendeletben említették meg, akkor még Csobáncmál néven, ami szőlőskertet, szőlőshegyet jelent. Oklevél igazolja, hogy magát a várat 1255-ben már biztosan építették (a már említett Gyulaffyak), akik nagyjából négyszáz évig birtokolták. Egykor két részből állt, volt belső és külső vár, ma már csak néhány fala látható. A török korban csaták, portyák és komolyabb harcok terepe volt a Balaton-felvidék, így Tapolca, Hegyesd, Tihany és Nagyvázsony mellett a csobánci is végvári erősségnek számított. Ekkoriban volt a kapitánya a rettenthetetlen hadvezér hírében álló Gyulaffy László, a „magyar Achilles”, később pedig Gyulaffy György, aki szintén több ostromló török sereget vert vissza a 16. század végén.
A vár diadalmas végnapja
Hamarosan nagy változás következett a vár életében: 1669-ben a Gyulaffyak eladták a birtokot az Esterházy család hercegi ágának. 1703-ban kitört a Rákóczi-szabadságharc, 1705-ig a vár a császári katonaságé volt, majd bevették a kurucok. Az egyik megmaradt falon ma dombormű őrzi a csobánci diadal emlékét: 1707-ben Rabutin Jean Louis császári tábornok ostromolta meg a várat, és hiába rendelkezett sokszoros túlerővel (egy közel ezerfős sereggel), Szász Márton kuruc hadnagy és Dóczy Péter tiszttartó nem több mint hatvan fővel visszaverte a támadást. Egyes források szerint háromszázan, mások szerint négyszázan vesztek oda a császári hadseregből.
A kurucok 1709-ig foglalták a várat, majd az újabb támadások hírére kivonultak, de előbb még gondoskodtak róla, hogy az építmény használhatatlan legyen. Ettől fogva a vár folyamatosan pusztult. A szabadságharc után a Habsburg császár felrobbantatta. 2003-ban a gyulakesziek létrehozták a Csobánc Váráért Alapítványt és a Gyulaffy László Hagyományőrző Bandériumot, hogy megmentsék a romokat.
Lefelé csak óvatosan
A romok mellett most asztalt, padokat és nagy füves placcot is találunk, ahol jó időben simán le lehet heveredni egy piknikpokrócra. A kirándulásunkat véletlenül éppen az őszi szünetre időzítettük, így nem lepődtünk meg, hogy már a parkoló is majdnem tele volt, a romok környékét pedig kutyával kiránduló családok lepték el, és még egy siklóernyőssel is találkoztunk odafent. Nem siettünk; komótosan kinézelődtük magunkat, aztán megkerestük a lefelé vezető utat.
Ezúttal egy darabig megint a kéken, illetve a zöld Mária úton haladtunk (a Csobánc tetején egyébként kéktúra-pecsételőhelyet is találunk). Utólag áldottuk az eszünket, hogy nem errefelé jöttünk fel, most ugyanis egy meredek és kőmorzsalékos ösvényen kellett leereszkednünk, ami persze így sem volt kényelmes, de talán egy fokkal biztonságosabbnak bizonyult ebből az irányból.
A veszélyes szakaszt magunk mögött tudva lecsatlakoztunk a kékről, és a zöld Mária úton mentünk tovább. Egy ponton krétával teleírt táblákba botlottunk, melyeken biztosítottak bennünket, hogy megérkeztünk a „Paradicsomba”, és olyan kedvesen invitáltak egy fröccs vagy szörp elfogyasztására, hogy bizisten megálltunk volna pihenni, ha nyitva találjuk a helyet. A Paradicsom azonban ezen a verőfényes őszi napon zárva tart, vettük tudomásul szomorúan, és legközelebb már csak a Szent Donát-kápolnánál álltunk meg, ami a Csobánc platójával a háttérben képeslapra kívánkozó látványnak bizonyult, de érdemes a másik irányban nyíló panorámának is szentelnünk néhány percet.
Szent Donátról azt érdemes tudni, hogy a mai törökországi İzmit városában (akkor Nikomédia) született a 4. században. Már fiatalon Rómába került, és papnak kezdett tanulni. Arezzóban szentelték fel, később fogságba esett és vértanúhalált halt. Egy pap, aki végső nyughelyére kísérte, villámcsapást szenvedett az út során, ám életben maradt, így Szent Donátot megtették a villámlás és jégverés elleni oltalmazó szentté. A 18. században több kápolna és egyházművészeti emlék védelmezője lett. A szóban forgó épületről keveset tudunk, valószínűleg a 18. század végén emelték, de már állt előtte egy másik kápolna a hegyoldalban. Mai kinézetét az 1830-as években nyerte el.
Innen már viszonylag eseménytelen út vezet lefelé, a parkolóig a mindössze 4,5 km-es, de annál tartalmasabb túrát letudva, ami után – persze edzettségtől függően – még egy kis vádliizomlázra is lehet számítani. Ha kedvet kaptál felfedezni a Csobáncot, egy bő két óra alatt teljesíthető, Gyulakesziről induló 6,4 kilométeres körtúrát ajánlunk a figyelmedbe a Természetjáró kínálatából.
A cikk eredetileg a Turista Magazin 2024. decemberi-januári számában jelent meg.
->siteRenderer->imageSrc(null, 'https://crm.mtsz.org/msite/24/045N41CSJSAJ.jpg', 270, 366, '', '', false, false, '', '', false, 1, false);?>)
