Interjú

„Az emberek hajlamosak a félelmeiket pakolni a hátizsákba”

Kércz Viktor és Makra Ákos nem félt, és belevágtak életük eddigi legnagyobb kalandjába, a Pireneusok átszelésébe, teljesítve Európa legnehezebb túraútvonalát, a HRP-t. Menetelés és mászás csodás magashegyi tájakon, idegtépő bizonytalanság, embert próbáló, sokszor életveszélyes helyzetek és bölcs „nem”-ek. Interjú egy „Forrest Gump”-os túráról.

Fotó:
Makra Ákos
2021. október 29.

Kércz Viktor és Makra Ákos nem félt, és belevágtak életük eddigi legnagyobb kalandjába, a Pireneusok átszelésébe, teljesítve Európa legnehezebb túraútvonalát, a HRP-t. Menetelés és mászás csodás magashegyi tájakon, idegtépő bizonytalanság, embert próbáló, sokszor életveszélyes helyzetek és bölcs „nem”-ek. Interjú egy „Forrest Gump”-os túráról.

Kércz Viktor (23) és Makra Ákos (31) két tapasztalt túrázó, sok kaland van már a hátuk mögött, köztük egy közösen megtett, kihívásokkal teli vadkempinges téli kéktúra, ezúttal viszont egy sokkal nagyobbat álmodtak, amelyért mindketten feladták aktuális munkahelyüket is. Lehet ezt vitatni, de a beszélgetés végére talán kikristályosodik, miért jó, ha az ember mer úgy élni, ahogy a valódi belső hangok sugallják, és nem a félelem vezérli őket. És hogy mi köze a két fiatalnak Forrest Gumphoz? Az le fog tisztulni hamarosan, de előbb nézzük, mibe is vágták a fejszéjüket.

A terv eredetileg egy „jojó” túra volt, 2 hónap alatt 1700 kilométert megtéve átgyalogolni a gyönyörű Pireneusokon az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig, majd vissza. Mindezt két nagyon komoly útvonalon teljesítve, ezek a High Route Pyrenees (HRP) és a GR11.

A Pireneusokat átszelő HRP túraút a maga 800 kilométerével és az 52000 méter szintemelkedéssel még a tapasztalt túrázóknak is komoly kihívás a nagyrészt jelöletlen magashegyi ösvények és sokszor inkább hegymászós részek miatt. Sokan nem is tudják teljesíteni, vagy kihagynak necces részeket, amelyből van bőven az úton, és ezt most már Ákos és Viktor is tudja. Büszkék arra, hogy végigmentek a HRP eredeti útvonalán, és ha minden igaz, ők az első magyarok, akik Európa legnehezebbnek tartott túraútját teljesítették, és ezt dokumentálták is. Mert bár hallottak egy 2000 előtti teljesítésről, semmilyen feljegyzést nem találtak erről, de talán nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy ez a két srác végül 40 nap alatt végigment ezen a kihívásokkal teli túraútvonalon. A HRP végén, a Földközi-tengerhez érve a terv szerint pedig következett volna egy hátraarc, és visszafelé a GR11 útvonala, amely nagyjából 850 kilométeren keresztül halad a Pireneusok spanyol oldalán az Atlanti-óceánig.

HRP és GR11

A HRP inkább koncepció, mintsem kész útvonal, rengeteg variációja, alternatív útvonala van, melyek közül a túrázók dönthetnek, hogy melyiket választják. Rendkívül nehéz terepviszonyokon visz át a Pireneusok lehető legmagasabb járható útvonalain, főként 2000-3000 méter között. Még épp hegymászó felszerelés nélkül járható, sok kitett szakasszal és huszonhárom 2500 méter feletti hágóval.


A GR11 szintén 52000 méter szintkülönbséggel bír, leginkább abban különbözik a HRP-től, hogy több települést érint, és végig jelölve van. 2500 méter feletti hágóból viszont ezen kevesebb van, összesen tizenkettő, valamint a terep is egyszerűbben járható.

A hátraarcot azonban Viktor másképp tette meg, majd kicsit később Ákos is spontán döntést hozott, de mielőtt erre rátérnénk, előbb jöjjenek a HRP életre szóló élményei, amelyet a franciaországi Hendaye városából indulva kezdték július második felében.

Mi motivált titeket, hogy belevágjatok ebbe a kalandba?

Kércz Viktor: Már több éve terveztem egy hosszabb utat diploma után, amolyan szabad vagyok, irány a vadon, gyűljenek az emlékek, tapasztalások, jöjjenek életem meghatározó pillanatai címszó alatt. Akár nevezhetjük kapunyitási pániknak is.

Makra Ákos: Óriási közhely, de engem személy szerint az motivált, hogy valami olyat csináljak, amit előtte még nem. Kisebb részben pedig az, hogy megmutassuk, az ultrakönnyű túrázásnak van értelme, és tud biztonságos lenni. Ehhez keresve sem találhattunk volna jobbat, mint Európa valószínűleg legnehezebb túraútvonalát. Magyarországon ez az irányzat most kezd eljutni a köztudatba, míg nyugaton, főleg Amerikában, azért már elég régóta jelen van.

Mire számítottak, mit kaptok majd ettől a túrától?

Ákos: Mentem, mert tetszett az ötlet, és szerettem volna túrázni egy nehéz útvonalon, kihívásképp.

Viktor: Én is szerettem volna kihívást, megmérettetés, ezen felül hihetetlen tájakat és egy kis megnyugvást. Bőven voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztük, hogy kicsúszik az irányítás a kezünk közül, ez pedig alázatra, elfogadásra és alkalmazkodásra tanított. Valamint a túra előtt is tudtam már, de ugyancsak beigazolódott, hogy a boldogsághoz milyen kevés szükséges, elég egy napsütötte délután a soknapi eső után, egy száraz sátor a nap végén vagy egy vicces pillanat egy útitárssal.

A túracucc összeállításakor milyen szempontok alapján pakoltatok?

Ákos: A preferencialista elején a tömeg és a biztonság/felhasználhatóság valamilyen súlyozott kombinációja szerepelt. Mindketten az ultrakönnyű túrázás szempontjai szerint pakolunk. Csak azt visszük, ami szükséges, nem többet, nem kevesebbet. Az emberek hajlamosak a félelmeiket pakolni a hátizsákba. Néha mi is. Magashegyi környezetre kicsit másképp kellett összeállítani a felszerelést, de nem túlságosan különbözött attól, amit alapból viszek.

Viktor: Fel voltunk készülve a füllesztő, párás melegre, viszont a -10 fokos hidegre is. Az utóbbi szerencsére nem teljesült, de így is elég vegyes időjárást kaptunk égető nappal, viharokkal, jégesőkkel. Ennek a „művészete” abban rejlik, hogy az ember ne készülje túl, de ne is becsülje alul azt, ami vár rá.

Viktor, miért vágtad le a fogkefe nyelét?

Viktor: Nem a súly miatt vágtam le, hanem hogy beférjen a hátizsákom derékpántjának zsebébe. (nevet) Egyébként nagyon számít a súly ilyenfajta hosszabb túráknál, hiszen a kisebb terhelés gyorsabb regenerációt eredményez, ezáltal biztonságosabb, élvezhetőbb és eredményesebb lesz az út.

Hogy érzitek, a felszerelésetek valóban megfelelő volt, vagy legközelebb másképp pakolnátok?

Viktor: Abszolút megfelelő volt, sőt, túlkészültük. Legközelebb megpróbálnám sátor helyett csak egy ponyvával, ügyelve arra, hogy kevésbé kitett helyeken aludjunk, mint most. Illetve nem vinném a felfújható matracomat, csak egy zártcellás derékaljat/polifoam-ot. A legutálatosabb tábori teendőm volt minden este felfújni, majd reggel leereszteni, összehajtogatni. Az utolsó héten már fel se fújtam, csak lefeküdtem a kemény földre.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

Ákos: A bizonytalanság és az ebből eredő stressz. Mivel az útvonal nagyján nincs jelölt ösvény, és nem egyértelmű, pontosan merre kell menni. Illetve az örökös további kérdések: Lesz-e eső? Találunk-e vízforrást? Tudunk-e az eltervezett tempóval haladni? Nyitva lesz a bolt? Elég lesz ennyi étel a következő szakaszra? Átérünk-e a következő hágón mielőtt eldurvulna az időjárás? Biztos erre kell menni? Most komolyan oda kellene felmászni? Lesz este vihar? Találunk megfelelő sátorhelyet? Leegyszerűsödik az élet, más kerül fókuszba.

Viktor: Nem tudtuk, melyik szakasz mennyi idő alatt lesz teljesíthető. Az ellátmányt pedig eszerint kellett volna megvenni. Amikor a készleteinket töltöttük fel egy településen, tudtuk, mekkora táv után lesz a következő lehetőség, de azt nem, hogy a terep milyen lesz. Sok moréna-mező, emberméretű sziklákkal? Esetleg morzsalékos, laza talaj, meredek emelkedőkkel és lejtőkkel? Kitett, keskeny gerincek? Hófoltok? A túl sok kaja nehéz, lelassít és veszélyes cipelni a kitett részeken, a túl kevésnél pedig fennáll a veszélye annak, hogy elfogy, mielőtt újra településre érnénk. Volt példa mindkét verzióra.

Mentálisan volt más kihívás is?

Ákos: Voltak olyan napok, amik egész napos koncentrációt igényeltek, amikor egy rossz lépés vagy mozdulat miatt sok minden történhetett volna a szimpla megcsúszás, törött csontok, vagy akár valószínű halál skálán. Ez pár óra alatt mentálisan gajra vág. Legalábbis engem mindenképp.

Ezek szerint volt halálfélelmetek bizonyos pontokon?

Ákos: Persze, előfordult, de édesanyámnak egy szót se! (nevet) Ilyenkor az ember igazából kizár mindent és csak arra figyel, hogy mit csinál, megszűnik körülötte minden.

Viktor: Nekem többször is. Ez az adott helyzetben nem feltétlen ismerhető fel, de utólag visszagondolva azért leveri az embert a víz. Volt több olyan szakasz, ami inkább mászóút volt, mintsem túraút, sokszor 3000 méter magasságban, nagy szakadékokkal. A sors fintora, hogy velem a legveszélyesebb ilyen pillanat az utolsó nagyobb hegyen, a Canigou-n történt. Ákos előrébb járt, én lemaradtam. Elvétettem az ösvényt közvetlen a hegy teteje alatt, és hirtelen egy nagyon meredek, hordalékos szakadék szélén találtam magam.

Megindultak velem lefelé a kövek és kisebb sziklák, semmibe sem tudtam kapaszkodni. Nem tudom miért, vagy hogyan, de az egész kőlavina megállt velem fél-egy méterre a szakadék szélén. Picit átértékeli az ember az életét egy ilyen után.

Ezek után felmerül bennem, hogy volt-e olyan pillanat, amikor valamelyikőtök úgy érezte, hogy feladja a HRP-t?

Viktor: Nem. A HRP-t mindenáron meg akartuk csinálni, csak valami nagyobb sérülés állíthatott volna meg. A legnehezebb pillanatokban arra gondoltam, hogy ez még mindig jobb, mint otthon lenni és a hétköznapi élet problémáival „küzdeni”. Amik egy ilyen útvonalon történnek azok valós problémák, valós következményekkel, és ezt a modernkori ember nagyon ritkán tapasztalja meg.

Ákos: Részemről sem. Az mindenki fejében megfordul, hogy „mit is csinálok én itt?”, szerintem ez teljesen normális egy hosszútávú túrán. Kételkedni oké.

Milyen gyakran voltak holtpontok és ezeken hogyan tudtátok átsegíteni egymást?

Viktor: Szinte naponta. Leginkább az általános fáradtság okozta, ilyenkor több pihenőt, későbbi indulásokat és a lehetőségeinkhez mérten lassabb haladást iktattunk be.

Ákos: Többnyire elkezdtük felvázolni az összes helyzetet útközben, ami történhet, és megegyeztünk abban, hogy mikor hogy döntünk. Ha nem tudtunk dönteni, akkor későbbre hagytuk, hogy majd akkor foglalkozunk vele, amikor elérünk egy későbbi ponthoz vagy aktuális lesz. Az is sokszor segített, hogy a túrázástól teljesen eltérő témákról kezdtünk el beszélgetni, hogy eltereljük a figyelmet a nehézségekről.

Az alkalmazkodást a csúcsra fejlesztettétek, vagy azért volt olyan, hogy egymás agyára mentetek?

Viktor: Természetesen, ennyi idő alatt ez bőven előjön. A legfontosabb, hogy mindent meg kell beszélni, és ha szükséges, kompromisszumokat kell kötni. Bár szerintem már előtte is elég jól alkalmazkodtunk egymáshoz.

Mi volt a legviccesebb dolog az út során?

Ákos: Nem tudnék kiemelni egyetlent, de például amikor Robert, az amerikai túratársunk szemrebbenés nélkül tette le a fűbe a bagettjeit közvetlenül valamilyen állati ürülék mellé, az elég vicces volt. Csak azért nem fetrengtem a földön a nevetéstől, mert túl fáradt voltam hozzá, és mert tele volt állati produktummal.

Viktor: Számomra, amikor egy-két nappal a vége előtt 14 nap nemfürdés után egy olyan kis település szélén sátraztunk, ahol a túrázóknak direkt telepítettek egy ingyenes zuhanyt, mi pedig összenéztünk: most már tuti kibírjuk a végéig! (nevet)

Melyik volt a legborzasztóbb és a legszuperebb sátorhely?

Ákos: Számomra egyértelműen az 5. napon volt a legrosszabb, amikor szép nagy ködben kerestünk egy menedékházat, hogy ott, vagy legalábbis annak a közelében alszunk. Besötétedett és egyre nagyobb köd kerekedett és semmit nem láttunk. Úgy döntöttünk, hogy inkább visszamegyünk az elágazáshoz ott verünk sátrat, mert másnap úgyis ott kellett elfordulnunk. Túl fáradtak voltunk már mindenhez, amihez picit is gondolkodni kellett. Végül egy darab alkalmas sátorhely nem volt, 30-50 cm-es lyukak és kitüremkedések váltották egymást mindenhol, na meg állati ürülék.

A legszebb sátorhelyünk a 25. napon, a Tuc de Marimanha csúcs (2308 m) előtt 1-2 kilométerrel volt, egy tó partján. Mindenfelé hegyek, szép naplementében érkeztünk, gyönyörű napkeltére ébredtünk, brutálisan tiszta és csillagokkal tarkított égboltot láttunk éjszaka, majdnem sík talajon aludtunk. Engem meggyőzött.

Viktor: Az egyik rossz helyszín, de gyönyörű látvánnyal az volt, amikor egy hágón kényszerültünk sátrazni. Iszonyú szeles volt egész éjjel, néha kézzel-lábbal tartottam a sátrat. Alattunk pedig egy katlan volt, ahol minden széllökés megfordult, és újra lecsapott a másik irányból is. A másik rossz élmény egy vihar után volt. Jól elvert minket a jégeső, igyekeztünk ereszkedni, hogy ne legyünk magasan. Leértünk egy helyi síközponthoz, ahol reménykedtünk valamilyen sátrazásra alkalmas helyben. Persze nem volt. Végül egy sípálya aljában vertük fel a sátrat, teljesen szétázva. Mondanom sem kell, annyi tehénszar volt mindenhol, hogy konkrétan nem tudtam ellapátolni, abba kellett beleszúrni a sátorcövekeket. Ez amúgy elég sok táborhelyünkre jellemző volt. (nevet)

A legszebb sátorhely számomra az Ibón Superior (a Pireneusok legmagasabban fekvő tava) mellett volt, 2800 méter környékén. A sziklatenger közepén egy bivakgödörbe feküdtünk, felettünk a csillagos ég, mellettünk a Pico D’Aneto (3404m), a Pireneusok legmagasabb hegye. Másnap megpróbáltuk megmászni az Aneto-t egy alternatív útról, ami végül hágóvas és jégcsákány hiányában 3200 méter körül meghiúsult, de nem bántuk. Meghatározó emlék marad az útról.

Mi volt a legváratlanabb dolog?

Ákos: Az mindenképp, amikor a 26. napon este sikerült végighánynom és remegnem az éjszakát (nagy valószínűséggel) egy avas dió miatt. Másnap meg nem volt mese, menni kellett egy óra „alvás” után.

A legnehezebb napunkon meg megtaláltuk egy lány sátrát, akiről tudtuk az Instagramról, hogy pár nappal előtte helikopterrel kellett kimenteni. Egy óriási vihar kapta el két hágó között, közel 3000 méteren, gyorsan felállította a sátrát, viszont az orkán erejű szél kettétörte a túrabotját, ez adja a sátor merevítését sok ultrakönnyű modellnél. Esélye nem volt száraznak maradni. Szerencsére volt műholdas kommunikációs készüléke, azzal rögtön mentőcsapatot hívott. Egy tapasztalt túrázóról van szó, de ez is mutatja, lehetsz akármennyire felkészült, néha a természet közbeszól. Azóta épségben befejezte a HRP-t.

De az út során tudtam meg azt is, hogy egy másik nagyon tapasztalt túrázó/hegymászó kihűlésben elhunyt az egyik csúcson. Erre a hírre nem igazán lehet felkészülni.

Viktor: Mindennel számoltam, csak a honvággyal nem. Bár hihetetlenül élveztem az ottani környezetet, a kitettséget, kalandokat, nagyon vágytam haza az út felétől. Egyszerre lettem volna a Pireneusok sziklái között és a hazai, ismerős túraösvények biztonságos hálózatán. Persze most meg visszavágyom a hegyekbe, miután hazajöttem. Ilyen ez. (mosolyog)

Az embernek sosem jó az, ami épp van, bár ez a túra segített benne, hogy értékeljem a meglévő helyzetemet, körülményeket.

Milyen érzés volt átérni a túlpartra?

Ákos: Őszintén? Büszke voltam magamra. Emellett, bevallom, kicsit olyan semmilyen. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltam boldog, de inkább a megkönnyebbültség és a nyugodtság érzése uralkodott el rajtam.

A túra végénél nincs emlékmű vagy szobor, „csak” a Földközi-tenger, vagy az Atlanti-óceán, iránytól függően. Nincs vörös szőnyeg, nincs ünneplő tömeg, nincs, aki gratuláljon, az esetek döntő többségében pedig nem vár senki. Tulajdonképpen magad vagy.

Szerintem ilyenkor tudatosul, hogy jobb helyen nem is lehetnél, mert magad miatt csináltad, és Te magad akartad ezt. Kell ennél több? Kötve hiszem. Nekem legalábbis biztosan nem.

Viktor: Furcsamód nem volt katartikus, inkább afféle jól van, ez is eljött érzés volt. Az említett katartikus élmény talán a Canigou tetején ért el engem, itt jutott el az agyamig, hogy már csak 100 kilométer sétagalopp, és elérjük a tengert. Jó érzés volt megpillantani a partot, de inkább egy hosszú munka beért gyümölcsének érződött, mintsem egyetlen örömteli pillanatnak. Inkább olyan volt, mint amikor építenek egy házat és már látszik a szerkezet, aztán elkészül a tető, levakolják, végül pedig átadásra kész. Egy-egy nehezebb hágó, hegy, szakasz teljesítése után éreztem, hogy készül a „ház”, közeledünk az átadáshoz.

Viktor, a HRP teljesítése után már nem folytattad a GR11-et, hanem hazajöttél. Az itthon készült posztodban írtad, hogy már az út végén kattogott benned, hogy visszafelé nem fogsz már menni. Az utolsó kinti posztban, amikor átértetek a Földközi-tengerhez, mégis annyira határozottnak tűnsz, hogy folytatod. Tényleg ekkora dilemma volt benned?

Viktor: Tényleg. Hiányzott a családom, akiket másfél hónapja nem láttam. Gyönyörű helyeken és hegyeken jártam, de valahogy nem tudtam élvezni. Akármilyen furcsának is tűnik, hiányzott a Kéktúra, hiányoztak a hazai ösvények. Úgy éreztem, hogy a HRP-n mindent láttam, amiért jöttem, kerek történet, kerek kaland volt. A GR11 egy „kelletlen” bónusznak, egy egó-túrának érződött. Ahogy ezt felismertem, és megérkezett a határozott „haza akarok menni” érzés, tudtam, mi a helyes döntés.

Fiatal vagyok még, 23 évesen sok ösvényt bejártam már, és megannyi vár még rám. Nem szerettem volna korán kiégni, bármennyire is furcsán hangzik ez túrázásnál, de valós dolog. Ezen a ponton a túrázás kezdett munkának, kötelező dolognak érződni.

Ákos, mit éreztél, amikor Viktor úgy döntött, hogy nem fordul vissza veled?

Ákos: Számítottam rá. Picit csalódott voltam, hogy egyedül fogom folytatni, de már előre elkezdtem tervezgetni a visszafele utat, mert éreztem, hogy szükségem lehet rá. Ez az ő döntése volt, nem tudok mást csinálni, mint elfogadni. Többen kérdezték, hogy emiatt hagytam-e abba én is később: nem. Ez egyáltalán nem befolyásolt.

Ákos még 187 kilométert ment a GR11-en, majd ő is befejezte a nagy kalandot. Előtte már sok napja érezte, hogy valami nem stimmel. A napi 30 kilométereket robotpilótaként tolta le, fizikailag biztosan végig tudta volna csinálni, de már nem élvezte. Több napig figyelte magát, hogy jó döntést hozzon, mert sokan abba a hibába esnek, hogy egy nehezebb napon hagyják abba a hosszútávú túrát. Olyanból meg akad bőven. Itthon készült posztjában így ír a döntésről:

Nálam úgy történt az egész, mint a Forrest Gump-ban. Sétáltam egy kényelmes, széles, egyszerű ösvényen, gyönyörű idő volt, sütött a nap, kicsit fújt a szél, ettem reggel, hamar indultam, nem fájt semmim. Letoltam 7 kilométert egy óra alatt és abszolút egy terminátor versenyautónak éreztem magam. Minden tökéletes volt. Egyszer csak megálltam és leültem. 15 percig ültem és gondolkodtam azon, hogy most mi van. Rájöttem: elfáradtam.

Úgy tűnik, nagyon hasonló belső folyamatokon mentetek keresztül. Mintha ez a napi szintű koncentrált menetelés egy olyan önismereti kapcsolót oltott volna fel bennetek, amely kitisztítja a fejet és a valódi lényegre irányítja a figyelmet. Például hogy az életben nincs olyan, hogy kell, főleg, ha az már egy kényszeres dolog lesz a külvilág felé, vagy akár magunk felé. Egy ilyen teljesítményorientált világban nemet mondani egy ilyen útra, amelyre a mai modernkori ember képtelen lenne, nagy elismerést érdemel. Mit gondoltok ezekről?

Ákos: Az élet minden területén előjöhet az, hogy „elég volt”. Felismerni ugyanannyira nehéz, mint változtatni. Egyszerűbb mindig azt mondani, hogy „nem volt választásom”, pedig választás mindig van, akkor is, ha minden opció szörnyű. Egy ilyen út pedig szerencsére nem élet-halál kérdésről szól, egy választás, egy hobbi. Emiatt szerencsésnek is érzem magam, hogy volt lehetőségem úgy alakítani az életemet, hogy megtehessem.

Sokan romantizálják a hosszútávú túrázás műfaját, és azt hiszik, hogy ez csak gyaloglás egy szép, kitaposott ösvényen, mindenfajta nehézség nélkül. Nem az. Nehéz, fárasztó, néha idegölő, kényelmetlen, vagy kellemetlen. Nem fogod élvezni minden percét. De mondok jobbat: nem is kell.

Tökéletesen rendben van nem élvezni minden pillanatát! Utólag megszépülnek ezek az emlékek. Néha fel sem fogod, mit látsz, mert annyira fáradt vagy, néha pedig teljesen jelentéktelen pillanatok vésődnek az emlékezetedbe.

Ha kirakod Instagramra, Facebookra az élményeidet, majdhogynem el van várva, hogy „Élvezned kell!”. Szerintem tele van ezzel a hamis pozitivitással a közösségi média, én viszont nem ilyen vagyok, hogy csak az érme egyik oldalát mutatom. A mai teljesítményorientált világban értéktelennek számítasz, ha nem mutatod meg, milyen ügyes, okos, szép vagy, ha nem csináltál ma semmi olyat, amire büszke lehetsz. Legalábbis ezt akarják éreztetni. Ebben persze szerintem mindannyian hibásak vagyunk, mert ahelyett, hogy örülnénk mások sikerének, örömének, sokakban inkább frusztrációt szül ez az egész, mert elkezdjük a hasonlítgatást. Teljesen rendben van, ha néha nincs kedved semmihez, vagy csak létezni akarsz. Mi Viktorral azt csináltuk, amit szerettünk volna, annak minden nehézségével, előnyével, hátrányával, és jutalmával együtt.

Viktor: Egy ilyen túránál az élet legalapvetőbb folyamatait végzed: eszel, alszol, sétálsz. Az esti menedéken töröd a fejed. Ha nem haladsz előre, akkor nem éred el a célod.

Ennél egyszerűbb cél és megoldás sohasem lesz az életben, ez pedig rémisztő felismerés egy modernkori embernek.

Nincs kerülőút, ilyen-olyan megoldás, félkész munka, nem fogja más megcsinálni helyetted. Ugyanakkor ez a cél csakis a saját célod, bármikor feladhatod, ha már nem látod értelmét, vagy az ennek érdekébe tett fáradozások már nem okoznak örömet. Ha valami hajt belül, menni kell. Ha nem, akkor viszont nem szabad erőltetni.

Ákossal sikerült teljesítenünk a High Route Pyrenees-t, nagyon hálás vagyok ezért a több, mint 50 éves útvonalért, ami rengeteg életre szóló élményt adott. Buzdítanék mindenkit, aki megmérettetésre vágyik (és van másfél hónapja rá), hogy kellő felkészülés után vágjon bele: nem fogja megbánni!

Ha kíváncsi vagy Viktor és Ákos még részletesebb élménybeszámolójára és további szép képekre, akkor keresd őket közösségi oldalaikon, ahol a többi túrájukról is rendszeresen raknak ki képes beszámolókat:

Ákost a Facebookon ide kattintva, az Instagramon pedig ide kattintva követheted:
Viktort pedig szintén megtalálod a Facebookon ide kattintva, az Instagramon pedig ide kattintva.

Cikkajánló