Vajdavár-vidék – Az ismeretlen középhegység

Kis túlzással úgy érzem magam, mintha egy expedíción lennénk itt, a Mátra és a Bükk „árnyékában”: találtunk egy új középhegységet. Most felfedjük a titkait.

2022. május 30.

Kis túlzással úgy érzem magam, mintha egy expedíción lennénk itt, a Mátra és a Bükk „árnyékában”: találtunk egy új középhegységet. Most felfedjük a titkait.

A Tarna völgyében fekvő, sziklaformációjáról nevezetes, nem mellesleg az ország legszebb nevű településének címét elnyerő Istenmezeje kocsmájában nagyot néz a helyi gombász, amikor kérdésére azt válaszoljuk, hogy mi bizony a Vajdavár-vidéken túrázunk. Merthogy a Tarna egyik oldalán szerinte a Mátra van, a másikon meg a Bükk. Punktum. Kezdjük tehát e különleges vidék titkainak megfejtését azzal, hogy hol is járunk pontosan. A kedves gombász mentségére szolgáljon, hogy a Mátra és a Bükk „mögött” meghúzódó, a legtöbb térképen Heves–Borsodi-dombságként futó területnek a földrajzi szakirodalomban furcsa módon máig nem alakult ki egységesen elfogadott elnevezése. Leggyakrabban a következőkkel találkozhatunk a térképeken: Vajdavár-vidék, Ó-Bükk, Vajdavár-hegység, Ózdi-hegység vagy Ózd–Pétervásárai-dombság. Míg ez utóbbi írja le talán legjobban a terület földrajzi elhelyezkedését a Hódos-, a Hangony- és a Leleszi-patak, valamint a Tarna között, addig a Vajdavár-vidék vagy Vajdavár-hegység elnevezés különíti el legjobban környezetétől ezt a valóban önálló tájat.

A Magyarország Nemzeti Atlaszában is szereplő, ezért hivatalos Vajdavár-vidék elnevezés talán abból a szempontból mindenképp szerencsésebb, hogy a másik vitatott kérdésre, miszerint dombság ez, avagy középhegység, nem utal. Ugyanis e „dombság” tucatnyi csúcsának magassága haladja meg a tengerszint feletti 500 méteres magasságot, köztük a főcsúcs, az Ökör-hegy a maga 541 méterével, ahonnan

a végeláthatatlan erdőségre alátekintve szerintem senkinek nem jutna eszébe, hogy nem egy középhegységben jár.

A hivatalos földrajzi megjelölés értelmében a területet magában foglaló kistáj „hegyközi dombság”, ugyanakkor a központi rész lejtőviszonyai és magassága alapján egyértelműen hegyvidéki jellegű, tudományos ismérvek szerint is. Gondoljunk csak bele, a Heves–Borsodi-dombság nemcsak magasabb csúcsokkal, de meredekebb lejtőkkel is rendelkezik, mint a például a Villányi- vagy a Velencei-hegység. Az egyébként vízfolyásokkal nagyon erősen felszabdalt táj „félreértése” talán abból származik, hogy a környező hegykoszorú felől nézve valóban inkább a medencejelleg érvényesül, s a hamisíthatatlanul hegyvidéki, de roppant elzárt központi részt szelíden hullámzó dombok veszik körbe több oldalról is. Egy dolog biztos: hazánk egyik legnagyobb összefüggő erdőségében járunk. A vidék természeti értékei felett őrködő Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet 89%-a erdő, s ez a tény már önmagában bakancsért kiált!

Hegyvidéki idill

A Járdánháza felől nyíló Gyepes-völgy mind természetvédelmi szempontból, mind természetjárói szemmel nézve kulcsterület, s korántsem csak azért, mert itt található a hegység felfedezéséhez kiváló bázist nyújtó Keserű-völgyi vendégház. Ahogy elnézem az egykori pisztrángos tó mellett lépegető hegyi billegetőt, a ház alatt induló, virágoktól sárgálló hegyvidéki lápot, a szomszédos, nagyon is meredek hegyoldalak bükkösét, simán el tudom hinni, hogy nemcsak a fekete gólya, a darázsölyv vagy éppen a vándorsólyom költ a területen, de Magyarország egyik még meglevő, de már nagyon kis létszámú császármadár-populációja is itt él. A természetvédelmi szakemberek azon állítását pedig, miszerint a farkas és a hiúz tartósan megvetette itt a lábát, Varga István, a vendégház bérlője és a völgy szerelmese is aláírja.

A ma kiemelt jelentőségű természetmegőrzési területnek számító Gyepes-völgynek 1945 előtt a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. volt a tulajdonosa, és bizony a múlt század elején komoly fakitermelés folyt itt, hiszen kellett a faszén a vasgyártáshoz. Nem csoda, hogy egykor még kisvasút is működött itt, egészen a mai Remete vadászházig behatolva az érintetlen erdőségbe. Ebben a hőskorban épülhetett ki a Keserű-völgyi vendégház melletti, kisebb pisztrángnevelde is, amelynek nyomai ma is látszanak. A Keserű-völgyi vendégház olyan hely, ahonnan nem nagyon akaródzik elindulni, bármennyire is kíváncsiak vagyunk Magyarország egyik legnagyobb erdőségére.

A környék legendáihoz mindenképpen hozzátartozik, hogy régebben a Keserű-völgy elején fekvő Dobronyatanyánál felírták a természetjárók adatait, hogy ha a roppant erdőségben eltévednének, keresésükre indulhassanak.

Ma már nem könnyű eltévedni ezen az ismeretlen földön, legalábbis annak az általunk bejárt központi részén: a turistautak kifejezetten jól jelzettek (bár a térkép szerint a peremterületeken ez már nem feltétlenül igaz). A térképet böngészve az is egyértelmű, hogy az utak egy jelentős része nagy völgyekben, erdészeti utakon vezet (éppen ezért kiváló kerékpárosterep lenne), a hegyhátak jórészt érintetlenek. Azt meg már a terepen tapasztaljuk, hogy ahol letérünk az erdészeti utakról, ott sokszor alig kivehető ösvényeken vezet a turistaút, cserébe olyan jelzéssűrűséggel találkozunk, hogy azt bármelyik frekventáltabb középhegységünk megirigyelné. Szállásadónk, István szerint vendégei közül azért még mostanában is rendre eltéved valaki, de amikor rákérdezünk, csak kiderül, hogy ők bizony letértek az ösvényről. Úgy pedig nem csodálom: hihetetlenül változatos domborzatú ugyanis ez a táj!

Körtúra a „feltáratlan” erdőrengetegben

A széles völgyek alján szeszélyesen kanyargó patakok mellett sok helyütt megtalálható, enyves éger és magas kőris alkotta ligeterdők különösen vadregényessé teszik nemcsak a Gyepes-völgyet, de a Vajdavár-vidék más völgyeit is. Túratársaim szerint is egyértelműen ez az egyik legkülönösebb varázsa a Vajdavár-vidéknek, különösen azért, mert pár lépésre már bükkösöket találunk a meredek hegyoldalakban. Dobronyatanyánál a kék kereszt jelzést és egy ideig az aszfaltozott erdészeti utat követve megyünk át a Palina-völgybe.

Már e rövid szakaszon is feltűnik, hogy míg ez a táj a természetjárók által kevésbé ismert, az erdészet számára semmiképpen sem feltáratlan, s ezt nem csupán az 1960-as években kiépült erdészeti aszfaltutak, a fakitermelés és a tarvágások nyomai juttatják eszünkbe, hanem a rakodók közelében rendre feltűnő, minden valószínűség szerint az erdei munkások által szétdobált PET-palackok is. Különös kontraszt ezen az elhagyatott tájon! A Palina-völgybe tartó úton feltűnik a táj másik jellegzetessége, a homokkő alapkőzet is, amelyet a helyi palócok csak apokának hívnak. Egyrészt érdemes tudni, hogy a viszonylag puha, könnyen lepusztuló homokkövek jelenléte miatt ennyire tagolt a terület domborzata, az aránylag éles gerincek és meredek lejtők váltakozását pedig a növényzet is hihetetlenül pontosan követi le. A Palina-völgy melletti Zár-réten például az egyébként a központi területre nem jellemző telepített akácosban lépdelünk a homokos talajon – akár az Alföldön is érezhetnénk magunkat, ha nem néznénk fel a meredek hegyoldalra. Pár lépéssel odébb viszont, elhagyva a sajnálatos módon pusztuló palinai erdészházat, a Csanálos-völgyben ismét a szivárgó vizes völgyek alján kialakuló hűvös mikroklíma az uralkodó, a széles patakmederben égerfákkal, a hegyoldalakban zömmel bükkössel. Ilyen környezetben valahogy furcsa homokot taposni.

A kopárosodó, homokköves gerinc déli oldalán hirtelen melegkedvelő erdőtársulásokat, sok helyütt pannon cseres-tölgyeseket találunk. A kontraszt ebben az elkésett és meglehetősen hűvös tavaszban döbbenetes így május elején: az északi oldal harsányzöld bükkösét pár lépés választja el a déli oldalon épphogy zöldülő, kopár tölgyesétől. A változatos domborzat eredményeképpen a terület élővilágában számos kimagasló növény- és állatföldrajzi jelentőséggel bíró, szubmediterrán vagy éppen kifejezetten hegyvidéki jellegű fajt találunk.

A Palina-völgynél egyébként már a Hangonyi-tótól Borsodnádasdig vezető Partizán út piros jelzését követjük, amelyet a terület egy újabb fénykorában, az 1960-as években festettek fel. Évtizedes, lemezből készült, néhol még ma is látható jelzései különleges kuriózumnak számítanak.

Bár a hegyen sok a víz, a patakok csörgedeznek is szépen, foglalt forrásból kevesebb van, így kitérőt teszünk Vállóspusztára. Ide amúgy nemcsak a Csurgó-kút hűsítő vize miatt érdemes leereszkedni, hanem a műemléki védelem alatt álló, faoszlopos tornácos, kontyolt nyeregtetővel fedett erdészház is megér egy kitérőt. Kár, hogy a területen található számos erdei ház mellett a természetjárók számára ez sem elérhető, bár legalább örüljünk annak, hogy ez jó állapotban van! Régen nagy élet lehetett e központi ház környékén, ugyanis a palóc tájnyelv az állatok itatóját nevezi vállónak, s a térképet böngészve is rendre feltűnnek az állattartásra utaló elnevezések.

Túránk leglátványosabb szakasza a Szarvas-kő gerincén vezet fel az Ökör-hegyre.

Itt is a megszokott kontraszt fogad, csak éppen a balra eső harsányzöld bükkös a Vajdavár-vidék másik kincsét, a Pataj Erdőrezervátumot rejti. Az itt futó kék jelzésen pedig az ország egyik legjobb regionális túráján, a Salgótarján, Ózd és Diósgyőr között húzódó, 1968-ban kijelölt Kohászok útján járunk. A kis kitérővel elérhető főcsúcson valaha kilátó állt. Ha valahova, hát ide érdemes volna felrakni egy fából készült kilátót. Most csak a Bükk irányába tárul elénk kilátás, bár talán jól is van ez így. A fő látnivaló úgysem a horizonton, hanem a lábunk alatt, a Gyepes-völgy roppant változatos környezetében keresendő. Hegy hátán hegy, erdő hátán erdő, amíg a szem ellát. Az egyik szomszédos tömb pedig magának a névadó Vajdavárnak a tömbje, ahol a térkép valóban sáncokat jelöl. Egy újabb fejezet a vidék feltáratlanságából: régészetileg is kevésbé kutatott terület ez, sem ennek, sem a Tarnalelesz feletti Köbölvárnak nem ismert a pontos kora. Addig pedig terjednek a sokszor vélt, néha valósnak bizonyuló legendák, miszerint a hegy tele van titkos járatokkal.

A Gyepes-völgy végén, pár lépéssel a vendégház felett a bájos Remete vadászház szintén évek óta az enyészeté. Nem nagyon zavarja a nyugalmát semmi, a mellette legelésző őz elfutni sem nagyon akar jöttünkre. A Vajdavár-vidék különleges hangulatát akár egy nap alatt is felfedezhetjük a Gyepes-völgyből indulva, de ha hozzánk hasonlóan valaki szereti a hosszabb, ismeretlen tájakon tett, vadregényes erdei vándorlásokat, akkor vissza fog térni országunk e jobb sorsra érdemes szegletébe, amellyel könnyű szerelembe esni.

A cikk a Turista Magazin 2021. júniusi számában jelent meg.

Az apoka, a Nagy-kő és Noé szőlője

A vidék sajátos tájképi adottságainak megértéséhez érdemes egy kicsit megvizsgálni, hogy pontosan mi rejlik a helyiek által általánosságban használt apoka kifejezés mögött. A Vajdavár-vidék egykori üledékgyűjtő medencéjében lerakódott, miocén korú homokkő két alaptípusba sorolható. Az egyik a sekélytengeri környezetben, áramlásoktól elkerült helyeken lerakódott, finomszemcsés, agyagos homok, a másik, ennél jellegzetesebb formáció pedig a durva szemcseméretű, úgynevezett glaukonitos, „cipós” (keményebb homokkőtömbökkel tarkított) homokkő. Ez jól mozgatott, sekély tengervízben ülepedett le, keresztrétegzettsége az árapálymozgások eredménye, jellegzetessége pedig, hogy többnyire karbonátos kötőanyag cementálja össze. Olyannyira, hogy a Vajdavár-vidék további, országosan is egyedülálló nevezetességét homokkősziklái jelentik. Leglátványosabb a Bükkszenterzsébet feletti, közel függőleges falú Nagy-kő, amelynek legnagyobb magassága mintegy 80 méter. A cipós forma kicsit olyanná varázsolja ezt az elrejtett sziklát, mintha valami kolosszális búbos kemence rejtőzne az erdő mélyén (a szikla a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság által létrehozott, Tarnalelesz és Bükkszenterzsébet között vezető tanösvényen érhető el).

A másik ismert sziklaformáció Istenmezeje felett található. Ez a Noé szőlője, ahol a 10–150 centiméter magasságú kiemelkedések távolról egymás mellett sorakozó szőlőtőkéknek tűnnek, és egy bájos legenda is fűződik hozzájuk. De a néhol jobban összecementált, keményebb, máshol morzsalékosabb rétegek váltakozása az oka annak is, hogy a Vajdavár-vidéken több tucat nem karsztos barlangot is találunk (bár ezek egy része inkább túlhajló sziklaperemnek tűnik). Legkülönösebb talán a vendégház mellett nyíló mesterséges, mintegy 36 méter hosszú Keserűtanyai-táró. Az innen eredő forrás biztosítja a ház vízellátását, falait a homokkő karbonáttartalma miatt apró cseppkövek díszítik, benne pedig fokozottan védett denevérek élnek.

Cikkajánló