História

Oázis a fővárosban – Sas-hegy

Már a török előtti időkben forgalmas országút haladt a Sas-hegy lábánál, amelynek kopár sziklái azóta is Buda kapuját jelzik az M1-es vagy az M7-es autópályán érkezőknek. A legtöbben csak elrobognak alatta, de még a környéken élők többsége is csak keveset tud erről a történelmi és természeti értékekben egyaránt gazdag magaslatról, amely a főváros XI. és XII. kerületének határán fekszik.

Szöveg:
2021. május 23.

Már a török előtti időkben forgalmas országút haladt a Sas-hegy lábánál, amelynek kopár sziklái azóta is Buda kapuját jelzik az M1-es vagy az M7-es autópályán érkezőknek. A legtöbben csak elrobognak alatta, de még a környéken élők többsége is csak keveset tud erről a történelmi és természeti értékekben egyaránt gazdag magaslatról, amely a főváros XI. és XII. kerületének határán fekszik.

Sokan csak az elkerített kopár bércet tekintik Sas-hegynek, pedig annak valós határai a Farkasréti- és a Németvölgyi-árok, amelyek között a Kelenföldi-sík felé emelkedik ki, majd látványosan letörik a 266 méter magas sasbérc. Múltjáról már neve is sokat mesél. A mohácsi vész előtt Király-hegynek hívták, miután kedvelt gyülekező- és pihenőhelye volt a királyi vadászatoknak. Később az itt birtokkal rendelkező szerzetesek után Pap-, illetve Barát-hegynek hívták, az oldalában fakadó, mára elapadt Isten-forrásról pedig az Isten-hegy nevet kapta. A török Muhaneknek és Hizirbaba dombjának nevezte, utóbbi név inkább csak a hegy budai vár felé néző oldalát jelölte, ahol hajdanán derviskolostor működött. Jelenlegi nevének eredetéről több legenda és elmélet is született.

Néveredet és a híres sas-hegyi vörös

Az egyik történet szerint a budai vár 1686-os ostromakor a hegyről sasok repültek a vár felé, amelyek a keresztény seregek várható győzelmét jelezték. Egyesek a hegy alakjából eredeztetik a nevét: a Sas-hegy a Sváb-hegy felől nézve kiterjesztett szárnyú madárra emlékeztet. Mások szerint a 15. században nemes uraknak voltak itt szőlőbirtokaik, a hegyet pedig a német nyelvű polgárság Adlersbergnek, azaz Nemes-hegynek nevezte. Elképzelhető, hogy a későbbiekben az Adlerberggé torzult név lett 1847-ben Sas-hegyre magyarosítva, de az sem kizárt, hogy a hegy déli oldalán feltételezett ősi Sasad faluból származik a helynév.

Egy bizonyos, 1713-ban a Sas-hegy 60 hektárja 21. dűlőként, Adlersbergként lett bejegyezve – ekkortájt ez volt Buda leghíresebb bortermő hegye.

Szőlőt állítólag itt már a török idők előtt is műveltek, de a sas-hegyi bor kétségtelenül a rácok által betelepített mediterrán szőlőfajtáknak köszönhette a hírnevét, köztük elsősorban a kadarkának. Eleinte apróbirtokok jellemezték a környéket, de később a számos összevásárlás és az ültetvények síkság felé terjeszkedése egyre nagyobb birtokokat hozott létre. Az 1800-as évekre a Sas-hegynek csak a sziklás hegycsúcsa emelkedett ki a terebélyes szőlőföldekből, amelyek vörösborát Európa-szerte ismerték.

A sas-hegyi bor hírneve sokat köszönhet a német Mayerffy családnak, amelynek tagjai a terület legjelentősebb birtokosaiként több újítást is bevezettek a szőlőművelésben. Mayerffy Xavér Ferenc nagylelkű adományának köszönhetően jöhetett létre a hazai szőlészet és borászat történeti nevezetessége, a Sas-hegy lábánál alapított Venyigeiskola. Ez az intézmény nagyban hozzájárult az adlersbergi vörös minőségéhez, amely a szakértők szerint neves francia borokéval vetekedett. A vagyonos Mayerffy Xavér Ferenc szüreti bálja bizonyára a kor vonzó eseménye lehetett, hiszen maga az ördöglovas, Sándor Móricz is ellátogatott ide. Ijesztő bravúrját – amikor lovával átugratott egy sor szőlőkád felett – egy kép örökítette meg, amelynek hátterében látható a Sas-hegy első tájképi ábrázolása.

A hegy életére jelentősen kihatott az előtte elterülő síkon fellelt, 1863 óta palackozott Hunyadi János keserűvíz, amely „természeti csoda” egyben a Saxlehner család felemelkedéséhez is hozzájárult. Saxlehner András az 1860-as évek végén szőlőbirtokot és nyári lakot vásárolt a hegy Budaörsi út felőli oldalán, ezzel pedig megindult a Sas-hegy déli lejtőin is az építkezés. Nem ez volt ugyanis az első villa a hegyen.

Az északi, meredek oldalon Weber János már 1842-ben egy neogótikus stílusú villát kezdett építtetni, amit nem más, mint a Váralagút és a Lánchíd alkotója, Clark Ádám tervezett.

Ezzel együtt a környék lakó- és nyaralóhelyként történő felfedezése még váratott magára, viszont az ipar és a közlekedés fejlődése lassan ennek a környéknek is kezdte előrevetíteni a fellendülését, amely elé még az 1884-ben bekövetkező filoxérajárvány sem tudott áthidalhatatlan akadályt gördíteni. A rendkívül szapora szőlőgyökértetű nem csupán a sas-hegyi szőlőket irtotta ki, hanem a többi budai ültetvénnyel is végzett. Ezzel viszont még nem ért véget a híres sasadi vörösbor története, mert bár a szőlők újratelepítéséhez csak kevés gazdának volt ereje, a Saxlehner család vagyona lehetővé tette a szőlők helyreállítását, sőt, még a földek bővítését is azáltal, hogy megvásárolták az egykori Weber-birtokot. Az újraindult bortermelés rövid ideig megint a virágkorát élte, ám a filoxéra után az I. világháború és a gazdasági válság végleg megpecsételte a sorsát. 1929-ben már csupán félhektárnyi terület volt bejegyezve szőlőként. A kipusztult területek zömmel parlagon maradtak, s csupán néhány gyümölcsös tarkította az egyébként kopár hegyoldalt.

Híres épületek és urbanizáció

A Buda–Kanizsa-vasútvonalon már 1877-ben megálltak a vonatok a mai kelenföldi, akkor még újbudainak nevezett indóháznál. Ezt követően egyre több épület jelent meg a hegy környékén, de városiasodásról még aligha beszélhetünk. Ez a folyamat a hegy északi részén indult be korábban, ahol 1894-ben kialakították a Farkasréti temetőt, ahová 1902-től villamossal lehet utazni. A Fővárosi Közmunkatanács – felismerve a környékben rejlő lehetőségeket – 1903-ban elkezdte az úthálózat és a telkek kialakításának tervezését, de a befektetők még várattak magukra. A Sas-hegy még ez idő tájt is csupán egy lakatlan, túlnyomórészt kopár vidék volt.

1916-ig csupán a Weber-villa volt az egyetlen jelentős objektum a Sas-hegyen, ezt követően azonban a déli lábánál már felépült a hegy másik emblematikus, art deco stílusjegyeket viselő épülete, az eredetileg Kelenföldről, később IV. Károly királyról, napjainkban pedig Petőfiről elnevezett laktanya.

Az intézmény az idők során egyre nagyobb területeket kerített el katonai célú felhasználásra, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hegy déli lejtői ne épülhessenek be lakóházakkal. A gyakorlatozáshoz a honvédség gyalogsági árokrendszert alakított ki egészen a sziklás hegylábig, amelyek nyomai még ma is fellelhetők a szinte átjárhatatlan bokorrengetegben. A katonai jelenlét mellett az 1930-as évek második felére egyre több lakóépület és utca jelent meg a környéken, ezzel pedig, még ha lassan is, de megindult a hegy délnyugati oldalának beépítése.

Apácazárda

A Saxlehner család 1928-ban adta el a sas-hegyi földjeit és a Weber-családtól vásárolt villáját a Notre-Dame de Sion francia apácarendnek. A páratlan, Clark Ádám által tervezett épületet majdnem teljes egészében átalakították, és 1930-ra zárdát hoztak benne létre, amelynek felavatási ceremóniáján többek között Horthy Miklósné is részt vett. A Notre-Dame de Sion elnevezésű rendet a zsidó származású Alphonse Ratisbonne alapította 1843-ban Párizsban, azzal a céllal, hogy a zsidókat keresztény hitre térítsék. Magyarországon a rend 1904-től volt jelen, és ekkorra már a hittérítő feladat mellett a tehetősebb családok leányainak oktatását is felvállalták. A legmodernebb eszközökkel felszerelt „Sionban” a rendkívül szigorú nevelőmunka mellett teniszezésre, télen pedig korcsolyázásra is lehetőségük volt a leányoknak.

Háború a hegyen

A Sas-hegy Budapest ostrománál stratégiai fontossággal bírt. Innen az ellenség a Citadella és a vár közé telepedett tüzérséget, továbbá a Vérmezőn berendezett szükségrepülőteret is célba tudta volna venni. Mindemellett kiváló megfigyelőpont volt, ahonnan a város jelentős részére rá lehetett látni. A hegy védelmét kezdetben a Notre-Dame de Sion épületéből, majd a hegy gyomrában kialakított parancsnokságról irányították. A magyar Berend-csoport a hegytetőn, a német 8. SS-lovashadosztály a hegylábnál és a környező utcákban alakított ki védelmi állásokat. A szegényes fegyverzettel és kevés lőszerrel rendelkező védőknek súlyos harcok árán sikerült közel egy hónapon át feltartóztatni a túlerőben lévő, súlyos rohamokat indító oroszokat. Február 6-ára azonban a hegyet bekerítették, a védők élelme és lőszere elfogyott, a Berend-csoport ezért beszüntette a harcot. A megmaradt 38 fős német szakasz inkább kitört a vár felé, de a sikertelen próbálkozásuk után mindössze 7-en maradtak életben, akik aztán megadták magukat. Az elfoglalt hegyre a szovjetek szinte azonnal tüzérségi ütegeket telepítettek, majd onnan lőtték a Gellért-hegyet és a várat. Pár nappal később Budapest végleg elesett. A harcok után a Sas-hegyen és környékén leírhatatlan állapotok uralkodtak. A visszaszivárgó lakosok szétlőtt házaikban a szanaszét heverő holmikon és lőszereken túl többnapos holtesteket találtak. Fekete István és családja a Notre-Dame de Sion falai között élte át az ostromot. Az író a Tíz szál gyertya című művének egyik fejezetében emlékszik meg a Sas-hegyen tapasztal háborús borzalmakról.

Sas-hegyi legendák

A Sas-heggyel kapcsolatban az egyik legismertebb történet Osztapenko százados halálával van összefüggésben, akinek szobra egészen 1992-ig itt állt a Budaörsi út mentén. A szovjet parlamenter 1944. december 29-én, feltehetőleg saját aknatűztől vesztette életét a környék ostromakor, de egészen a rendszerváltásig mártírnak volt beállítva, akit a németek orvul meggyilkoltak. Az igazság az, hogy a németek megadásáról tárgyaló, a hegy irányából visszatérő orosz tiszt halálának körülményei máig tisztázatlanok. Osztapenko emléke a rendszerváltás ellenére sem szűnt meg, különös módon a Budaörsi úti McDonaldʼs napjainkban is az ő nevét viseli.

A másik sas-hegyi rejtély titkos alagutakról szól, amelyek egyesek szerint a laktanyát, a Gellért-hegyet és a várat kötötték össze a háború idején, erre viszont semmiféle bizonyíték nincs.

Tény, hogy közvetlenül a háború előtt a hegy gyomrában közel 80 méteres mélységben kisebb folyosók és termek lettek kialakítva, ahol az ostrom alatt a katonai parancsnokság is működött, de az U alakú létesítményt csupán légvédelmi céllal hozták létre. Járatait az 1950-es években gombatermesztésre használták, 1963-tól napjainkig pedig az idetelepített – kezdetben egytonnás, újabban csupán fazék méretű – szeizmológiai műszerek a földrengések megfigyelését végzik.

Háború utáni idők

A szovjet megszállást követően a Sas-hegy mindkét emblematikus épületét a politika szolgálatába állították. A „Sion” 1948-ig még általános iskolaként működhetett, de ezt követően az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskola vette át a helyét. Egy indoklás szerint, miután nem sikerült az itt tanuló, munkáscsaládokból származó fiatalokban megszilárdítani a „kommunista erkölcsöt”, az intézményt 1954-ben bezárták. Helyére gyermek- és diákotthon, nem sokkal később pedig a mai, Arany Jánosról elnevezett középiskola került. A mai Petőfi Sándor laktanya 1945-től internálótáborként működött. Közel tízezer embert tartottak itt fogva, köztük sok gyermeket is. Az épületegyüttes 1949 óta újra laktanyaként funkcionál, műemléki védelmet élvező falait pedig a közelmúltban részlegesen felújították.

A forgalmas Budaörsi úton a Dayka Gábor utca közelében aligha tűnik fel az erre járónak az a szürke falú kerítés, amely mögött a hazánk felett zajló légi csatákban elesett 500 amerikai katona nyugszik. Ebben az elzárt sírkertben áll elfeledetten az 1769-ből származó Xavéri Szent Ferenc-szobor is, amely eredetileg a Budaörsi út 65-ös számú telkén, korábban az egykori szőlők mentén állt.

Egy fehér sziklás oázis születése

Az 1930-as években a Sas-hegy annak ellenére sem kerülhette el a (korra jellemző) feketefenyővel történő fásítását, hogy zoológusok és botanikusok – köztük Frivaldszky Imre és Kitaibel Pál – több mint száz évvel korábban már leírták ennek a helynek a páratlan élővilágát, amelyre nézve ez a növényfaj komoly kockázatot jelentett. Amikor szóba jött a védett természeti területek kijelölése, a neves kutatóknak köszönhetően az elsők között a Sas-hegyet jelölték meg.

A 30 hektáros, a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság fennhatósága alá tartozó Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület „létrehozásáig” azonban még 1958-ig várni kellett.

Eddigre a hegy élővilága jelentős változásokon esett át. A háborús hónapok alatt a feketefenyőt kivágták tűzifának, és más idegenhonos fafajok is megritkultak, ami lélegzethez engedte az értékes sziklagyepet, ugyanakkor a gyorsan terjedő és napjainkban is problémát okozó orgona újfent elkezdett terjeszkedni. Az invazív növényfajok terjedését a természetvédők gondos odafigyelése mellett még napjainkban is nehéz megállítani, de összességében elmondható, hogy a hegy rekultivációs folyamatai jó irányban haladnak. A hegy különleges mikroklímája lehetővé teszi a ritka és védett maradvány- és bennszülött fajok fennmaradását. Állatvilágából a pannon gyík és a bikapók, növényvilágából a nőszirom, a budai nyúlfarkfű, a magyar gurgolya, a Szent István-szegfű, a Sadler-imola és a csikófark emelkedik ki. A pókfajok közül négy az egész világon csak itt honos. Érthető, hogy a város szorításában a hegy madárvilága nem mondható gazdagnak. Ezzel együtt szinte állandóan megfigyelhetjük itt a vörös vércsét, időnként pedig felbukkan egy-egy héja, egerészölyv vagy kabasólyom is. Sajnos az idők során az itt megfigyelt élőlények közül már számos faj eltűnt.

A kerítéssel körbevett, természeti értékekben gazdag, dolomitsziklás hegy tetején kiépített kilátóhely és látogatóközpont található. A pompás panoráma és a Menedék a betontengerben című interaktív kiállításon túl egy közel egy kilométeres tanösvényt bejárva testközelből is megcsodálhatjuk a hegy élővilágának ritka és különleges kincseit. Fontos tudni, hogy a kilátót és a látogatóközpontot, valamint a kizárólag szakvezetéssel bejárható tanösvényt csak nyitvatartási időben és belépő megváltásával látogathatjuk. A Budai Sas-hegy Természetvédelmi Terület márciustól november végéig, hétvégén és munkaszüneti, illetve ünnepnapokon, 10–18 óráig tart nyitva. Bejelentkezett csoportokat hét közben is fogadnak, de hétfőn és kedden, továbbá augusztus 1–20-ig zárva tartanak. Az elzárt terület és a látogatóközpont egyetlen bejáratát a XII. kerületi Tájék utca 26-os száma alatt találjuk. Tömegközlekedéssel és némi sétával a Hegyalja út felől közelíthetjük meg. Még több infó a www.dunaipoly.hu oldalon található.

Forrás: Természetvédelem és kutatás a budai Sas-hegyen, Rosalia 8 (2012)

A cikk a Turista Magazin 2019. májusi számában jelent meg. Korábbi számainkat ide kattintva tudod megrendelni, előfizetni pedig itt tudsz ránk.

Cikkajánló