Az ország leghosszabb járdáján a Mátraerdő egy rejtett szegletébe

Először is kerüljünk térképre! Merthogy Mátranovák nevéből úgy tűnhet, mintha a Mátrában járnánk, pedig nem így van. A középkori alapítású falu a Mátrától északra, a Zagyvába torkolló Bárna patak mentén fekszik. Természetföldrajzi értelemben ez már nem a Mátra; Magyarország Nemzeti Atlasza szerint ugyanis a Medves–Vajdavár-vidéken belül elhelyezkedő, minden bizonnyal sok ember számára ismeretlenül hangzó Felső-Tarnai-dombságba indulunk túrázni.

Ugyanakkor a környező települések nevében rendre feltűnő Mátra előtag talán egy elfeledett történeti tájnevünkre, a Mátraerdőre emlékeztet. Ki tudja? Az eredetileg Anonymus által használt „silva Matra” kifejezéssel ugyanis a történelem során többször írták le az Északi-középhegység egész hegyláncolatát, valamint az attól északra elhelyezkedő, változatos domborzatú, a mai Szlovákiába is átnyúló területet. Annyi bizonyos, hogy akárcsak a szomszédos Medves-vidéken, a sokak számára ismeretlen táj itt is tele van meglepetéssel.

Ereszke, sikló és a föld titokzatos mélye

A félreeső Mátranovákon egyből feltűnik a falu közepén elhelyezkedő hatalmas, modern gyárcsarnok, ahova nem mellesleg még Szlovákiából is átjárnak dolgozni. Ne ijedjünk meg tőle, inkább elsőre vegyük is célba a mellette található kicsi, de annál hangulatosabb bányászati múzeumot, amely a falu közepén álló gyár titkát is felfedi.

Talán furcsán hangzik, de

s ebben nagy szerepe van kísérőnknek, Zsugya József önkéntes tárlatvezetőnek, meg annak is, hogy a múzeum civil kezdeményezésre, társadalmi munkában jött létre a bánya 1972-es bezárást követően. Én igazából kötelezővé tenném a régi szénbányákban kialakított múzeumok meglátogatását, hiszen nagyon is érdemes megismerni azt a gazdasági fellendülést és korszakot, amelynek a szén volt az alapja, s amelyet most ugyanakkora sebességgel kellene meghaladnia az emberiségnek, mint amekkora sebességgel indukálta a változást ez a furcsa, fekete kő.

A Bányász Emlékház egy olyan hely, ahol kézbe lehet fogni a bűnös szenet (amelyet pár évtizede pincékben árultak még a pesti belvárosban is), lehet látni annak lemezes szerkezetét, le lehet menni az egykori, mintegy 240 méter hosszú bányajárat elejébe, ahol eredeti eszközök között még a bányában használt jelzőhangot is kipróbálhatjuk, s megtudhatjuk, mi is volt az a csillefogó macska. A kicsiny múzeumban pedig többek között kézbe lehet venni a bányászok önmentő készülékét, illetve egy karbidlámpa belsejébe is be lehet kukkantani.

A salgótarjáni szénmedencében elhelyezkedő Mátranovák élete – akárcsak az egész vidék karaktere – az 1860–70-es években változott meg radikálisan, amikor is megindult az itteni, egyébként nem túl nagy, mindössze 2,5–5 méter vastag, változó minőségű szénréteg művelése. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. az 1900-as évek legelején kezdte meg Mátranovákon az ipari bányászatot, a múzeum mögött nyíló Déli I. bánya pedig az itteni 18 bánya egyike volt. Ahogy megtudjuk, ez úgynevezett ereszke volt, azaz

A bányászat fénykorában 250 tonna volt a napi termelés Mátranovákon, a kibányászott szenet pedig 70-75 csille szállította a mai gyár területén elhelyezkedő osztályozóba. S persze gyorsan átalakult az egész falu a bányászat hatására, modern házak épültek, távoli vidékekről érkeztek munkások, s hatalmas élet zajlott: volt fúvószenekar, röplabdacsapat, focicsapat, kaszinó. Aztán akárcsak a szén égetésével nyert hő, amilyen hirtelen jött a fellendülés, olyan gyorsan vége is lett. Döbbenetes, amit kísérőnk mond, hogy a berobbantott járatokban hagytak minden bányagépet. Az egykori kaszinó épületéről származó, most a múzeumot díszítő, látványos lámpákat pedig úgy kellett kikönyörögnie a buldózerek elől a falu múltját feltáró tárlatvezetőnknek.

A bányászat fénykorában itt dolgozó 1 500 bányász jelentős részét átvette a Ganz-MÁVAG 1969-ben megépült gyára, ahol kezdetben hídelemek előállításával foglalkoztak, majd később vasúti kocsik alváza készült Mátranovákon. Itt gyártották többek között a dunaföldvári Beszédes József híd, a budapesti Rákóczi híd és az esztergomi Prímás-szigetet a szlovákiai Párkánnyal összekötő Mária Valéria híd elemeit is. 2005-től a gyáron a nemzetközileg ismert Bombardier, legújabban pedig a szintén ismert Alstom felirata virít, s vasúti szerelvények szerkezetét gyártják.

Az ország leghosszabb járdáján

Az 1800-as évek elején épült, jellegzetes hagymasisakos tornyú templom mellett indulunk neki az ismeretlen rengetegnek. Hivatalosan dombságnak, de látni fogjuk, hogy sokkal inkább középhegységi hangulatú túra lesz ez. A templom melletti járdalapok kezdetben nem tűnnek fel, hiszen a falu szélén gyalogolunk, s máshol is látni kőlapokból kirakott járdát. Igen ám, de furcsa módon ezek a kőlapok az erdőben is folytatódnak. A ma is meglepően egységes, mintegy 2,5 kilométer hosszúságú járdát – amelyet a legtöbb helyen ugyan avar takar, illetve a Mátracserpusztára vezető, kavicsos út is számos ponton átvág – régen nemcsak gyalog, de motorral is használták. El tudom képzelni, hogy a fáradt bányászok egy délutáni műszak után az akkoriban karbantartott járdát követve mentek haza a vaksötét erdőn keresztül. Sokat elárul napjaink kultúrájáról, hogy a mátranováki jeti „létezéséről” jóval többet lehet megtudni az interneten, mint e szokatlan antropogén látnivalóról.

Mátracserpuszta különleges település, pontosabban településrész. 1920-ban 12 bárnai család vásárolt itt területet az akkori tulajdonostól, Roheim Ödön földbirtokostól. A korábban Pétervásárához, ma Mátranovákhoz tartozó település az 1940-es évek elejére mintagazdasággá fejlődött, 1948-ban még saját iskolát is épített magának az összetartó közösség, volt szövetkezeti boltja és kocsmája is. Fénykorában 300-an lakták Mátracserpusztát, s a helyi mezőgazdaság mellett a legtöbb férfi a mátranováki bányákban dolgozott. Az 1970-es évektől kezdődött az elvándorlás, pár éve pedig már arról szóltak a híradások, hogy a falu teljesen kihalt. Bár az általam megkérdezett fiatalember csupán egy életvitelszerűen itt lakó családot említ, ma a házak jelentős része látványosan felújítva áll, amihez nyilván a járványhelyzetnek is köze van egy ilyen különleges természeti környezetben fekvő településen.

Dombság, hegység és a Medves-fennsík kis testvére

Mátracserpusztáról a jelzés a falu feletti, egykori kaszálókon vezet keresztül a 451 méter magas Nádas-orom felé. Salgótarjáni túratársaim a csúcs alatti, kiterjedt lapost egyértelműen a Medves-fennsíkhoz hasonlítják, s bizony nem tévednek nagyot. Ahogy abban sem, hogy a terület sokkal inkább középhegységi arculatú, nem is beszélve arról, hogy innen is a Mátra nagyon markáns sziluettjére szegeződik minden tekintet. Nem véletlenül: északról nézve sokkal magasabbnak tűnik a Mátra hegylánca, mint délről, pedig ott alacsonyabbról szemléljük azt, így elvileg magasabbnak kellene látszódnia. Fotós kollégám a szemlélődés közben elmagyarázza, hogy innen egy völgyön átnézve látjuk a Mátra bérceit, azért tűnhet magasabbnak az, mint délről. Mindenesetre szerintem ez egy olyan látvány, amelyet

A Nádas-oromtól a „Kohász Kékkel” vándorolunk együtt a Körtvélyes csúcsa felé. Északon sűrű bükkös és gyertyános-bükkös takarja el a kilátást, déli-délkeleti irányban viszont rálátunk a Lajos-patak és a Szénégető-patak hatalmas katlanjára. Különleges kép, mert civilizáció nyomát alig látjuk, a végtelen erdőhátakat pedig a Mátra innen nézve kétezres csúcsoknak tűnő magaslatai zárják. Kár, hogy egy tarvágás teszi mindezt lehetővé... Kissé odébb aztán belátunk északra is, a Vajdavár-vidék erdős hátaira nyílik innen csodás és páratlan panoráma. A látvány vad, s könnyen elképzelhető, hogy a zöldfolyosókon keresztül a szlovákiai hegyekhez is kapcsolódó hatalmas erdőségekben otthonra leltek a nagyragadozók.

Áldozati kő a völgy fölött

A Körtvélyest követően beereszkedünk a Szénégető-patak völgyébe, amelyet hosszan követünk. A hasonló nevű erdészház arra enged következtetni, hogy itt, az erdők mélyén, ahogy szerte az országban máshol is, faszénégetéssel foglalkoztak valaha. Boksáknak már nyoma sincs, s miközben a homokot tapossuk Ivád felé, már azon mélázunk, hogy miért is hívják a patakvölgy alsó szakaszát Szent-völgynek. Erre kissé odébb, a Nagy-Lyukas-kőnél derül fény, mint ahogy arra is, hogy a lábunk alatt süppedő homok a Pannon-tenger napsütötte fövenye volt egykoron.

A felettünk álló sziklaformáció a Vajdavár-vidékre jellemző, úgynevezett cipós homokkő egyik legszebb megjelenése. A palócok által apokának nevezett homokkő két alaptípusba sorolható. Az egyik a sekélytengeri környezetben, áramlásoktól elkerült helyeken lerakódott, finomszemcsés, agyagos homok. A másik, ennél jellegzetesebb formáció pedig ez a durvább szemcseméretű, keményebb homokkőtömbökkel tarkított változat, amely jól mozgatott tengervízben ülepedett le, fő jellegzetessége pedig éppen az, hogy többnyire karbonátos kötőanyag cementálja össze, ezért képes sziklafalakat alkotni.

Az egyébként könnyen pusztuló homokkőből több centiméterre kiálló, keményebb, lassabban erodálódó „cipók” sajátos külsőt kölcsönöznek a felettünk álló sziklának. Taposásunkkal jelentős kárt tehetünk a sziklában, ahova amúgy is csak üggyel-bajjal tudunk feljutni. Ezért, ha lehet, érjük be a sziklafalnak alulról történő megcsodálásával, még akkor is, ha a különleges látnivaló a szikla tetején látható.

A sziklafalban egyrészt találunk egy meglehetősen rejtett remetebarlangot, amelyet két keményebb réteg között formálódott üreg kitágításával alakítottak ki a magányba vonuló szerzetesek.

A siroki Törökasztalhoz hasonló, tál alakú mélyedésbe kivezetőnyílásokat, csatornákat véstek, amelyek rendeltetésére a pogány áldozati szertartások adhatnak magyarázatot. Egyes történelmi források arra következtetnek ugyanis, hogy áldozati oltárként használták elődeink e helyet, ahol a feláldozott állatokat vizsgálták meg e különleges kőedényekben, a kis csatornákat pedig a vér kicsorgatására használták. A Nagy-Lyukas-kőnél óhatatlanul megérinti az embert a régmúlt idők hangulata. Nem könnyű elszakadni ettől a helytől, de segítségünkre lehet a tény, miszerint utolsó megállónk, a Fehér-szék éppenséggel a híres-nevezetes kazári riolittufa-formáció ismeretlen kis testvére.

A Fehér-szék riolittufáján

A geoturisztikai attrakciót a szintén látványos Kis-Lyukas-kőnél jelzetlen útra térve, a Kápolna-völgyön keresztül közelíthetjük meg ebből az irányból, Mátranovákról azonban egy könnyű és rövid sétával érhetjük el a helyszínt. A két, kissé különálló rész alkotta földtani képződmény kialakulásának megértéséhez megint időutazást kell tennünk. Az Eurázsiai- és az Afrikai-lemez közeledése indukálta az alapvetően tengeri környezetben lezajló, ezért meglehetősen heves vulkáni működést mintegy 19-20 millió évvel ezelőtt. A savanyú összetételű magmák jelentős gáz- és víztartalmuk miatt heves robbanásos kitöréseket produkáltak, és a levegőbe kerülő nagy mennyiségű vulkáni porból, hamuból és horzsakőből cementálódott össze az évmilliók alatt az a riolittufa, amelyet 40–60 méter átlagos vastagságban szerte az Északi-középhegységben megtalálunk.

A szürkésfehér riolittufa egy kevésbé ellenálló kőzet, amelyet felszínre kerülve roppant könnyen pusztítanak le a külső erők, különösen a csapadékvíz. Annak lehetünk itt is szemtanúi, ahogyan a víz látványos barázdákat váj a felszínbe, holdbéli tájjá változtatva azt.

A hasonló, növény- és talajtakarótól megfosztott, agyagban és homokban gazdag vidékek eróziós barázdákkal sűrűn felárkolt térszíneire a geográfusok a badland kifejezést használják. Ezek ugyan inkább száraz és félszáraz területeken jellemzőek, ahol gyorsan el tud tűnni a vékony talajréteg akár a legeltetés miatt, akár természetes úton. Hazánk éghajlatán ugyanakkor kifejezetten ritkák a hasonló felszíni formák, hiszen az összefüggő növényzet korlátozza az erózió kialakulását. Egyébként a világon is mindössze pár tucatnyi hasonló hely található, ezek közül minden bizonnyal Kappadókia az egyik legismertebb, amelyet rengetegen keresnek fel. A Fehér-szék ezzel ellentétben annyira elhagyatott, hogy tréfás kedvű fotográfusok még a híres mátranováki jetit is lencsevégre tudták itt kapni.

A cikk a Turista Magazin 2022. februári számában jelent meg.