Túraajánlat

Salgótarján fekete kincsének nyomában

Harminc méterrel a nógrádi megyeszékhely utcái alatt hazánk egyik legkülönlegesebb műszaki kiállítása rejtőzik. A valódi bányában berendezett múzeum több mint egy időkapszula.

Szöveg és fotó:
2020. január 6.

Harminc méterrel a nógrádi megyeszékhely utcái alatt hazánk egyik legkülönlegesebb műszaki kiállítása rejtőzik. A valódi bányában berendezett múzeum több mint egy időkapszula.

Az egykori szénbányákban karácsony idején is zajlott a munka, a salgótarjáni Zemlinszky Rezső utca 1-ben azonban december 22. és január 2. között szünetelt: ez a rövid adat talán az egyetlen különbség, amit ma találunk a salgótarjáni bányamúzeum és régi elődje, a valódi szénbánya között. Ezzel együtt is érdemes lesz a télen erre járni, hiszen a kiállításokon egyedülálló képet kaphatunk az itteni tájat meghatározó iparról és az itt dolgozók életéről.

Égő hegyek között

Manapság megszoktuk, hogy a szén a föld mélyéből érkezik, pedig az ipari forradalom előtt ez korántsem volt így. Az egykori növényzet megkövült maradványai az évmilliók során ugyan a mélybe kerültek, és szénné váltak, de a hegységképző fölmozgások, gyűrődések és vetők révén hosszú idő után újra napvilágra kerülhettek. Ahol pedig éghető anyag van, oda előbb-utóbb elér a tűz is: villámcsapások és erdőtüzek nyomán a szén égni és izzani kezdett, előbb a felszín közelében, majd sokszor egész hegyek mélyén, akár több száz éven át. A Bibliából ismert izzó, mély pokol, Salgótarján vidékén maga volt a valóság. A nem égő szénkibúvásokat már a vaddisznók is ismerték, akik számára fontos kiegészítő táplálékforrás volt a fekete kőzet, míg az izzó rétegek az ember számára hol kultikus helynek számítottak, hol egyszerűen csak ebédet főztek rajta.

A kiváló tüzelőanyag reményében rövidesen már a felszínen bányászták, majd évekkel később már a föld alá is követték az 1-2 m vastag széntelepeket,

az újonnan nyílt bányák pedig kiszolgálták az emberiség addigi legnagyobb vállalkozását: az ipart.

Salgótarján környékén az 1850-es években kezdődött a kiterjedt bányászat, az egykori kis falu pedig így még a 19. században villamos erőművet, majd 1922-re városi rangot kapott. A gyorsan fejlődő ipar több ezer embert vonzott Salgótarjánba, amely 1950-re átvette Nógrád megye székhelyének címét Balassagyarmattól. A következő évtizedekben a hazai iparvárosokhoz hasonlóan új, megtervezett városközpont épült, amely amellett, hogy életteret biztosított a város immár 45 ezer lakójának, a hatvanas évek városépítészetének egyik egyedülálló példájaként maradt fent. Pedig a vadonatúj toronyházak tövében a hagyományos szénbányászat ekkorra utolsó felvonásához érkezett, és hamarosan végleg felhagytak az egyre mélyebben megmaradt készletek kitermelésével. A szén és az ipar városa fénykorára valójában már szénbánya nélkül fejlődött.

Múzeum a hegy gyomrában

A városközponttól alig pár száz méterre lévő József lejtősaknához valaha több mint hetven kilométernyi vágatrendszer tartozott. Ezzel együtt nem számított különösebben nagy bányának, a kitermelés csúcsán napi húsz vagon szén érkezett innen. Ezt főként a közeli üveggyárba szállították, ahol az üzem hatalmas villamos energiaigényének kielégítéséhez égették el a kazánokban.

1951-ben szűnt meg a szén bányászata, azonban a központi helyszín ideálisnak bizonyult a vájárok és bányamentők gyakorlati képzésére. A bánya néhány száz méternyi járata bő tíz évig működött ebben a minőségben. Maga a lejtős akna a 20. század közepére már elavulttá vált, később már teljesen függőleges aknákkal és felvonókkal szolgálták ki az újabb bányák egyre mélyebbre hatoló szintjeit. Ennek, de még inkább a központi fekvésének köszönhetően a bányászati létesítmények a hatvanas évekre elköltöztek innen, pedig még a bezárás idején is több millió tonna szén maradt a hegy gyomrában, amelynek kitermelése ma már szinte biztosan esélytelen.

A végleges és teljes bezárás helyett azonban a bánya azonban ideális helyszínnek ígérkezett egy múzeum számára. A kezdeményezés a maga idejében több szempontból is különleges volt, hiszen addig hasonló témában csak kisebb gyűjtemények léteztek, egy valódi, föld alatti bányajárat hasznosítása pedig teljesen új elképzelés volt. Az akkor még meglévő infrastruktúrával a nagyobb gépek ideszállítása szerencsére éppúgy megoldható volt, mint a különféle, jellemző biztosítások, lámpák és egyéb eszközök összegyűjtése a kezdetektől, egészen a hatvanas évek csúcstechnikájáig.

Az eltelt több mint ötven évben a múzeum felszíni létesítményei is szépen bővültek, és mára a fogadóépületben kialakított kiállítótér mellett két szabadtéri udvart is megtöltenek az összegyűjtött eszközök. A szabadtéri gyűjtemény legnagyobb látványosságai az egykori keskeny nyomközű mozdonyok és kocsijaik, amelyek a felszínen még kicsinek tűnnek, pedig az egykori vágatokban közlekedve éppúgy kitöltötték azokat, mint egy mai metrószerelvény.

A legnagyobb kiállított eszköz azonban nem más, mint egy aknatorony 1/5 méretarányú, működőképes makettje, amely persze nem eredeti, de nemsokára talán fontos tervek főszereplője lehet. Ennyire azonban nem érdemes előre szaladni, hiszen előtte vár maga a bánya.

Amerre a patkány, arra az élet

Az egykori bányából ma egy 280 m összhosszúságú, zegzugos járatrendszer látogatható, természetesen csakis szakvezetővel, és a helyszínen kapott védősisakkal. A vezetők jelenléte persze itt klasszisokkal fontosabb, mint egy „átlagos” múzeumban, hiszen az egykori bánya itt-ott csúszós padlójával és szűkületeivel fokozott figyelmet kíván, ugyanakkor az itt elhangzó információk nélkül aligha kaphatnánk teljes képet a hely történetéről.

A bejárat után így magunk is hamar megtapasztaljuk, hogy a föld mélye bármilyen munkavégzés és gépek nélkül is súlyos veszélyt jelentett a bányászokra. Gépek pedig bőven voltak, méghozzá olyan szűk helyen, ahol még felegyenesedni is alig lehetett, számos burkolatlan, mozgó alkatrésszel, éles sarkokkal és több tonnás csillevonatokkal. Elég volt egyetlen másodpercnyi figyelemzavar, hogy egy rossz helyen felejtett kéz vagy láb ott maradjon a gépben, immár a test többi része nélkül. A bányászok tehát igazán összetartó közösséget alkottak, és általában minden műszakkezdés előtt elhelyeztek némi pénzt a bejáratnál lévő ládában, amelynek tartalmából baj esetén a szorult helyzetbe kerülő bányász és főleg annak családja részesülhetett. A bányában megrokkantak száma sajnos igen jelentős volt, de a különleges tudású szakembereket akkor sem nélkülözhették, ha a klasszikus vájári munkára alkalmatlanná váltak. Ők általában a kiszolgáló gépek kezelői pultjaihoz kerültek.

A veszély azonban a legtöbbször láthatatlanul közelített. A talajvizet érő vágatok például sokszor nem eredményeztek azonnal elárasztást. A víz sokszor csak lassan szivárgott be, de előfordult, hogy a már régóta kihajtott vágatban szinte egyik óráról a másikra jelent meg az áradat. Ez utóbbi veszély még a gyúlékony sújtólégnél is félelmetesebb volt, hiszen az előrejelzésére nem ismert megoldást a technika. A természet azonban furcsa módon teremtett olyan érzéket, amely figyelmeztetett a veszélyre, de ezt az ember nem hordozta, csak egy másik lény, ami már akkor is évszázadok óta elkísérte az embert a vízen: a patkányok. Ha ők menekülni kezdtek, a vájár is tudta, hogy baj készülődik, így akár menedékkel és étellel is igyekeztek a látóterük közelében tartani a rágcsálókat. „Amerre a patkány, arra az élet”, mondták, és ebben bizony semmi túlzás nem volt. Évszázados tapasztalat, hogy ahonnan a patkányok menekülni kezdtek, ott valóban vízbetörés készülődött.

A bánya másik veszélye, a sújtólég, azaz a metán és a levegő 4% és 15% közti elegye, amely ebben az arányban robbanóképes, méghozzá igen hevesen, az „ideális” 9,5% keveredésnél 1800 fokot is meghaladó lánghőmérséklettel. A keletkező tűzvihar pedig egy kisebb bányát akár teljes egészében „kisöpörhet”. Mindehhez pedig nem kell más, mit egy 650 foknál melegebb pont, például elektromos szikra. A sújtólég előrejelzésére a modern műszerek előtt is megbízható eszköz volt a Davy-lámpa, amelynek különleges kialakítása biztosította a benne égő benzin lángjának jellegzetes elváltozását a sújtólégben anélkül, hogy a kritikus hőmérsékletet bárhol elérte volna. Ez persze csak addig hangzik megnyugtatóan, amíg nem gondolunk bele, micsoda világ várt a vájárokra ott, ahol sokáig ezek az apró lángok jelentették az egyetlen fényforrást.

A lovaktól a hidraulikáig

A föld alatti kiállítás első fele időben vezeti végig a látogatót a 19. századi megoldásoktól az ötvenes évek gépesített technikájáig. Útközben persze kiderül, hogy valódi bányaként az eszközök jelentős része nem csupán kiállítási tárgy, hanem ma is eredeti, nélkülözhetetlen funkcióját látja el. A legfontosabb maga a vágatokat biztosító ácsolat, amelynek karbantartása ma is a szolgálatban álló bányamérnök feladata. Látványos ugyanakkor az agyagba vájt szakasz, ahol a biztos kőzet nem igényelt külön megtámasztást. Innen nyílik a bányák másik különösen fontos járata, a felszínre vezető függőleges légakna is, amelybe a kisebb termetűek bele is nézhetnek alulról, megpillantva az immár egész távoli napfényt. Az itteni föld alatti istállóban tartott bányalovak ugyanakkor mindezt nem láthatták a saját szemükkel: az elektromos mozdonyok elterjedése előtt ők az egész életüket a föld alatt töltötték.

A múzeum leglátványosabb része persze nem más, mint maga a fejtés. A vastag szénréteget akár több száz, egymással párhuzamos, hosszú szakaszon termelték ki, leegyszerűsítve az egyes vágatok oldalra történő szélesítésével, amíg azok el nem érték a szomszédos vágatot. Egy ilyen hosszan elnyúló munkahely, a frontfejtés volt a bánya tulajdonképpeni célja: „a földet megszabadítjuk kincseitől egy magasztosabb cél, az emberiség javára” – foglalta össze egy korabeli tankönyv az itteni munka, azaz a jövesztés lényegét. A feladat valóban embert próbáló volt: a harmincas években még kézi kalapácsütésekkel emeltek ki az eredeti helyéről minden egyes széndarabot, de húsz évvel később már emberi kéz érintése nélkül, több tonnás marótárcsák végezték a munkát.

Egy ilyen berendezés az itteni fejtésen is megtekinthető, méghozzá működőképes állapotban.

Súlyos tárgyakat mozgatni, és a megmaradt, elszóródott szenet lapátolni persze továbbra is folyamatosan kellett a szűk térben, ahol a vájárok néhol fél méteres gödröket ástak a talajba. Ezeknek kivételesen nem technológiai okai voltak: az egész nap görnyedve dolgozók ezekben a gödrökbe állva tudtak néhány percre felegyenesedni. A szén útját követbe aztán számos egyéb eszközt, csillét és láncos vonszolót is végignézhetünk, amelyek nagy része szintén működésbe hozható azután, hogy a vezető meggyőződött róla: mindenki megtartja tőle a kellő távolságot. A zaj ilyenkor pár másodpercre hatalmasra nő, pedig többször is emlékeztetnek minket a látottakra: ezek a gépek mind üresen járnak; egy-két mázsányi mozgásba lendített szénnel mind sokkal hangosabb lenne.

A kitermelt szén helyén persze nem maradhatnak több ezer méteres üregek a hegy gyomrában, már csak a biztosító berendezések óriási értéke miatt sem. A főte lesüllyesztése és a biztosító eszközök visszanyerése, szaknyelven omlasztás és rablás, szintén kiemelten veszélyes volt, egy ilyen művelet balesetében vesztette életét egy vájár Salgótarjántól délre, az 1990-es évek legelején: ő volt az itteni szénbányák utolsó áldozata; nyolcszáznál több név előzi meg.

A múzeum legmélyebb pontján a József lejtősaknához térünk vissza. A széles folyosót itt masszív fal zárja le, és víz tölti ki, minden bizonnyal a fal mögött is, több kilométer hosszan. Ide eljutni egy átlagos testalkatú látogató számára csak kisebb próbatételt jelent, a vendégek jelentős részét adó gyerekek számára pedig kifejezetten szórakoztató, azonban a nehezebben mozgók kiszolgálása még megoldásra vár. Tervekből szerencsére nincs hiány: itt, a legmélyebb pont fölött harminc méterrel, a múzeum megvásárolta a felszínen lévő telket, és tervek születtek egy függőleges akna kialakítására, amelyet az udvaron tárolt kis aknatorony szolgálna ki. Lenne tehát egy egészen egyedi lift, amelynek építésénél talán nem is a műszaki korlátok, hanem az engedélyezéssel és típusbesorolással járó papírmunka jelentheti a legnagyobb nehézséget.

Azonban mindenki bizakodó, hiszen ha annak idején itt létre lehetett hozni egy engedélyezett múzeumot, eredeti bányavágatban, akkor talán egy eredeti aknatornyos felvonó is átmehet majd a szűrőn.

A lejtősaknán egyenesen visszasétálva rövidesen újra a felszínen vagyunk. A húszkilós, öntött acél bányatelefon után a saját készülékeink csörrennek meg a zsebünkben: otthonról várt nem fogadott hívás. Vagyis onnan, aminek a létezése ma éppolyan természetes, mint a falból folyó csapvíz és az ingyen wifi; azonban a bányamúzeumból visszatérve egy pillanatra talán minden látogatónak eszébe jut, milyen hatalmas áldozatokra volt egykor szükség ahhoz, hogy ez a mai, természetes környezetünk az elmúlt százötven évben, téglától téglára felépülhessen. Amikor a látogatók nagy része ezzel szembesül, biztosak lehetünk benne, hogy az ország egyik legegyedibb múzeuma elérte a célját.


A bányamúzeum a salgótrjáni Dornyay Béla Múzeum részeként, de külön helyen, a Zemlinszky Rezső utca 1-ben működik, és keddtől vasárnapig, 10-től 14 óráig tart nyitva (a bányába az utolsó csoport zárás előtt egy órával indul). Az ünnepek alatt azonban a létesítmény zárva tart: idén utoljára december 22-én, majd 2020. január 2-tól látogatható.
Bővebb információk: www.dornyaymuzeum.hu

Cikkajánló