Középkori lovagok legendáját őrizheti a somogyvámosi pusztatemplom

Enyhén szólva is kissé kalandosra sikerült a megközelítés. A népszerű autónavigációs program megtréfált bennünket, és egy hatalmas vargabetűt leírva, traktorok által szinte járhatatlanná tett földutakon, sűrű bokrok közé vezette járművünket az Ihász-dűlő útvesztőiben. Már-már elvesztettük minden reményünket, hogy rábukkanunk kirándulásunk célpontjára, amikor egy hirtelen, derékszögű fordulattal mesebeli látvány tárult elénk.

Ott magasodott előttünk a nyolcszáz éves kövekből és téglákból álló torony, a maga teljes valóságában, dacosan, kihívóan, fittyet hányva az idő múlásának.

Kis szerencsével talán még megérte az utolsó Árpád-házi király, III. András uralmának végét, megszenvedte a törökök pusztító hadjáratát, túlélte a sötét középkort, a két világháborút, s az azt követő immáron több mint 70 évet. És még most is ott tornyosul egymagában a pusztában. Nyolcszáz éves falakkal, titokzatos, középkori méltósággal.

A somogyvámosi pusztatorony – miként a helyiek nevezik – szántóföldtáblák közé szorulva, egy óriási szószos kanálra emlékeztető földnyelven áll, melyet keréknyomsáv-szélességű csapás köt össze a legközelebbi földúttal. A romtorony mögött fapadra és rönkasztalra leltünk. Leültünk, s némán, az ősi csendben perceken át a templom maradványait csodáltuk.

A határban egyetemes barna hangulat uralkodott, fátyolkék égbolt alatt: a romok rozsdabarnája keveredett a szántóföldek egészséges mélybarnájával, melyből éppen csak kidugták fejüket a világoszöld kukoricapalánták levelei. A torony felsőbb szintjei körül apró madarak röpködtek. Miután meggyőződtek arról, hogy számukra nem jelentünk veszélyt, zavartalanul folytatták a kiesett téglák és kövek helyének üregeibe rejtett fiókáik etetését.

Némi elmélkedés után nekiláttunk, hogy fölfedezzük magunknak a templomromot. Minket is elsősorban a karcsú, téglából épített, 21 méter magas torony érdekelt, s annak fejéke, a középkori gúlasisak. A torony talpazata szabályos négyszög, 4 x 4 méteres belmérettel, boltozott térből indul, azonban felfelé menet, a második emelet szintjén a keresztmetszete hirtelen nyolcszögletűvé válik, s ebben a formában olvad fokozatosan gúla alakúvá a sisakban.

A belsejében fölfelé tekintve még megpillanthatunk néhány csillagalakban egymáson átfektetett, szúette fagerendát, melyek a belső szegleteket kötik össze. Valószínűleg ezekre volt felfüggesztve a templom harangja.

A gerendák alatt négy félköríves ablaknyílás tekint a négy égtáj felé. A rajtuk keresztül beáramló fényben tisztán láthatóvá válnak a mesteri módon felrakott téglasorok, az egykori építők szakértelmét dicsérve.

A torony építési módjából kiindulva, Kozák Károly régész több hasonló nyolcszögletű torony korabeli történetét tanulmányozva jutott arra a következtetésre, hogy a „somogyvámosi templom kora gótikus átépítésének köze lehetett a magyarországi Johannita keresztes-ispotályos lovagokhoz”, akik a Szent János lovagrendhez tartoztak, és a keresztes háborúk során megsérült katonákat ápolták. Ezt a feltevést megerősíti az a tény, hogy nem messze Somogyvámoshoz, az egykori johannita konvent helyén, Csurgón szintén látható egy hasonló toronytípus. Egyébként oklevéllel igazolható az, hogy a rend birtokain, a 13. és 14. században több ilyenfajta torony épült, többek között Szegeden, és a délvidéki Aracson és Bácson.

A somogyvámosi torony a sekrestye hagyományos helyén épült, a szentélyszűkület „hónaljában”, magának a templomnak az elrendezése a kor ferences kolostortemplomaira emlékeztet, egy átjáróval a karzatra.

Írott források hiányában a szakemberek sem tudják, kik voltak a templom építői, s még a feltárások sem nyújtottak arról bizonyítékot, hogy mi volt a templomot körülvevő és a törökök által elpusztított falu neve.

A múlt század második felében Valter Ilona régész ásatásokat folytatott a helyszínen, és felderítette, hogy a mai romtemplom helyén egy „kisebb, félköríves kápolna állt”, amelyet valószínűleg a 12. században építettek. Ennek alapjaira húzták fel, kora gótikus stílusban a későbbi, sokkal nagyobb méretű templomot, felhasználva a kápolna északi falát, s kibővítve annak szentélyét.

Furcsa érzés volt a szentély megmaradt, alacsony kőszegélyén üldögélve azon gondolkodni, hogy hét-nyolcszáz évvel korábban házak sorjáztak a simára boronált kukoricaföldek helyén, emberek tették mindennapi dolgaikat, akik itt születtek, szerettek, családot alapítottak és dolgoztak. Hallgatták a nyolcszögletű toronyban megszólaló harang zúgását, s az alsóbb szinteken lévő lőrésszerű ablakokból őrök figyelték, nem tűnik-e fel a látóhatáron az ellenség. Valahol a közelben kell lenni egy temetőnek is a barna föld alatt, ahol nemzedékek alusszák örök álmukat.

A somogyvámosiak büszkék a tornyukra. A település jelképének tartják, ezért megbecsülik, s gondozzák, ahogy kitelik szerény költségvetésükből. A faluban nemzedékről nemzedékre száll egy legenda, mely szerint a falak Koppány vezér egyik fiának, a kis Kupának holttestét rejti.

Az önkormányzat fehér murvával felszórt utat épített ki a toronyhoz, melyen rövid sétával el lehet érni a rom helyszínét, és melynek kiindulópontján, a falu szélén parkolóhelyet is létesítettek. Mindezt csak hazafelé indulásunkkor fedeztük fel. Úgy tűnik, az általunk használt GPS navigációs program munkatársai elfelejtettek szétnézni Somogyvámos környékén az utóbbi időben.

A cikk először 2020 májusában jelent meg.