Egy élettel teli rónaság felfedezése – Zámolyi-medence
Elsőre nem is gondolnánk, hogy a Vértes déli lábánál elterülő zámolyi puszták, láprétek és víztározók milyen élménygazdag felfedezést tartogatnak. Ha bevesszük magunkat e lapályba, a jövőben már biztosan más szemmel vizslatjuk az ilyen sík vidékeket.
Térképnézegetés közben a kihajtott térkép aljára, a Csákvár alatti területre tévedt a szemem. Túrázó az atlasz ezen részén aligha keres, illetve talál hegyeket vagy erdőket, ezért én is csak egy közömbös pillantással konstatáltam az itt elterülő pusztát, a rajta átvezető keréképáros útvonal unalmasnak tűnő egyeneseit, és a kék foltokkal jelölt víztározókat, melyek tájékozatlanságom miatt csupán a „mesterséges” és a „sivár” fogalmait juttatták eszembe. Mielőtt futtában tovább pásztáztam volna a kiterített tájat, megakadt a szemem pár érdekes helynéven, majd pár perccel később még mindig a térkép érdektelennek gondolt szegletében vizsgálódtam.
Akár az Alföldön..
Nem áll távol tőlem a pusztai táj szeretete, de ilyen sík és nyílt vidéken aligha tikkasztanám magam monoton kutyagolással. A perzselő augusztusi kánikula két keréken elviselhetőbb, haladósabb, még akkor is, ha a felfedezendő terep egy darabon löszös, csalitos szekérutat tartogat. Egyébként az erre haladó kék turistaút felfestői is bringával javasolják a környék bejárását, így több idő jut a táj érdekesebb részeire.
A túraút Csákvár délkeleti részéből, a Lovasberénybe vezető országútról leágazva, a Vidrafű tanösvénnyel közösen vág neki az alföldi tájat idéző pusztaságnak. Jobbunkon a tekintetet a Vértes platójának sziklaszirtes letörései vonzzák, de a bal kéz felé elterülő sík is egyből kíváncsivá teszi az embert: miért zöldebb itt a táj, amikor a rendkívüli aszály körülöttünk már szinte mindent szalmaszínűre aszalt? A válasz a Császár-víz, aminek közelmúltban újragondolt és átalakított csatornarendszere szárazság idején is nedvességgel tudja ellátni a talajt.
A 12 ezer éve kialakult Zámolyi-medencét egykoron tó töltötte ki, amit a Vértes patakjai tápláltak. A medence vizét a Császár-víz vezette le, az üledékek a mélyedést lassan feltöltötték, a helyén pedig tavi és folyóvízi üledékekből álló, hordalékkúpos medencefelszín alakult ki. A helynevek: Nagytó-rét, Csukató-rét, Csíkvarsai-rét elnevezések őrzik a hajdani tavak neveit.
Hosszú egyenessel vesszük be magunkat a pusztába
Már gurulásom első méterein megállásra késztetett a vadvirágos rét tarkasága, és egy gémeskút háttérképnek kívánkozó látványa. Csákvár házai és a Vértes fehérlő szirtjei ellenére számomra egy alföldi táj végtelenje kezdett felsejleni. A Csíkvarsai-rét rónaságát foltokban megfestő csalitok és akácosok, a verőfényes hőségben úszó délibábos gulyák, a sással és nádassal sűrűn bójázott csatornák, a nyílegyenes és meghitt egyhangúságot sugárzó poros út, mind-mind a nagyszüleim békési otthonát idézték, aminek állandóságot sugárzó környezetében csak az ember tűnik múlandónak. A perzselő, 40 fokos meleg ellenére élvezettel haladtam előre, miközben döngicsélő szitakötők kísértek a nádasos erecske mentén a poros földúton.
A Csíkvarsai-rét az ősi magyar lápok egykori halászati eszközéről, a réti csík fogására szolgáló varsáról kapta a nevét, ahol a részleges rekultivációnak köszönhetően a közelmúltban újra elszaporodtak a kipusztulással fenyegetett fajok, mint a lápi nyúlfarkfű, mocsári kosbor vagy a pókbangó. A kiszáradó láprétek és mocsárrétek jellegzetes növényei még a poloskaszagú kosbor, a vitéz kosbor, a hússzínű ujjaskosbor, a korcs nőszirom, mocsári nőszirom, széleslevelű gyapjúsás és a keskenylevelű gyapjúsás, továbbá a ritka vidrafű. A korábbi vízelvezetések hatására az elszikesedett területeken tömeges a sziki őszirózsa.
A jelzések a Pogácsa-legelőn átkelve érik el a Fornapusztára vezető széles murvás utat. Ráfordulva, illetve néhány métert megtéve közelebb kerülhetünk az elkerített Téghlaházi-kubikgödrök vízfelületéhez, ahol ottjártamkor többek között kócsagok tanyáztak. Az oázist jelentő gödrök a 18. század elején keletkeztek, innen termelték ki az agyagot a téglaverők. A vízzel körülvett háborítatlan szigeteken partimadarak, nyári lúd, gólyatöcs fészkel, a nyílt vízfelület pedig a vöcsökfélék és halra vadászó vidrák terepe.
A Téghlaházi-kubikgödrök vízivilágát csak szakvezetéssel lehet megcsodálni
Némelyik partimadarat csak csapadékosabb időszakokban lehet megfigyelni, de piroslábú cankó, bíbic, nagy goda, nagy póling, sárszalonka is él errefelé. Az élőhely-rekonstrukciónak köszönhetően bővült a környék faj- és egyedszáma. Ismét előfordulnak dankasirályok, szerkők, vöcskök, de olyan ragadozó madarak is visszatelepültek, mint a barna rétihéja vagy a hamvas rétihéja, valamint a kabasólyom.
A fokozottan védett, villanypásztorral elkerített területre – a víz partjára, valamint a térképen is jelzett Fornapusztán elkanyarodó Vidrafű tanösvény többi, értékes élőhelyet bemutató szakaszára – csak a nemzeti park engedélyével és szakvezetésével lehet belépni! Csalódás nem ért, mert eredetileg csak a kijelölt bringautat terveztem bejárni, és tudtam, hogy később, a Pátkai-víztározónál közelebbről is részem lehet a környék madárvilágának megfigyelésében, ráadásul addig is lesz még érdekesség.
Vakítóan fehér murvás út vezet be Fornapusztára
Egy tó emléke
Egykoron a Vértes lábánál elterülő nagy kiterjedésű tavak, mocsarak vízszintjét a rómaiak gátrendszerrel szabályozták. Az első tározót a Galerius császár korában zajló vízrendezési munkálatok keretében, a 4. század elején alakították ki. Az egyik ilyen monumentális kőépítmény az innen csak pár kilométerre található, völgyet elzáró pátkai római gát, amelynek segítségével terjedelmes tavat hoztak létre, ami a régészek szerint hajózható is volt. Itt, Fornapusztán is volt egy római gát. A természetes domborzati viszonyokat kiegészítő 300 méter hosszú földgát egészen az 1764-ben történt lecsapolásáig biztosította az itt elterülő 800 ha kiterjedésű tó duzzasztását. Ekkor a gát átvágásával építették meg a Nagy-csatornát – a mai Császár-víz –, ami a mai napig biztosítja a Zámolyi-medence vizeinek lefolyását. A lecsapolt tó helyén mocsarak alakultak ki, ekkor élte virágkorát a csikászat, amelynek emlékét nevében őrzi a térség. Itt állva most egy forróságban remegő pusztaság vesz körbe, és csak képzelem, milyen lehetett ez a hajdani mocsárvilág, aminek csak kis foltokban maradt hírmondója.
Az 1970-es évekre szinte teljesen lecsapolt, kiszárított mocsárvilágot 1982-ben nyilvánították védetté. A védelemnek és a rekonstrukciós munkálatoknak köszönhetően visszatértek a korábban elvándorolt vízimadarak, sőt újabb fajok is érkeztek. Ez a terület ma Európa legfontosabb madárélőhelyeinek sorában is szerepel.
Fornapuszta története
Széles, fehér, nyílegyenes úton, legelő szürkemarha-csorda és unottan napozó szamarak között érkeztem meg az egykori Fornaszentmiklós falu helyén álló gazdasághoz, ahol már a római időkben, illetve a közelmúltban is település állt. Elsőnek a Dohányos ház kapuja tűnt fel, ami a Pusztai Állatpark bejárata. Az épület helyén már 1770-ben egy csárda állt, a ma láthatót 1912-ben emelték cselédháznak. Nevét a Heves megyéből idetelepített dohánytermesztőkről kapta. Mai fejjel nehéz elképzelni, hogy a 1940-es években a benne lakó családoknak egy időben 72 gyereke volt.
A 13. század óta létező Fornaszentmiklós egykor saját templommal bíró önálló település volt, még a török időkben sem néptelenedett el. Lakossága, lélekszáma évszázadokon keresztül 250–400 fő körül volt. A török kiűzése után Esterházy-uradalom lett, és ekkortól már jelentős állattartó területként volt ismert. A szilaj állattartás mellett 1838-ban svájceráj (tejelő tehenészet) is működött, de egészen az 1900-as évekig a juhtartás volt a meghatározó. A század elején a szalámigyártásról híres Pick család is bérelte a területet, ők építették ki az utat Lovasberény felé.
1871-től Fornapuszta már Csákvárhoz tartozott, de még 1970-ben is 300 lakossal és saját iskolával bíró település maradt. A tanyasi élet felszámolását megcélzó szocialista politika azonban Fornapusztát is utolérte: a 80-as évek végére a falu már csupán gazdaság, a rendszerváltást követően pedig sok épülete romossá vált. A Dohányos ház is pusztulásnak indult, de 1997-ben a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány és Viszló Levente családja megvásárolta, és az eredeti arculatot megőrizve felújította az épületet. Az újjáépült több mint 100 éves pusztai fogadó tárgyi emlékeivel és hangulatával is illeszkedik a tájban legelésző őshonos háziállat miliőjébe.
A Vértesi Natúrparkban fekvő pusztán ma a Pro Vértes természetgazdálkodási, mezőgazdasági tevékenysége mellett a Fornapusztai Ökofarm Kft., valamint Viszló Levente családja gazdálkodik, illetve kínál természetjáró és gasztronómiai élményeket. A kihelyezett tábla szerint Fornapusztán napjainkban is több mint ezer magyar szürke marha, bivaly, szamár és ló tartják fenn a természetvédelmi oltalmat élvező gyepterületeket.
A látottak egy jól működő, rendezett gazdaság benyomását keltették bennem, de túl sok időt ez alkalommal nem szántam Fornapuszta megismerésére: ezt egy komolyabb programnak gondoltam, legközelebbre tartogatva az élményt. Várt rám egy kényelmes aszfaltcsík, illetve egy távolban felsejlő dombhát, és a rajta sorakozó akácos árnyékot adó fedezéke, aminek poros útjára rávezetnek a bringajelzések.
Sokan nem járhatnak erre, mert több őzet is felzavartam a délutáni sziesztájából. Magam előtt hajtva őket figyeltem kecses szökdelésük, mígnem az akácalagútból kitörve, a tarló felé vették az irányt. Kellő távolságba érve már nem kapkodtak, hagyták, hogy egy kicsit én is megpihenjek, és elnézegessük egymást. Az akácliget árnyékában leülve egyszer csak egy különös lényre, az álcázás egyik nagymesterére lettem figyelmes. A kis fogólábút a mozgása árulta el, különben esélyem sem lett volna megpillantani.
Az imádkozó sáska vagy ájtatos manó voltaképpen nem is sáska. Legközelebbi rokonai a csótányok és a termeszek. A közhiedelemmel ellentétben színük nem függ össze a környezetében lévő növények színezetével, holott ez a példány is az általánosabb zöld helyett a tarló kiégett árnyalatában próbált elbújni. Még a faj kutatóinak is talány, hogy mi határozza meg az ájtatos manó színezetét.
Talány, hogy az imádkozó sáskák mikor zöld, mikor barnás árnyalatúak
Kis idő elteltével megérkeztem a várva várt Zámolyi-víztározó partjára. Volt némi sejtésem, hogy az aszály itt is megtette hatását, de ha a térkép nem jelzi a helyet, akkor még a meder beazonosítása is nehézkes lett volna. A teljesen leengedett vízfelület helyén csak helyenként látni kicserepesedett talajt, nagyobb részben már növények borítják a tározót.
Innen sűrűn benőtt akácalagútban vezetnek tovább a jelzések, ahol csak lassan lehet haladni, helyenként pedig a csalánnal is meg kell küzdeni. Abban bíztam, hogy a Pátkai-víztározó a szárasság ellenére még tartja magát, és a páratlan vízi világ számomra is megcsodálható lesz. Néhány száz küzdelmes méter után következtek a pátkai gyümölcsösök, majd nem sokkal utána a víztározó gátja, ami mögött egy igazi oázis bukkant fel előttem. A látvány annak ellenére is lenyűgözött, hogy a benne lévő víz a normál állapotokhoz képest minimálisnak volt mondható. A fövenyes part messze beért a mederbe, zátonyok foltozták a szél fodrozta víztükröt, a gázlómadarak pipaszár lábai alig merültek el a sekély tóban, és a növények egyre nagyobb területet kezdtek visszafoglalni a medencéből. Ez a látvány főként a tó északi részére volt jellemző, de lejjebb sem festett túl rózsásan a helyzet.
Az 1971-ben üzembe helyezett – azóta páratlan élővilágnak otthont adó – Zámolyi-, illetve Pátkai-víztározót a Velencei-tó vízszintjének szabályozására hozták létre. A tározók jelenlegi állapota a Velencei-tó vízveszteségének pótlása, a rendkívüli aszály miatt alakult ki.
A Zámolyi-víztározót teljesen leengedték
A sekély, összeszűkült felületű tónak megvannak az előnyei is: közelebbről és koncentráltabban lehet megcsodálni az itt élő változatos madárvilágot. Még a perzselő nap sem tartott vissza a hosszas leskelődéstől, tíz perc elteltével már kezdett kibontakozni előttem a szárnyasok mindennapjai. Figyeltem, milyen változatos forma-, és színvilággal bírnak a különböző fajok, hogy keresnek maguknak táplálékot, hogy civakodnak és terelik utódaikat, vagy látszólag milyen gondtalanul pihennek a zátonyokon.
Gazdag madárvilág
A Pátkai-víztározó alacsony vízállásnál a tó partvonala és zátonyai a partimadaraké: bíbicek, cankók, partfutók, lilék jelennek meg, szórványos vendég a vékonycsőrű víztaposó, kőforgató, igazi ritkaság a vándorpartfutó és a laposcsőrű víztaposó. Idén fészkelt először a kis szigeteken a fokozottan védett gulipán és gólyatöcs, valamint a kis lile.
Az aszályban összezsugorodott víztükör még mindig több ezer madárnak nyújt menedéket
Magas vízállás idején a tó északi részén gémtelepek alakulnak ki, vörös és szürke, de törpegém is költ itt, valamint nagy kócsagok lepik el a tavat. Táplálkozni jár ide a kanalasgém, fekete és fehér gólya, kis kócsag, ritkán üstökösgém és bakcsó. Korábban fészkelt a nádasokban bölömbika és nyári lúd is. A nádfoltokban több énekes (nádirigó, cserregő-, énekes-, foltos nádiposzáta, nádi sármány) költ, a gyékényesekben a ritka barkóscinege és fülemülesitke is fészkel, de csak magas vízállás esetén. Ugyancsak magas szintnél költ a búbos vöcsök, a szárcsa és a vízityúk.
A víztározó a sirályok kedvelt pihenőhelye, a gyakori fajok mellett országos ritkaságok is előfordultak már: dolmányos, sarki és jeges sirály. Élnek itt továbbá récefélék: tőkés és a csörgő réce, télen a fütyülő réce is előfordul. Vannak olyan telek, amikor vadludak tízezrei szállják meg a tavat, elsősorban nagy lilik, de olyan fokozottan védett madarak is felbukkannak, mint a vörösnyakú lúd vagy a kis lilik. Ahol ekkora madárélet van, a ragadózók is megjelennek. Fészkel itt barna rétihéja, a ludak nyomában rétisas jár, a sirályok, récék körében télen a vándorsólyom okoz riadalmat. Tavasszal és ősszel előfordul a halászsas.
A víztározó és környezete nem csupán a szárnyasoknak jelent otthont. Gazdag szitakötő-faunát, illetve sok lepkét figyelhetünk meg a gát környékén. Vöröshasú unkák, teknősök és vízisiklók és persze halak is élnek tóban. A legértékesebb emlős a környéken a fokozottan védett vidra.
Csupán távolról, de élvezettel figyeltem a népes madárrajokat, a döngicsélő szitakötők nyüzsgését. Végiggurultam a gáton, időnként meg-meg álltam, és lesétáltam a visszahúzódott vízig, melynek partján egy-két jókora haldög hevert. Nem tudom, mi okozta a végzetüket, de ez az alacsony vízállás biztos, hogy nekik sem kedvez.
Csak remélhetjük, hogy a tározó hamarosan újra megtelik vízzel..
Vegyes érzésekkel hagytam magam mögött a Pátkai-víztárazót. Láthattam pazar élővilágát, de a rendkívül alacsony vízállás egyben szívszorító is volt. Lovasberény felé vettem az irányt, majd a Cziráky-kastély szemrevételezése után a Csákvárra visszavezető aszfaltcsíkon gurultam tovább, immáron haladós tempóban és fáradtan, ami nagyrészt a hőségnek volt betudható. A kör alig volt 40 kilométer, de élményeivel így is kitöltötte az egész napot. Ráadásul Fornapusztára még vissza kell jönnöm, valamint a Vidrafű tanösvény engedéllyel járható részei is érdekelnek, tehát maradt még a tájban felfedeznivaló.
Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben
2024.03.21.Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu a Csepel-szigeten, amelynek tó van a közepén, holtágát és ligeterdeit megannyi élőlény lakja, pompás virágok virítanak mesés szigetén, a békés csendet pedig olykor csak az állatok hangja, neszezése töri meg. Ez a falu pedig nem csak a mesében létezik, gyertek velünk Szigetbecsére és sétáljunk végig együtt a Tőzike tanösvényen!
→ Tovább
Csendbe zárt menedékélmény a bükki vadonban
2024.03.05.Egy rövid túra és egy erdei lakban töltött éjszaka története a Bükk eldugott szegletében.
→ Tovább
A „kocsmatemplomtól” az Erdő Házáig – túra Sopron környékén
2024.01.18.Decemberben Sopronban jártunk, és a városban tett sétáink mellett belefért a két napba egy rövid túra is, amelynek mindkét végpontján érdekes látnivalók vártak bennünket.
→ Tovább
