Városi varjúshow, avagy egy madárszelídítő története – interjú videóval

Egy Budai Várban tett séta során érdekes dologra lettem figyelmes. Gyakori látvány, hogy turisták csoportjai valamit körül állnak, fotóznak, hallgatják az idegenvezetőt, de itt valami másról volt szó. Egy délceg úriember magasodott ki az őt körülálló turistagyűrűből, kitartott karján pedig egy dolmányos varjú pihent. Elsőre azt gondoltam, valami szórakoztató attrakciót fogunk látni, hiszen az otthon felnevelt példányok sok mindenre megtaníthatók – pl. „énekelnek” vagy „beszélnek” –, de a pénzgyűjtő kalap hiánya, a fejünk felett köröző, néha-néha a mutatványos fejét megkoppintó többi károgó arra engedett következtetni, itt valami más zajlik. Aztán eszembe jutott, hallottam már erről a környékbeli fickóról. Ő a „Varjasember” vagy „Varjúmester”, aki pusztán szórakozásból szelídíti ezeket a városlakó vadonélőket. Csakhamar az ámuló, telefonjaikat maguk előtt tartó nézőseregben találtam magam, majd a madarak bizalmas viselkedésétől lenyűgözve én is kérdezgetni kezdtem az „idomárt”, akit Jálics Benczének hívnak, és aki nagyon szívesen mesél különleges madárszeretetének mibenlétéről.

Turista Magazin: Nem úgy tűnik, hogy ezek a varjak fogságban nevelkedtek volna. Le merném fogadni, hogy az én kezemre nem szállnak rá csak úgy. Mi a trükk?
Jálics Bence: Igen, ezek szabadban nevelkedett dolmányos varjak. A trükk az, hogy már ismernek és megbíznak bennem. Ha ide hívok egyet, és te kinyújtod a karod a csemegével, akkor előfordulhat, hogy egy bátrabb madár esetleg röptében kikapja. Fontos viszont, hogy ne nézz a szemébe, ne tegyél hirtelen mozdulatot, mert ezek fenyegetők számára. Nem mindig jön össze a dolog, de néhány nézelődő turistának már sikerült vidám pillanatokat szereznem.

TM: Ha jól értem, a kulcs mégis te vagy, és nem a kezemben lévő eledel. Hogyan lehet a bizalmukba férkőzni?

J.B: Már több mint három éve figyelem, etetem őket, ismerkedem velük a sétáim során. A környéken lakom, mondhatni naponta járok a varjazós helyeimre, főként a Budai várba és a Tabánba. Fokozatosan alakult ki köztünk a kapcsolat, és közben én is folyamatosan tanultam az „idomítást”. Egyszóval már megszoktak engem. Mostanra ott tartok velük, hogy ha kilépek az utcára, máris odaszállnak hozzám, sőt, az autómat is követik.

TM: Ez azt jelenti, hogy bármelyik városi varjú kezessé válhat, ha sokáig szoktatjuk?

J.B: Nem. Alapvetően vadállatokról beszélünk. Intelligensek, gyorsan tanulnak, de vannak köztük bátrabbak és félénkebbek. A varjúsípommal messziről is ide tudom hívni őket, de a legtöbb madár leszálláskor tisztes távolságot tart, leül a korlátra és onnan figyel, várja az eledelt. Vannak olyan példányok, akik fölém szállnak, károgva követelőznek, egyik-másik röptében rá is koppint a fejemre, de nem támadóan, csak jelzésértékűen. Itt a várban néhány bátrabb varjú van, akik rá is szállnak a kezemre, és akár hosszú percekig nyugodtan elidőznek rajtam. Aki épp ezt látja, azt hiheti, kihoztam mutogatni az otthon nevelt madaramat. Sokan meglepődnek, kérdezgetnek, milyen madarak ezek. A külföldi turisták egy része sosem látott még dolmányos varjút, így nekik pláne érdekes, amit csinálok.

TM: Nagyon lelkesen beszélsz róluk. Honnan jött neked ez az egész?

J.B: Van az ablakom előtt egy kis kert, csináltam oda egy madáretetőt, ahová jöttek a szokásos énekesmadarak. Aztán a szomszéd fenyőfára költözött egy varjúpár, és felfigyeltem az egyedi viselkedésükre, hogy milyen változatos hangokkal kommunikálnak, milyen gyorsan tanulnak, lenyűgözött az egyéniségük. Etetgettem őket, aztán elkezdtem a neten utána nézni a témának, és elképesztő dolgokat fedeztem fel, mennyi mindenre megtaníthatók ezek a madarak. A fogságban született példányok akár beszéd utánzására, éneklésre is idomíthatók. A vadonélők erre nyilván nem lesznek hajlandóak, de velük is ki lehet alakítani kapcsolatot és kommunikációt. Utánanéztem, mivel érdemes vagy szabad etetni őket, vadászboltban vettem egy varjúsípot, és a sétáim során elkezdtem hívogatni és fotózni őket. Gyorsan jött a sikerélmény, hiszen okosak, és egyből megtanulták, hogy könnyű élelemforrás vagyok, de a kézre szálláshoz azért idő kellett. Ha már kellően összebarátkoztunk velük, roppant látványos fényképeket készíthetünk róluk.

TM: Hány madarat tudsz egyszerre magadhoz hívni?

J.B: Ez függ a helyszíntől, a napszaktól, az időjárástól, és például a költési időszaktól is. Ahol rendszeresen megfordulok és ideálisak a feltételek, ott akár húsz dolmányost is oda tudok hívni egyetlen sípjelzéssel. Az egyik kedvenc helyem a várban a Savoyai terasz, mert itt a nyitott térnek köszönhetően lenyűgöző látványt nyújt, ahogy a Duna felől, a Vízivárosból felszállnak hozzám a madarak.

TM: Egyik-másikkal elég barátinak tűnik a kapcsolatotok. Adsz nekik nevet is?

J.B: Persze. Nem csak arról van szó, hogy a szívemhez nőttek, mindegyiknek van valami tulajdonsága is. Például Kormi sötétebb az átlagnál, vele nagy a bizalom, egyből rászáll a kezemre. A bicebóca Sántinak hiányzik a karmának egy része. A többiektől kissé elkülönül, nehezen érvényesül, de bennem megbízik, akár 3-4 percig elüldögél a kezemen. Gatya kutyaként jön utánam, nevét a jellegzetes lábtollazata miatt kapta. Aztán van még Buda, aki, ha kell, ha nem, mindig felborzolja a tollát; Buda egy gyűrűzött madár volt, nagyon gyorsan összeszoktunk, de már egy ideje sajnos nem látom; illetve a lakásomhoz közel él Nokedli, a szárnyaszegett varjú, akinek a fél szárnya hiányzik, röpképtelen, de bokrok, kisebb fák ágait lépcsőként használva fel tud ugrálni. Gondolkoztam, hogy befogadnám, mert nincs egyszerű élete, de kiderült, hogy sérülése ellenére is eléldegél a szabadban. Ő vele szinte minden nap találkozom, ugrándozva jön elő bokrok közül már a kocsim hangjára is.

TM: Közönsége van a hobbidnak. Mennyire számít ez mutatványnak?

J.B: Ez alapvetően a madarak szeretetéről szól. Az elmúlt években már szinte háziállatként tekintek rájuk. Nem volt cél a közönség, és szó sincs adománygyűjtésről, de szívesen beszélek róluk, és persze szívesen megmutatom közelről is, milyen okosak és szépek. Sokan hiszik, hogy mutatványos vagyok, és nagy hatással van rájuk a „varjúshow”, én meg úgy vagyok vele, hogy örülök, ha ezzel élményt adhattam. Vannak, akik a náluk lévő csipsszel vagy kürtöskaláccsal utánozni próbálnak, ilyenkor azért szólok, hogy akármivel nem jó etetni a madarakat.

TM: Nem zavar, hogy bárki felvételt készít rólad?

J.B: Nem, de néha van olyan bámészkodó, akinek jelzem, ne két centiről akarjon videót készíteni rólam, illetve a madarat nem lehet megsimogatni, bámennyire is kezesnek tűnik. Engem nézve többen megfeledkeznek arról, hogy a madár alapvetően vad, illetve tart az embertől, a kezében tartott eszközöktől, mint a telefon, és persze a hirtelen mozdulatoktól is. Az én kamerámat már megszokták, nekem engedik a közeli felvételkészítést.

TM: Mennyire vagy a varjak szakértője?

J.B: Egyáltalán nem vagyok szakértő, csak lelkes madárbarát. Figyelem őket, meg persze a netről is sok minden hasznosat megtudtam róluk. Korrognak, kattognak, ezzel együtt bólogatnak is, ami sok mindent jelenthet madárnyelven. Aki foglalkozik velük, az több mindent is megérthet a kommunikációjukból. Néha egészen különleges viselkedést is láthatunk tőlük, ami egyértelműen az intelligencia és a gyors tanulási képesség jele. Eszközhasználók, elrejtik az élelmet, különféle módszerekkel nyitják fel a csonthéjasokat, és gyorsan kifigyelnek dolgokat. Mindent megesznek. Láttam már olyat is, hogy röptében elkapott denevér szerepelt az étlapjukon.

TM: Elég vegyes a városi varjak megítélése. Voltak, akik a nemtetszésüket fejezték ki a hobbid iránt?

J.B: Előfordult. A Budai Várban a Várkapitányság emberei egyszer szóltak, hogy ne „szoktassam oda a varjakat”. Végül egy e-mailváltásban meggyőztem őket, hogy ezek a madarak egyébként is itt élnek, részemről ez csupán hobby, nem pénzszerzésről van szó, és nem szemetelek, magyarán teljesen ártatlan a dolog. Volt egy idős néni, aki megszólt, amiért etetem a „fészekrablókat”. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy a verebek nem a varjak miatt tűntek el a városból. Azt tapasztalom inkább, hogy létezik egyfajta „varjúpara”, ami talán Hitchcock Madarak c. filmje alapozott meg. Igaz, költési időszakban előfordul, hogy aki túl közel megy a fészkükhöz, azt fenyegető repüléssel, néha akár üldözéssel, és csipkedéssel is megtámadják. Ez viszonylag ritka és komolyabb sérülést általában nem okoznak. Szerintem, ha tisztában vagyunk néhány dologgal, akkor egyáltalán nem fenyegetőek ezek a szárnyasok.

TM: Mi volt a legkülönlegesebb madaras élményed?

J.B: Nehéz választani, mert sok érdekes, látványos és örömteli pillanatot éltem át a varjakkal. Az, hogy belefújok a sípomba és jönnek, kísérik a kocsimat, vagy hogy rám szállnak mindig nagy élmény, főként, ha egy „új” példánnyal sikerül ezt elérnem. Egyszer egy apuka jött oda hozzám a gyerekével, és sikerült egy varjút rávennem, hogy a kislány kezéből fogadja el az eledelt. Emlékezetes pillanat volt mindkettőnk számára. Előfordul a legérzékenyebb, legnyugodtabb madarakkal, hogy akár egy negyedórán át is közvetlenül mellettem pihennek, félig csukott szemmel relaxálva, a csemegére ügyet sem vetve. Ezek igazán meghitt pillanatok.

TM: Vannak távlati céljaid a varjazással?

J.B: Azt gondolom, amire a szabadban élő varjak idomíthatók, azt már elértem. Egyszerűen csak figyelem, fotózom őket, élvezem a társaságukat. Alig várom, hogy munka után sétáljak egyet a Tabánban vagy a várban és találkozzak velük. Nem tervezem, hogy otthon legyen egy madárketrecem.

TM: Hol lehet látni a varjakról készült képeid, videóid?

J.B: Ezt sokan kérdezték már, ezért csináltam egy insta oldalt, aminek a neve kro_budapest. Egyébként itt nem csak az én fotóimat, a turisták által készített felvételeket is megszoktam osztani.