Szépséges betolakodók

Bíbor nebáncsvirág

Nemrégiben a Murán vízitúráztunk és a partmenti növényzetben itt-ott magas, rózsaszín virágú növényekre lettünk figyelmesek. Első pillantásra olyanok voltak, mintha valaki leandereket ültetett volna a folyópartra, de persze nem erről van szó.

Ez a mutatós növény a bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera Royle), ami a Himalája nyugati felén őshonos. Európába a 19. század első felében hozták be dísznövényként, illetve jól mézelő növényként, aztán olyannyira elterjedt, hogy ma már több országban, például nálunk is, inváziós fajként tartják számon.

A fajnak alleopátiás hatása is van. Ez azt jelenti, hogy olyan kémiai anyagokat bocsát ki, amelyek gátolják más növények növekedését és fejlődését. Problémát okoz vele kapcsolatban az is, hogy sekélyen gyökerezik, könnyen kifordul a talajból, így nagyobb állományok a partok stabilitását is veszélyeztetik.

Magas és kanadai aranyvessző

Az Észak-Amerikában honos kanadai aranyvesszővel (Solidago canadensis), illetve a szintén onnan származó magas aranyvesszővel (Solidago gigantea) az ország minden részén lehet találkozni.

Európában elsőként dísznövényként ültették az idegenhonos aranyvesszőket a botanikus kertekben, és az első kivadulásokról már a 19. századból vannak feljegyzések. Magyarországon először a magas aranyvessző jelent meg, első adata 1848-ból származik, de húsz évvel később már itthonról is írnak kivadult állományokról.

És valljuk be, igen mutatósak, ráadásul jól mézelnek is, de itt véget is ér a pozitívumok sora, ugyanis sajnos az őshonos növény-és állatvilágra gyakorolt negatív hatásuk mindezeket felülírja, hisz az aranyvesszők a fajgazdag élőhelyeket egyöntetű állományokká változtatják.

Nálunk mindkét faj jelen van országszerte, de a magas aranyvessző gyakoribb, a kanadai lassabban terjed, az Alföld legszárazabb részein ritka. Van egyébként egy őshonos aranyvessző-faj is nálunk, a közönséges aranyvessző (Solidago virgaurea), de ez a másik két fajnál sokkal ritkább.

Selyemkóró

Szintén Észak-Amerikából érkezett a selyemkóró vagy másnéven vaddohány (Asclepias syriaca), ami az előző fajokhoz hasonlóan nagyon mutatós, és hasonlóan agresszívan terjed.

Az Észak-Amerika keleti síkságain őshonos faj a 17. század első felében került be dísznövényként Európába, többek között például a párizsi botanikus kertbe. A 17–18. században rostjaiból papírt, textíliát, magszőreiből selymet és szigetelőanyagot készítettek, a 19. századtól tejnedvét gumigyártásra is ajánlották, majd jól mézelő növényként is felfigyeltek rá.

Régebben különösen a Duna–Tisza közén találkozhatunk a vaddohánnyal, de ma már szinte bárhol belefuthatunk.

A faj agresszívan terjed, kiszorítva az őshonos növényfajokat, csökkentve a biodiverzitást. Irtása különösen nehéz, kaszálással nem is lehet, mert jól sarjad, csak a hosszan, minimum 2-3 évig tartó vegyszeres kezeléssel lehet tartós eredményt elérni.