Velencei sárga út: a gránithegyen is túl

Régóta szemeztem a kék kerékpáros útvonallal lényegében együtt haladó sárga túrával, mert látnivalókban gazdag, változatos élményt ígért, ugyanakkor kétségeim is voltak északi részeinek bejárhatóságával kapcsolatban: vajon gyalog vagy bringával érdemes belevágni, milyen állapotok várnak a terepen Pátka és Lovasberény környékén? A kérdés egy korábbi túrám miatt merült fel, ami a Zámolyi-medence Pátkától északra fekvő (bringautas) részét derítette fel, néhol benőtt, susnyás utakkal, de megkapó környezettel. Szóval, döntenünk kell, hogy helyenként hol és mit vállalunk be, mert a monoton kutyagolás vagy a burjánzó vegetációs időszakban a bringatolás, valamint a fogaskerekek közül a toklász kipiszkálása óhatatlanul velejárója lesz a túrának. Cserébe viszont hangulatos tájat fedezhetünk fel.

Indulás a kiszáradt víztározótól

Jómagam két keréken, Pátkáról indultam útnak, hogy a Velencei-tó legyen a végállomáson, tudván, hogy az egyébként gazdag élővilágú Pátkai-víztározó jelenleg kiszáradt medre túl sok látnivalót nem tartogat. Legutóbb, amikor itt jártam, sokféle vízimadár tanyázott a sekély tóban, színpompás szitakötők cikáztak a zöldellő nádas körül, élettel telinek hatott a táj. A szárnyasok nyüzsgésének most nyoma sem volt. Kietlenség és a szárazság csendje honolt a gáttal határolt egykori madárparadicsomban. Nem volt mit nézelődni, indultam Lovasberény irányába, és az út során általam még ismeretlen tavak vártak rám.

A víztározót tápláló Rovákja-patak medre mentén vette kezdetét a felfedezőút. Pátka déli határában keletnek fordult a jelzés, ami a vasútmenti dűlő nyílt terepére vitt ki. Sínek mentén, füves földúton törtem előre, balomon napraforgók tarkították a szikkadt tájat. Az itt futó sínek felkeltették a kíváncsiságom: Vajon honnan hová vezetnek? Nem is tudtam, hogy anno Bicskét és Székesfehérvárat vasút kötötte össze. A személyforgalom 1979-ben szűnt meg, Lovasberénytől északra már a síneket is felszedték. Pátka környékén azonban 2019-ben még volt teherforgalom. Azóta a csendes pusztulás jellemzi az egyébként szép tájon vezető utat, melynek napjainkban nehéz lenne hasznos funkciót találni.

Hangulatos tavak

A 811-es országút vízelvezető árkának keresztezése nem volt egyszerű feladat. A túloldalra átvergődve murvás út kényelme vezetett el a Lujzamajor elkerített halastavához, ami bizonyosan a pecások menedéke. A dűlőföldekkel és a Szűzvári-hegy erdős vonalaival kontúrozott környezet háborítatlan békességet áraszt. Legszívesebben leheveredtem volna a tó partjára, de az idillt csak a fizető vendégek élvezhetik, nekem ez alkalommal csupán a kerítésen keresztül jutott egy kis hangulatmorzsa.

A tavat követő Hörcsög-dűlőnél a kissé benőtt ösvény némileg lassította a haladást, de a jelzés nem sokkal később széles úton folytatódott, ami Lovasberény híres kastélyának egykori parkjába vezetett. Ismét keresztezve a 811-est egy újabb „oázishoz” érkeztem, amit Gálos-tónak neveznek. Az előbbihez képest itt jóval kisebb a víztükör, ezzel együtt meghittebb is a miliő, ami szintén a horgászok birodalma. Kerítés itt nincs, akár körbe is járhatjuk a fákkal szegélyezett és kis szigetekkel tűzdelt tavat.

Egy jobb sorsra érdemes kastély

Egy hajdani parkba vezetett a kanyargós út, ami a háború előtt szebb napokat is látott. A Cziráky-kastélyhoz tartozó angolkert anno gazdag növényvilággal bírt, ma már nyomokban sem emlékeztet régi pompájára. Szigetes tavacskák, vízesések, romantikus vadászlak és halászkunyhó, valamint pálmaház állt itt egykor, a területet hangulatos sétányok szelték át. A 20. századi történelem nem csupán eltüntette, katonák végső nyughelyévé is alakította a kertet: szovjet emlékművet és magyar sírokat is találunk a területen. Mára csupán a Lovasberény határában álló omlatag kastély emlékeztet a Cziráky család gazdag időszakára.

A sárga út a leromlott állapotában is tekintélyt parancsoló kastélyhoz vezet. A jelenleg lezárt, de a közelmúltban még hétvégente látogatható épületegyüttes legkorábbi része még a Buzlay család birtoklása idején, a 15. század végén épült. A gróf Cziráky család 1730-ban lett a környék és a kastély birtokosa, az épület a mai képét 1804–1810 között, gróf Cziráky Antal Mózes idején nyerte el, aki klasszicista stílusban álmodta meg otthonát. Az államosítás után megindult a kastély és a park hanyatlása. A növényállomány nagy részét kivágták, a park berendezéseit széthordták. 1951-től gépállomás és irodák működtek benne. A kastélyt és a hozzá tartozó kápolnát 1943-ban renoválták utoljára. Azóta csak kisebb, állagmegóvó munkálatok folytak rajta. Sorsa továbbra is bizonytalan.

Inkább a hőségnek, mintsem a lustaságomnak tudom be, hogy a sárga háromszög jelzésen nem tettem felderítő kitérőt Lovasberény több pontjára. Maradtam a sárga sávon, ami továbbra is a kék kerékpárjelzéssel együtt haladt immáron nyílegyenesen a velencei hegyek irányába. A községen áthaladva csupán a Sarlós Boldogasszony-plébániatemplom miatt álltam meg egy pillanatra, melynek monumentális hatást keltő épülete leginkább egy bazilikára emlékeztet.

Lovasberény déli határában fahídon kelhetünk át a Rovákja-patakon, majd a Káposztásnak nevezett területen ismét találkozunk a már említett vasút nyomvonalával. Ezt követően kertek és kukoricás mentén gurultam tovább, majd alig vártam, hogy kikeveredjek a mély nyomvályogot rejtő füves földútról. Ennek a kényelmetlen résznek a Nadapra vezető országút vetett véget, ami továbbvitt az erdő és a hegyek irányába.

A Likas-kőnél

Eredetileg az országút mellett haladó sárgán terveztem haladni, de nem vállaltam a bozótharcot, maradtam a komfortot adó flaszteren. Nem utaztam így sokáig, az Antónia-hegy oldalában már köves szekérúton emelkedtem a Velencei-hegység legmagasabb pontja felé. A mindössze 352 méter magas Meleg-hegyen semmi különös nem vár minket, a sárga sem visz fel a tetejére, ezért én is kihagytam az átjátszótornyával kitűnő dombot. Érdemes kitérőt tenni viszont a Velencei-tóra nyíló panorámáért és egy nem mindennapi sziklaalakzatért. Utóbbi a Likas-kő, ami nevéhez hűen tényleg „likas”, és aminek egymásnak támaszkodó gránittömbjei egy különleges szobor hatását keltik.

A Likas-kőhöz tett kitérő során a térképeken jelzett panorámapontot is felkerestem, ami pár lépésre van csupán a sárga ösvénytől. A kilátás nem túl széles, de hazánk harmadik legnagyobb állóvizére tökéletesen rálátni.

Nadapi kitérő

A rövidke kitérő után a Kövecses-hegy déli gránitösvényén oldalazva ereszkedtem Nadap határába. Egy fotó kedvéért nagyobbacska kitérőt tettem a település nevezetes pontjához, a szintezési ősjegyhez, ami sokáig a tengerszint feletti magasság meghatározására használt alappont (173,16 m) volt.

Visszatértem a sárgára, ami Nadaptól délnyugatra a János(Magos)-hegy fenyves oldalában engedett kilátást a magam mögött hagyott Meleg-hegyre, majd kisvártatva a kilátós Bence-hegyre. Az ikonikus kilátóépület minden irányból más alakúnak tűnik. Engem leginkább egy olimpiai fáklyára emlékeztetett, persze, kinek mi jut róla az eszébe.

A Bence-hegyen

A csaknem 20 méter magas kilátószinten 360 fokos panoráma tárul elénk. Innen kitekintve egészen kicsinek hat a teljes egészében áttekinthető, nádasokkal színezett Velencei-tó. Alattunk Velence házai, a túlparton Gárdony katonás rendben sorakozó nyaralói terülnek el, de egészen a tó szemközti csücskén elterülő Dinnyési-fertőig ellátunk. A környező településeken túl távolabbi vidékeket is megpillanthatunk: kevésbé párás időben feltűnnek a Budai-hegység vagy akár a Bakony magaslatai, illetve Százhalombatta olajfinomítójának tornyait is kitűnően látni.

A panorámatetőről a borospincékkel tagolt Sárgaföldes utca meredekén ereszkedtem egyre lejjebb Velence központjának irányába. Nem volt már messze a túra vége, ami számomra nem a vasútállomás volt – ahol a jelzések véget érnek –, hanem a tópart, ami a nyári kánikulában üdítő csobbanást ígért. Még át kellett kelni az autópálya felett, egy-két cikk-cakkot megtenni az Ófaluban, de pár perc múlva már el is értem a kánaánt jelentő strandot, ahol egy remek túranapot kényeztető kényelemmel és kikapcsolódással zártam.