MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2017.05.10. 14:38,   Szöveg: Lánczi Pérer,   Fotó: Lánczi Péter

Teljesítménytúra a szerek világában

Vas megye és egyben hazánk legnyugatibb részén jártunk, betekintve a varázslatos őrségi tájba és a szerek világába.

Ha szerekre gondolunk, akkor manapság a legtöbb embernek Dr. Zacher Gábor toxikológus arca ugrik be, vagy a South Parkból ismert Mackey bá alakja, aki a „A drog rossz, értem!?” állandóan ismételt mondatával igyekszik felkelteni az ifjúság figyelmét. Annak ellenére, hogy a szó jelentésével már korábban is tisztában voltam, múlt szombatig nekem sem a párházas településforma ugrott be elsőre. Ez azonban az Őrségben és a Vendvidéken eltöltött túranap után megváltozott.

 

Fotó: Lánczi Péter


Az ember még utasként is kétszer meggondolja, hát még sofőrként, hogy Budapestről egészen az Őrségig autózzon egy teljesítménytúra kedvéért, hogy ott aztán lejárja a lábát, majd visszaüljön a kocsiba és újabb végtelennek tűnő órákig vezessen. Laci az utóbbit vállalta, Robi és én pedig az utas szerepét, ezért gyakorlatilag még péntek éjszaka indultunk Őriszentpéterre, hogy odaérjünk a túra reggel hat órás rajtjába.

 

Fotó: Lánczi Péter


Ha már ilyesmire szántuk el magunkat, nem volt kérdés számunkra, hogy a leghosszabb, 75 km-es távon induljunk, mert szerettünk volna minél többet látni az ország legnyugatibb tájából. Engem leginkább ez foglalkoztatott, semmint az estébe nyúló monoton gyaloglás, annak ellenére, hogy ez számomra erőt próbáló fizikai kihívásnak is ígérkezett, ellentétben útitársaimmal, akik rutinosabbak a hosszú távok legyűrésében.

 

Fotó: Lánczi Péter


Az őriszentpéteri rajtot és a település központját elhagyva máris a vidék szerei közt találtuk magunkat, ahogy az aszfaltcsík kanyarulatait követtük a kora reggeli nap sugaraiban. Sorra jött Városszer, Kovácsszer, Templomszer, Keserűszer, ami még valójában mind Őriszentpéter része, annak ellenére, hogy különálló kis falvaknak vagy esetenként elszigetelt majorságoknak, tanyáknak is tűnhetnek. Ezek a szerek nevükben őrzik az egykor itt élt családok nevét vagy foglalkozását, esetleg a helyre jellemző valamilyen sajátosságot.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Pityerszer nevét feltehetőleg az egykoron itt nagyszámban előforduló pityer madárról kapta, de a Papszert már kevésbé kell magyarázni. A dombtetőkre épült, helyenként csak párházas településformák alapvetően már a honfoglalás óta a határvidék védelmét szolgálták. Az Őrség tájnév is erre vezethető vissza. A térség egykori nemzetségeinek kiváltságos őrző-védő feladatát 1286-ban IV. László király nemesi jogokkal jutalmazta, és a végvárak megépüléséig az meg is illette őket.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

De nemcsak a védelem ellátása miatt települtek a helyiek a dombok tetejére. A kilátás mellett a vizes, lápos völgyek is erre késztették őket, hiszen a csapadék leszivárgását akadályozó agyagos talaj aligha alkalmas állandó lakhelynek, főleg, amikor tavasszal megindul az olvadás. Ráadásul a közeli Alpok miatt az Őrség sokkal csapadékosabb, mint hazánk más tájai. Ez a tény a változatos és harsányzöld növényzetben is visszatükröződik.

 

Fotó: Lánczi Péter


Még tíz kilométert sem tettünk meg, amikor elértük a Szalafőhöz tartozó Pityerszert, ami falumúzeumként talán az egyik legismertebb őrségi szer. Az itt megcsodálható épületek zöme a 19. század portáit, gazdasági épületeit és az akkor élt emberek mindennapjait mutatja be. A szépen felújított és karbantartott zsúpfedeles házak megtekintésére ezúttal nem sok időnk maradt, mert már a nyomunkban volt a teljesítménytúrázók közt jól ismert Bubu, aki ezúttal szervezőként, azaz „seprűként” teljesítette a távot. Megjelenése számunkra csak azt jelentette, hogy már ilyen korán kezdünk kicsúszni a szintidőből, igaz, későn is indultunk.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Fotó: Lánczi Péter


Bár a népi építészetet csak pár fotó erejéig tudtam megcsodálni, az így is nagy hatással volt rám. A fából és agyagból épült egyszerű, de mégis praktikus házak egyszerre keltették fel bennem a kétkezi munka utáni kedvet, illetve valami ősi vágyat, hogy saját kezűleg építsek menedéket nyújtó épületet a családom számára. Hiába a városi létforma, az emberben még mindig ott motoszkál valami a tenni vágyásból, aminek gyümölcsét fizikai munkával akarja elérni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy egy romantikus képet festettem magamnak a paraszti életről, ami valójában sokszor kemény robotolásról szólt és néha nélkülözésről is, nem pedig egy skanzenben berendezett idillről. Ezeket a gondolatokat egyre jobban elmélyítettem magamban, ahogy egyedül gyalogolva próbáltam felzárkózni a túratársamhoz, aki azt hitte, előre mentem. Laci és én bő félóráig üldöztük egymást, azzal a különbséggel: én tudtam, hogy nekem kell őt befognom.

 

Fotó: Lánczi Péter


Elértük az alig hatvan lelket számláló Orfalut, ahol szinte az összes lakó kint volt az utcán, hogy a falut csinosítsa. Ottjártunkkor a helyiek többek között éppen a falu haranglábát és az útszéli feszületet festették újjá, amolyan igazi kalákahangulatban. Itt is megfigyeltük a színes szalagokkal díszített hatalmas májusfákat, ami a környéken szinte minden településen megtalálható.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Fotó: Lánczi Péter


A falutól alig egy kilométerre értük el a Sűrű-erdő pihenőhelyet, ahol mi is frissítettünk, hogy aztán nekilássunk a szlovén-magyar határvonal bejárásához. A határsáv nyiladékában végigvezető zöld jelzést követtük, alig pár méterre elhaladva Szlovénia legészakibb pontja mellett, amit külön pontként is jelölnek, és amit Laci nagy bánatára kihagytunk. Ráadásul még a visszafelé vezető úton – ami szintén itt haladt el – is sikerült megfeledkeznünk róla, így nem mondhatjuk el magunkról, hogy voltunk ezen a nevezetes helyen.

 

Fotó: Lánczi Péter


A keskeny határnyiladékot felülről néhol a fák lombkoronája zárta hangulatos zöld alagutakat létrehozva, melyben kilométereken át kerülgettük a fehérre meszelt határköveket. Egyre kevesebb túratárssal találkoztunk, ami biztos jele volt annak, hogy már jócskán benne vagyunk a napban. A mezőny széthúzódott, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A gyorsabbak elhaladtak, a lassabbak hátul meneteltek. A tempó mindenkinél kezdett beállni.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Ahogy a határon csalinkáztunk, ráláttunk Kerkafő (Čepinci) szereire is, hiszen a faluszerkezet Szlovéniában is ugyanaz, mint nálunk, annak ellenére, hogy ezt már nem Őrségnek, hanem Vendvidéknek hívják. A magyarországi szlovének hagyományos magyar neve „vendek”, innen a Rábavidék és a Muravidék népies „Vendvidék” elnevezése. A mai Magyarországon található vend falvak lakosai máig zömében szlovén származásúak, akik ápolják hagyományaikat. Felsőszölnök is egy ilyen kis falu, mely hazánk legnyugatabban fekvő települése. Túránk során mi is áthaladtunk rajta. Itt egyszerre lehet látni szépen felújított portákat és elnéptelenedést jelző romos házakat.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Fotó: Lánczi Péter


A falutól a nyáriasra fordult időben a Szölnöki-patak mentén és a Hampó-völgyön át értünk el az 1922 óta fennálló osztrák-szlovén-magyar hármashatárhoz. A második világháborút követően a terület megközelíthetetlen volt. A határt szögesdrót és katonák őrizték tűzparanccsal. Aztán itt történt meg 1989. május 27-én a vasfüggöny legelső határnyitása a hármashatárt jelölő emlékkőnél, ahol a három nemzet azóta is minden évben ünnepélyes találkozót tart.

 

Fotó: Lánczi Péter


A hármashatár pihenőhelyétől Ausztriában folytattuk az utunkat, de csak alig másfél kilométerig, és eközben sem vettük észre nagyon, hogy idegen országban járunk. Talán csak a turistaút közvetlen közelébe telepitett méhkasok voltak számunkra feltűnőek, melyeket aztán veszélyesnek is ítéltünk éppen serényen döngicsélő lakóik miatt. Azon tanakodtunk Lacival, hogy itthon azért ez nem jellemző. Bár igaz, ezen a szakaszon már nehéz lett volna megmondani, hogy Ausztriában vagy Magyarországon járunk-e, hiszen újra határt jelölő kövek mentén gyalogoltunk. A méhek elhelyezését viszont egyértelműen osztrákok követték el, ugyanis a kasok mellett német nyelvű szöveg és telefonszám jelölte az illetékest. Az viszont örök rejtély maradt számunkra, hogy miért a turistaúton kell méhészkedni.

 

Fotó: Lánczi Péter


Egy kisebb történelmi határszakaszba is belefutottunk, még mielőtt végleg elhagytuk volna az egykori vasfüggöny vonalát. Egy rövid, szögesdrótos kerítésszakasz és egy őrtorony jelezte, hogy egykor itt szigorúan tilos volt átkelni. Az őrtoronyra manapság bárki felmászhat, de a kilátásra a környező fáktól aligha van mód.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Tovább kanyarogtunk a dimbes-dombos vidéken, melynek 300 méteres magaslatain az egész nap folyamán mindössze 1330 méternyit emelkedtünk szinte észrevétlenül. A Felsőszölnökhöz tartozó párházas János-hegyre sem kellett meredeken felkapaszkodnunk, mégis kis fakilátóról nézhettünk körbe a vidékre, ahol már látszott utunk következő állomása.

 

Fotó: Lánczi Péter


Elértük Kétvölgyet, ami egykoron hivatalosan a Ritkaháza nevet is viselte. A valóban ritkásan lakott települést most is megtaláljuk a térképen Permise szomszédságában, mellyel közösen alkotják a mai Kétvölgy falut. A szeres településszerkezet itt is kiválóan megfigyelhető, bár ennek példájaként nem ezt a települést szokták emlegetni.

 

Fotó: Lánczi Péter


Az alpesire is emlékeztető, rendezett tájban kanyarogtunk fel Kétvölgy haranglábához, ahol a túránk 8. ellenőrzőpontja és egyben frissítőhelye is volt. Ránk fért az itt vételezett hűsítő szódavíz, mert kezdtünk kitikkadni az erős napsütésben. Sokat viszont itt sem pihenhettünk, mert előttünk állt még 30 km, aminek nagy részét szerettük volna világosban bejárni.

 

Fotó: Lánczi Péter


Permise határában nemcsak hatalmas májusfa, hanem még annál is nagyobb kilátó áll. Innen aztán tényleg szép panoráma nyílt az Őrségre és a Vendvidékre, és a párás idő ellenére a távolban még az Alpok vonulatai is jól kivehetőek voltak. Bár szorított minket az idő, azért a kilátásra szántunk pár percet, mielőtt a Szentgotthárdhoz tartozó Farkasfa felé vettük volna az irányt.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Fotó: Lánczi Péter


Ezen a szakaszon is felváltva haladtunk fenyvesekben és nyíresekben, de a vidékre korábban jellemző változatos flóra itt kezdett el-elmaradni. A lápréteken tipikus páfrány és sás errefelé már nem nagyon volt jelen, és virágokból is egyre kevesebbet láttunk. Viszont az Őrség településeire oly jellemző haranglábat Farkasfán is megcsodálhattuk. A kocsmában pecsételtünk, és némi zsíroskenyér, üdítő és szusszanás után már folytattuk is az utat, igaz, fájó talpaim miatt részemről ekkor már kevesebb lelkesedéssel.

 

Fotó: Lánczi Péter


A falutól a Nagy-árok táján keresztül követtük a piros jelzést, ahol a kisebb-nagyobb patakmedreken való átkelések kezdtek komoly kihívást jelenteni a fájós lábaknak. Míg korábban csak átszökkentem a kisebb akadályokon, most öregesen kerestem a legkényelmesebb átkelőpontokat. A mozgásom viszont nemcsak nekem kezdett darabos lenni, és a beszélgetések is elcsendesedtek. Így értünk be az egykor Őriszentpéterhez tartozó Kondorfára, amely a hajdanán itt is honos kondormadárról kapta a nevét.

 

Fotó: Lánczi Péter


Bevallom, nekem már innentől csak a célba érkezés járt az eszemben, pedig még hátra volt 11 km. Ekkorra már az egész napot kitevő látnivalók, a gyönyörű vidék, a változatos növények és a kilátások belevesztek az éjbe, és nem maradt más számunkra, csak a sötétben való tájékozódás és a fájós lábak okozta kínlódás. Hiába, nem az új túracipőmben kellett volna elindulnom. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal kullogtam a sötétben, miközben csak néha-néha törte meg az erdő csendjét egy fáradt mondat: – Na, most merre? – Szerintem arra.

 

Fotó: Lánczi Péter

 

Fotó: Lánczi Péter


A békakuruttyolásban zengő Bárkás-tói pihenőhely volt az utolsó ellenőrzőpontunk a cél előtt. A ropogó tábortűz, a petróleumlámpa fénye és a kényelmes padok elég marasztalóan hatottak rám, annak ellenére, hogy már csak 4 km volt hátra a célig. Persze szó sem volt feladásról, csak egy kis pihenőt iktattunk be a vége előtt. Az utolsó pár kilométer viszont még tartogatott számunkra egy kis esőt is, ami szerencsére csak a célbaérés után kezdett igazán rákezdeni.

 

Fotó: Lánczi Péter


A Teljesítménytúrázók Társasága által szervezett Őrség-Vendvidék túrákat idén jubileumi, 25 alkalommal rendezték meg. Ötévente az 50 és a 25 km-es távok együtt is teljesíthetők, ami idén ráadásul a „retrónak” számító, eredeti útvonalon haladt. A hosszú autókázás és a fájós lábak ellenére örültem, hogy ezt a túrát választottam hétvégi felfedezőutamnak, hiszen a táj szépsége és egyedisége mellett a szervezés is kiváló volt. Ezen belül pedig külön meg kell említenem a profi itinert, ami nemcsak kiválóan vezetett végig a szerek világán és a túra útvonalán, hanem stílusosan lehetett bele gyűjtögetni az egyedi pecséteket is, ami nálam mindig pluszpont!

 

Kapcsolódó cikkeink:
Göcseji gyalog galopp

A Vasszűz nyomában

Hat túracélpont skanzenimádóknak






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. december
Nagy Ferenc:
Tükröződés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...