Barangolás a Vajdavár-vidéken, avagy a domaházi Vörösvár legendája

Magyarország északi peremén, a szlovák határtól a Mátráig, a Medves-vidéktől a Bükkig, a történelmi Nógrád és Gömör vármegyék határán hullámzó Vajdavár-homokkővidék, vagy ahogyan a helyiek hívják, az Óbükk még napjainkban is fehér foltnak számít a bakancsos turisták térképein.

Glaukonitos homokkő alkotta meredek, olykor 60-80 méteres mélységben leszakadó sziklafalai, a szuszogtatóan meredek kaptatói és a Kárpátokat idéző növényvilága becsületére válna bármely hegységünknek.

A Járdánházától alig három kilométerre, a szubkárpáti klímával rendelkező Gyepes-völgyben megbújó, a közelmúltban szépen felújított Ivánkapusztai turistaszálló remek kiindulópontja a Vajdavár-vidék központi hegyei felé tervezett túráknak. A keskeny erdei aszfaltúton járművel is megközelíthető ház 1965-ben munkásszállónak épült, melyet az elmúlt években az Egererdő Zrt. immár turistaházként újított fel.

A tiszta, igényes, madárcsicsergéstől hangos kétágyas szobákban 14 kiránduló fér el kényelmesen, de volt már itt nagyobb létszámú, sátrazó turistacsapat és cserkésztábor is, ugyanis a szálló körül elterülő jókora tisztáson akár sátorozni is lehet.

A meghitt erdei miliőbe a szállóval szemben, évszázados almafák által övezve megbújó, több mint 110 esztendős, műemlék jellegű vadászkastély csempész némi történelmi hangulatot. Ivánkapuszta és a szemközti dobronyapusztai fatelep gondnoka, Újváry Gyula bácsi elmondása szerint az 1910-ben épült vadászkastély mellé a szenvedélyes vadász hírében álló Károlyi gróf azért ültetett almafákat, hogy a gyümölcs illata közel csalogassa a vadakat.

Valljuk be őszintén, nem volt ez túl sportszerű cselekedet, viszont cserébe itt maradt nekünk egy igazán különleges, évszázados fák alkotta gyönyörű almáskert. Maga a kis kastély bár omladozik, felújításra szorulna, részleteiben még így is nagyon szép, igazi mestermunka.

Az ország egyik legnagyobb erdőssége

A szállóval szemben lévő dobronyapusztai fatelep sorompójánál kezdjük túránkat, ahol a telep lelkes kis őre, Néró hangos ugatással, élénken ugrándozva üdvözöl, majd bocsát útjára mindenkit, aki veszi a bátorságot, és belép az ország egyik legnagyobb egybefüggő erdőségébe, az Óbükk rengetegébe. Első lépéseinkhez a Gyepes-völgy talpán futó Kohászok útjának kék jelzéseit fogadjuk kalauzul, majd hamarosan egy éles irányváltással immár a kék + jelzéseket követjük az egyre jobban emelkedő erdészeti aszfaltúton.

Erdőhatárt érve egy folyamatosan szűkülő, ám jól jelzett ösvényen kapaszkodunk fel az Eszkála-bérc és a Dobronya-hegyese közt hosszan elnyúló nyeregbe. A gerincutat keresztezve lendületes ereszkedéssel szinte lezuhanunk egy magashegységeket idéző, szurdokszerű patakmederhez, melynek meredeken leszakadó partfala mentén, jól járható, széles szekérúton trappolunk tovább a Zár-rét vaddisznók, szarvasok és őzek által kedvelt dagonyái és itatóhelyei felé.

A második világháború során a Vajdavár-vidék erdeiben jelentős partizántevékenység bontakozott ki, melyről a háborút követően az ózdi természetjárók tematikus túraútvonalak létrehozásával emlékeztek meg. A Palina-völgy talpán futó keskeny aszfaltúthoz érve először a Borsodszentgyörgy felől érkező, Hősök útja néven ismert sárga sáv jelzés szegődik mellénk, majd kisvártatva a Teresznek-völgy torkolatánál a Szőnyi Márton ejtőernyősről és partizáncsapatáról megemlékező „Partizán út” piros szignói is csatlakoznak utunkhoz.

Benőtt táblákat rejtenek a fák

Ha figyelmesen szemlélődünk, a Palina erdészházig tartó alig egy kilométeres szakaszon a patak menti öreg fák törzseibe mélyen benőve a több mint fél évszázaddal ezelőtt felfestett „Partizán-túra” ősöreg, lemezből készült útvonaljelző tábláit csodálhatjuk meg, melyeket egészen elképesztő módon és mértékben fogadtak magukba az évtizedek során folyamatosan vastagodó fatörzsek.

Ezeket a piros jelzést mintegy húsz kilométer hosszan végigkísérő turistatörténeti emlékeket az egykori Borsodnádasdi Lemezgyár lelkes természetjáróinak köszönhetjük, akik számos ilyen útjelző táblácskát alakítottak ki és helyeztek el a Hangonyi-tótól Borsodnádasdig kanyargó útvonal mentén.

A „Partizán út” igazolópontjaként is szolgáló Palina erdészháznál búcsút veszünk a Csalános-völgyben Borsodnádasd felé letérő piros jelzésektől. A 70-es évek turistaromantikáját magunk mögött hagyva, a sárga jelzésű „Hősök útján” meredeken emelkedve egy ritkán járt ösvényen szuszogtató kapaszkodással jutunk fel négyszáz méter fölé, a Vörösvár-hegyesének szomszédságába, a Köte-bérc lágyan hullámzó gerincútjára.

Magasan a környező térszín felett járunk, a bükkösök és tölgyesek alkotta fiatalos vegyes erdő helyenként feltáruló nyiladékai szabad kilátást engednek a szlovák határt hordozó Gömöri-erdőhát és a felette hullámzó Gömör–Szepesi-Érchegység hófödte csúcsai felé.

A gerincen átbukva kinyílik a táj, és bár az imént még a felvidéki hegyekben gyönyörködhettünk, ezúttal déli irányból a tarvágásos Nagy-Vörösvár keleti lejtőjének meghagyott erdőfoltja mellől immár a távolban kéklő Mátra bércei integetnek felénk. A szemközti csúcsra felérve egy kissé kopottas, fából készült tábla tudatja velünk, hogy megérkeztünk a domaházi legendák titokzatos hegyére: „Vörösvár 427 m”.

Avar kori őrlőkövek és a föld alatti vár legendája: Vörösvár

Van egy mondás, mely szerint egy bizonyos időn túl a történelem tisztasága a legendák ködévé alakul. A Vörösvár-hegyesét övező évszázados mendemondák napjainkban is fellelhetőek a Hangony-völgyében fekvő települések hiedelemvilágában, különösen a hegyhez legközelebb eső Domaházán, ahol a föld alatti várat övező misztikum máig ható mondaképző eleme a kollektív néphitnek.

A huszita vonalat erősíti, hogy a hegytetőre felvezető egyik utat az idősebb helybéliek még ma is „csehek útjának” nevezik. Történelmi tény, hogy a 15. század derekán a híres huszita vezér, Holy Prokop egyik legjobb tanítványa Jan Jiskra (Giskra) serege akkoriban közel három évtizeden át uralta szinte az egész Felvidéket, beleértve a Vajdavár-vidéket, Sáros, Borsod, Gömör, Abaúj és Torna vármegyéket, továbbá a szepességi bányavárosokat is. Több évtizedes uralmukat Mátyás király hadjáratai törték meg, a békekötést követően Giskra seregének maradványai adták a híres fekete sereg első alakulatait.

A történelmi előzmények ismeretében némi csalódással szemléljük a Borsod és Heves vármegyék határán hullámzó, komoly várakozásokkal felkeresett hegytetőt. A várhegy keleti felén emelkedő 427 méter magas Nagy-Vörösvár széles platója a közelmúltban tarvágás áldozata lett, a fennsík peremén csonkán meredező fatuskók lehangoló látványát talán csak a Mátra felé nyíló pazar kilátás ellensúlyozza valamelyest.

Az egykori vár területét körülhatárolni ma már nem lehet, a korabeli védműveknek immár sem itt, sem pedig az innen alig százötven méterre, a Vörösvár-hegyesének nyugati felén emelkedő Kis-Vörösváron nincs felszíni nyoma. A legendás földvárral kapcsolatos ismereteinket csupán népi elbeszélésekre és az évtizedekkel ezelőtti feljegyzésekre alapozhatjuk.

Titkos járatok a hegyoldalban

Dobosy László Pro Gömör díjas tanár, az ózdi néprajzi és helytörténeti kutatások talán legjelesebb képviselője 1975-ben a környéket bemutató Borsodi Kismonográfiák sorozat keretében jelentette meg Várak és várhelyek Ózd környékén című művét, melyben remekül foglalja össze a Vajdavár-vidék várait övező legendákat is.

Elmondásuk szerint ezek a nyílások nagyon mélyek lehettek, ugyanis több négyméteres rudat (csatlót) egymáshoz kötözve lógattak be, de azok nem értek le a lyukak fenekéig. A nyílások az 1910-es években állításuk szerint még bizonyosan megvoltak, azokat csak évtizedekkel később temették be földdel és gallyakkal az állataikat féltő pásztorok.

Ezeknek a kürtőknek ma már nyomuk sincs a területen, a néphit azonban még mindig őrzi emléküket, olykor igen sajátos módon. Idősebb domaháziaktól magam is hallottam egy elbeszélést, miszerint a hegytető egyik nyílásába egy disznót eresztettek le kíváncsiságból, majd a derék sertés napok múltán valahol a szlovák oldalon jött ki meghízva, lisztesen. Ez különösen komoly mutatvány lehetett, lévén, hogy a Gömöri-erdőhát szlovák területre eső részei még légvonalban is legalább 6-7 kilométerre esnek Vörösvártól.

A Vörösvárat övező legendáknak azonban a fentieknél sokkal kézzelfoghatóbb bizonyítékai is léteznek, melyekről a várhegyen ásatásokat végző B. Nyáry Jenő így ír az Archeológiai Értesítő 1870. áprilisi számában:

„Hanem mindezeknél sokkal fontosabbaknak találtam a domaházi őrlő köveket, melyek a bérczeken és vízmosásokban nagy mennyiségben találtatnak. E kerek és közepén átfúrt őrlő kövek másfél és három láb átmérővel birnak, még mainap is oly ép állapotban találtatnak, hogy a köznép őrlő kövekül használja ezeket...”

Ezek a domaháziak által káposztáskőnek is használt, kis méretű malomkövek viszont valószínűleg már nem a huszitákhoz köthetőek, sokkal inkább a hegytető fennsíkján egykoron települést alkotó bronzkori vagy avar kori népek használati tárgyai lehettek, akik a mindennapi élelmük előállítása során használhatták őket.

A szépen kifaragott, kerek, középen lyukas őrlőkövek ilyen nagy számban és épségben történő fennmaradása valószínűleg a hegyet alkotó kőzet viszonylagos puhaságának volt köszönhető. Figyelmesen járva a domaházi kiskertekben még ma is láthatunk ilyen kerek köveket, nekem is volt szerencsém lefotózni egyet a 81 éves domaházi Jolika néni kertjében.

„Feszty Masa festményei templomunknak éke” – Domaháza

Azt mondják, „Domaházán visszafordul a meszes is, mert hogy azon túl már az utak is a semmibe vesznek”. Van némi igazság ebben a régi mondásban, ugyanis az ózdi buszok végállomása éppen Domaháza, és bár Salgótarján felől Zabaron át egy meseszép szerpentin vezet a községbe, abból az irányból tömegközlekedés már nem érkezik erre a vidékre.

Ennek a Gömöri-erdőhát és a vajdavári-hegyek ölelésében megbújó, szlovák határ peremére szorult, zsákfalu jellegű kis községnek a története egészen az Árpád-korig nyúlik vissza. Alapítása a 13. századra tehető, neve korábban, a Hangony-patak forrásának közelsége miatt évszázadokon át Hangony-fő volt.

Mai nevét egyes források szerint az Árpád-kori Doma nemzetségfőről, a helyiek szerint a középkorban élt Dom vitézről, a hivatalos változat szerint pedig Domahidi János földbirtokosról kapta. Egy tréfás helyi anekdota is létezik ezzel kapcsolatban, miszerint az ózdi vásárból kapatosan hazafelé ballagó tótot kérdezgették, hogy hova megy, mire ő így válaszolt magyarul és tótul hogy: „Ides doma! Haza, haza...”

A Vörösvár-hegyesének gerincéről a zöld jelzéseket követve madárcsicsergéstől hangos öreg bükkösökben ereszkedve, majd a Hangony-patak forrásvidékének mocsaras, bóbitás nádasokkal borított széles völgyében kanyarogva érkezünk meg ebbe a festői fekvésű kis barkó községbe.

A település szerkezetét meghatározza a Hangony-patak széles ártere. Az áradásoktól jobban védett, hegyoldalakban felépült öreg házak közt elvétve akad még a hagyományos palóc-barkó építészeti stílusjegyeket magán hordozó kontyos előtetős ház is, lejjebb, az újabb sorokon már inkább a Kádár-kockák a jellemzőek.

Domaháza neve a néprajzkutatók előtt is jól ismert, ugyanis immár évtizedek óta a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyik ékessége a község legrégebbi lakóépülete, egy fából épült talpas boronaház, melyet Baráth Lajos így mutat be a Borsodi Szemle című folyóirat 1964-ben kiadott második számában:

Igazi meglepetés és a Vörösvárról szóló huszita legendák ismeretében különösen érdekes a község központjában, a buszfordulóval szemben, egy kis zsákutcában látható, kifejezetten huszita építészeti stílusjegyeket magán viselő ősöreg lakóház is.

Domaházát a krónikák már 1332-ben mint egyházas helyet említik. A falu legszebb műemléke az 1760-ban épült római katolikus templom, melyet a régi kis Árpád-kori kápolna helyén és részben annak köveiből építettek fel. A helyiek által máig mesélt legendák szerint a templom harangja Vörösvárról származik, valamikor évszázadokkal ezelőtt egy árvíz hozta le a hegyről.

A szép, rendezett környezetben lévő, Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére felszentelt kis templomba lépve az alábbi kis versike fogad:

Feszty Árpád festőművész és Jókai Róza leánya, Feszty Masa 1976-tól 1979-ig élt és alkotott a településen, festményei máig meghatározzák a domaházi templom belső terét és elbűvölő hangulatát. A főoltáron látható képek, melyeken Szent Erzsébet életének eseményei láthatók, még 1962-ben készültek, alkotásainak többségét azonban életének utolsó, Domaházán töltött éveiben festette. Feszty Masa emlékét nem csupán a templomban olvasható versike szerint őrzi a domaházi nép. Ha beszélgetések során olykor szóba kerül Jókai Mór unokájának a neve, az idősebbek még ma is úgy emlegetik, hogy „a drága jó Masa”.

A templomból kilépve alig pár lépés a buszforduló, ahonnan elfogadható sűrűséggel, nagyjából kétóránként közlekednek az autóbusz-járatok Ózd, majd onnan tovább, Járdánháza felé. A Gyepes-völgy torkolatánál lévő megállóból kellemes, negyvenperces sétával juthatunk vissza túránk kiindulópontjához, az Ivánkapusztai turistaszállóhoz.

A Gyepes-völgy aszfaltján bandukolva van időnk elgondolkozni a látottakon. A Vörösvár ősi legendájának nyomán bepillantást nyerhettünk egy olyan világba, melyben minden lépésünknél felfedezőnek érezhettük magunkat, ahol régmúlt idők szele száll a hegycsúcsokon, madarak dalolnak a völgyekben, ahol minden arra csábít, hogy máskor is visszajöjjünk az ország talán legelfeledettebb, bakancsos turisták által alig járt szegletébe, a vajdavári homokkőhegyek vidékére.

A cikk eredetileg 2023-ban jelent meg, a Turista Magazin májusi számában.